Ki jöhetett valaha arra a gondolatra, hogy az ember meghal? Itt ül
mellettem, beszélek vele, kezét kezemben tartom, szemeibe nézek, s
egyszer lehunyja szemeit, elhallgat; keze még itt van kezemben, és azt
mondják, hogy ő már nincsen, mert meghalt.
Azt mondják, hogy el is fogják temetni; könyeznek fölötte és igyekeznek
vigasztalni.
Nem tudják azt az emberek, hogy mi összebeszéltünk egymással, hogy ez a
sok halotti készület mind hiába történik; koporsó, szemfödél,
gyászkoszorú, fejfa, mind csak tréfa, és játék. Mi tudjuk, hogy mit
végeztünk együtt.
Úgy-e kedves Emelkám, emlékezel reá, hogy mit igértél? Nem maradsz ott,
vissza jösz. Nekem kedvesem maradsz! soha el nem távozol tőlem, mindig
ott fogsz lenni mellettem. Nem, nem küldelek el többet mellőlem, mikor
dolgozom; nem fog engemet ottléted zavarni, belenézhetsz írásomba és
olvashatod, az engemet nem háborgat. Egy perczre se távozzál el tőlem
többet. Ha sétálni akarsz menni, félbehagyom munkámat és veled megyek.
Eddig is szerettük egymást, ezután még jobban fogjuk szeretni.
Megvénülünk szépen együtt; milyen szép fogsz lenni fehér hajjal; hogy
fogjuk majd egymást nevezni «édes öregemnek».
Csak már vége volna ennek a szomorú harangszónak.
Ha ezt a harangot és ezt az énekszót hallom, még magam is elszomorodom.
Alig állhatom meg, hogy ne sírjak. Pedig hogy megbántanálak azzal! Hogy
neheztelnél rám érte, hogy hát nem hittem igéretednek? tudtam kételkedni
benned.
Nem, kedves Emelkám. Vigyétek már azt a koporsót; minek ez a hosszas
tartóztatás? úgy sem igaz ebből semmi: valami csalárd kigondolta s az
együgyűek elhitték. A kiknek nincs hitük, a kik még tán örülnek annak,
hogy egy halottat eltehetnek a föld alá.
Indul már a menet: hogy döczög a szekér fekete terhével! Az emberek
megállnak és olvassák az aranyos betüket: «meghalt húsz éves korában» s
úgy sajnálkoznak rajta. Én pedig úgy nevethetném az arczom elé tartott
kendő mögül: a bolondok, azt hiszik, hogy ő meg van halva; pedig ő jól
tudja, hogy mi történik itt? Ha ezen át kell esni, legyen meg, azután
elvetettük a gondját.
Megint énekelnek és harangoznak; már ez örökké így fog-e menni? Mennyi
nézőnk van! Érdekes tragœdiát játszunk! húsz éves nő koporsója után
gyászoló férj tántorog. Láttam ilyent a színpadon is, akkor is csak így
sírtak rajta, pedig tudta minden ember, hogy a mint legördül a függöny,
halottak és gyászos felek mennek haza karöltve, vacsorálni.
Végtére valahára eljutottunk a czélhoz; hányják már a földet a
koporsóra. Ez mégis kellemetlen hang, mikor így kong a hantoktól ütött
deszka, mindig tompább a zuhogás, utoljára rátaposnak a földre s egy
egész halom támad fölötte; ha az ember azt gondolná, hogy ott csakugyan
maradt valaki odalenn, a kivel még tegnapelőtt beszélt, a kinek szemei
reá mosolyogtak, a kinek keze melegen szorítá az övét, képes volna
megőrülni bele. Én bámulom, hogy az emberek, a kik ezt elhiszik, képesek
hazamenni a temetőből és ott hagyni egyes-egyedül azt, a kit ide hoztak.
No de siessünk innen; Isten hozzád fehér virágos akáczfa; engem várnak
oda haza. Köszönöm, hogy olyan szépen virágzol itt a sír mellett.