Ma kelt fel először az ágyból az én kedves Emelkám; mennyire elfogyott
betegsége alatt! Egy ruhája sem illik rá, kénytelen voltam a szabót
elhivatni, hogy derekait igazítsa ki mind.
Ez a szabó bolondos egy fiú! Hogy kaczagott minden szavamon, a mit
mondtam neki. «Szűkebbre csináljam úgy-e? Szalagokat is rakjak rá? új
csipkéket a gyűrödöttek helyett?» Ezen ő mind olyan jó izűen tudott
kaczagni.
Kértem, hogy egyet a ruhák közül délutánig igazítson meg; azt a
világoskéket, a mi olyan jól illik az ő halavány arczához, szőke
fürteihez; mindig úgy szerette a világoskéket. Ma szép idő van, ki
akarom őt vinni sétálni, kimegyünk a városligetbe, egyet fordulunk a
szép napfényen, az neki jót fog tenni. Kérem igen szépen, hozza haza
délutánig azt a ruhát.
A szabó egy darabig nevetett, akkor elkezdett sírni, hogy a könyei
csorogtak a két szeméből.
Már az igaz, hogy soha sem láttam ilyen csodálatos bohókás ficzkót vén
emberben.
Mégis jókor haza küldte a ruhát, azt izente, hogy újévkor ráér majd
elküldeni az árjegyzéket, ne siessek vele. Milyen jó ember.
Gyönyörű délután volt; bérkocsit hozattam, kimentünk a városligetbe; a
tónál Emelka le akart szállni, hogy karomon egyet sétáljon a fák között,
szép zöld volt már a mező mindenütt, a fákon kis madárkák énekeltek, mi
ott andalogtunk karonfogva s beszélgettünk mindenféle kedves dolgot.
Emelka azt óhajtotta, hogy bárcsak egy ibolyát találna a harasztban. Én
azt mondtam, hogy még nincsen ideje; de ő mégis talált egyet, azt
leszakította és gomblyukamba tűzte. A ki nem hiszi, megmutatom; most is
itt van.
Egészen felüdülve tért haza, a friss levegő nagyon használt neki; olyan
jó kedve támadt. Leültünk a zongora mellé s játszottunk négy kézre egy
mazurt Chopintól. Megpróbáltam, hogy ha én elhagyom, tudja-e tovább?
akkor ő is abba hagyta; azt mondta, hogy nálam nélkül nem tud semmit és
nevetett… oh, olyan szép, mikor nevet!
Így mulattunk egész vacsora idejéig. Ma vacsoráltunk egész betegsége óta
először együtt; magam készítettem el terítékét oda mellém, nem bíztam a
szobaleányra, nehogy valami hiba legyen és ő haragudjék. Kedvencz étele
volt; szokás szerint én tettem tányérjára; de olyan keveset evett, alig
látszott meg az ételen; én nem tudom mivel él?
Azután lefektettem, eligazítám vánkosait; odakészítém fejéhez kis
poharát, csengetyűjét. Igen szépen kért, hogy olvassak neki valamit
Petőfiből; azt mindig nagyon szerette.
Elővettem a könyvet és olvastam neki sokáig fenhangon.
Addig olvastam benne, míg egyszer a czipruslombokra fordítottam; valami
úgy elszomorított egyszerre; – hirtelen becsaptam a könyvet és letettem
kezemből.
Aludjál már én kedvesem.