Kissé reszketett a szívem, midőn ajtómat fölnyitottam; egy perczig
nyugtalanított a kétség: ha valjon igaz-e az? De hogy tudtam kételkedni?
Van-e nekem józan eszem, hogy azt ne higyjem, a mit látok?
Ott feküdt az én kedvesem most is, fehér ágyában és aludt; csendesen
léptem oda, hogy fel ne ébreszszem; arcza befelé volt fordulva és könnyű
pirosság ömlött el rajta; fehér karja kívül volt a takaróján, szépen
lehúztam hálóköntösének csipkeújját kezefejéig, hogy meg ne hűljön. Erre
feltekintett és rám mosolygott. Kérdezém tőle, hogy jobban van-e? Sokkal
jobban. A mióta betegsége megfordult, sebesen tér vissza életereje;
hanem orvossága elfogyott, azt újra meg kell rendeltetnem. A cselédnek
mondtam, hogy siessen a gyógyszertárba, s mondja, hogy a tegnapelőtti
reczipét újra készítsék el. A cseléd nemsokára visszajött és azt mondá,
hogy a gyógyszerész bámulva kérdezé tőle: mi szükség már arra az
orvosságra? – A bolond! Mit kérdezi ő, hogy mi szükség az orvosságra, ha
én úgy kivánom; az ő dolga elkészíteni azt és nem okoskodni. Az van még
hátra, hogy a patikárusok is okoskodjanak. Hozd az orvosságot!
Óh az én kedvesem igen jó beteg; pontosan, a mint az óra üt, maga kéri
az orvosságot; én szoktam azt neki kanalába tölteni. Igen jó orvosság;
az Isten áldja meg azt az orvost érte, a ki azt rendelte.
Mintha jelszóra jönne, épen itt lép be az orvos; a derék ember, meg kell
őt ölelnem.
Úgy-e hogy nőm most már minden veszélyen kívül van? Tapintsa üterét; nem
ver már lázasan, szemei is egészen tiszták. Köszönöm önnek figyelmét.
Ime húsz aranyat készítettem itt ön számára, szegény ember vagyok, ez
minden pénzem most; de örökre lekötelezett adósa maradok.
Az orvos nem tudom miért nézett rám olyan zavarodottan; a pénzt nem
fogadta el, s hogy rá erőszakoltam, a cselédemtől küldte vissza, nekem
pedig azt mondta, hogy siessek mentől elébb e városból; utazzam egy
ideig, vagy menjek rokonaimhoz, keressek szórakozást.
Én? jelenleg? Midőn feleségem betegen fekszik. No ez szép volna tőlem.
Nekem úgy látszik, hogy ennek az orvosnak valami kerék hiányzik a
fejéből. Az igaz, hogy tudományos ember, hanem raptusai vannak; már
sokszor vettem rajta észre. Sajnálom szegényt.
Majd meg ismerőseim kezdenek terhemre lenni; odajönnek csoportostul a
nyakamra s elkezdenek vigasztalni, mintha nem tudom micsoda nagy baj ért
volna. Emlegetik sajnálkozva szegény nőmet. Csitt! az Istenért! Itt a
beteg előtt; hiszen mindent meghall; gyerünk inkább a mellékszobába.
Olyan zavartan beszél minden ember, mintha az öt érzéke közül
valamelyiket elvesztette volna.
Úgy hivogatnak magukhoz s ajánlkoznak, hogy éjjelre ott maradnak nálam.
Én meg nem foghatom, hogy lehetnek az emberek olyan tolakodók?
– Engedelmet, uraim; betegem szavát hallom, sietnem kell hozzá.
– Itt vagyok, kedves Emelkám! leráztam minden embert a nyakamról, most
már egyedül maradhatunk: mi ketten.