E kötet _bővített_ lenyomata «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki
kiadásának. Ahhoz az anyaghoz, melyet Jókai 1875-ben e gyüjteménybe
fölvett, hozzátettük 1848–49-ben irott műveiből a következőket:
A «Szomorú idők» cz. töredéket, az _Életképek_ 1848. ápr. 30. számából;
a Pesti Hirlap programmját;
a _Közlönyből_ a XIII., XIV., XVI., XVIII. és XIX. sz. czikket;
a debreczeni _Esti Lapokból_ a «Politikai schiboleth», «Mikor megyünk
vissza Pestre», «Windischgrætz dühödik» cz. czikkeket; ugyane lapból a
«Politikai Horoszkop» cz. gyüjteményből az «Április 14-ike» és
«Windischgrætz» cz. czikkeket, a «Levelek Debreczenbe» cz. gyüjteményből
a II., III., IV. és VII. levelet és a
«Charivari» cz. alatt összefoglalt apróságokból a 4, 5, 6, 7, 10, 11,
13, 18, 21, 22, 23, 24, 28, 32, 39, 40, 45, 48, 49, 61, 62, 63, 64, 101,
102, 103, 104, 105, 113, 114, 115, 116, 117, 118. számút.
Bár a szerző az 1875-iki kiadásnak e kötetben is változatlanul közölt
Előszavában kijelentette, hogy «mindazt a mi jelen könyvében az
1848–49-ben irt műveiből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek
nyilvánít» – az itt felsorolt uj anyagnak átolvasása bárkit azonnal
meggyőz arról, hogy úgy históriai, mint irodalmi szempontból igen nagy
kár lett volna ezt az anyagot porladni hagyni még tudományos kutatókra
nézve is nehezen hozzáférhető régi ujságokban, Jókai 1849-iki lapjainak
abban az egy példányában, melyet gondosan őriz a Magyar Nemzeti Muzeum
könyvtára. Maga ez a körülmény azonban még nem bírt volna rá bennünket
arra, hogy a szerzőnek egy emberöltővel ezelőtt határozottan
kinyilvánított akaratával – ha csak látszólag is – szembehelyezkedjünk.
De Jókainak 1903. május 31-ikén hozzánk intézett levele, mely munkáinak
dolgában a szerzőnek minden tekintetben végérvényes rendelkezéseit
tartalmazza, egyenesen kötelességünkké teszi a föntebb felsorolt
munkáknak a «Forradalom alatt irt művek» cz. gyüjteménybe való
felvételét. Az 1875-iki kiadásból kihagyott részek különben 1875-ben nem
is állottak a szerzőnek rendelkezésére; 1875-ben még a Magyar Nemzeti
Muzeumban sem volt meg a debreczeni Esti Lapok teljes példánya, a pesti
Esti Lapok teljes példánya pedig még ma sincs meg egyetlen
köz-gyüjteményünkben se.
Megemlítjük még, hogy a «Forradalom alatt irt művek» 1875-iki kiadásából
kihagytuk e helyütt «Az utolsó fejedelem» czímű elbeszélést, mert ezt
Jókai a Nemzeti kiadásnak már a XCIV. kötetébe fölvette.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki kiadásához.]
[Footnote 2: Mindenekelőtt egész általánosságban megjegyzem, miszerint
távol van tőlem az az igyekezet, hogy magamat valami nagy embernek
mutassam be, vagy hogy a martyrok sorában magamnak helyet akarjak
szorítani. Semmi nagy tettet nem követtem el: mentem, a merre az
események vittek, mondtam és irtam azt, a mit a _velem érintkező_
közvélemény sugallt, jelen voltam igen nagy eseményeknél, hevültem, a
hol mindenki hevült, s aggódtam, a hol mindenki aggódott, védtem
magamat, ha megtámadtak, fiatal voltam, nem tanultam még félni
önmagamért; nagy embereket mertem megtámadni, de azok engem viszont nem
üldöztek úgy, a hogy tehették volna; sőt gyakran igen nagy válságokban
épen ellenfeleimnek irántam való kimélete szabadított meg. Tűrtem a
mozgalmas idők nyomorát, a mennyi minden egyes emberre esett belőle, s
voltam közkatona, a hogy légio számra mások, tehát e darab önéletirással
se bámulatot, se sajnálatot magam iránt támasztani nem akarok.
A márcziusi napok eseményei elég fényesek voltak és maradnak, de mind e
fénynek annyi osztályosa van, hogy rám igen kevés jut belőle. A pesti
tizenkét pont szerkesztése eredetileg a nemzeti kör érdeme, az első
gyujtó szikra Petőfié, a fiatalság fellelkesítésében Vidats volt a
főtényező, Vasváry a népszónok, a szabadsajtó tettleg életbeléptetését
Irinyi kezdeményezte; én épen csak felolvastam a nép előtt a tizenkét
pontot; s a mi a következő napok rendén levő népszónoki diadalokat
illeti, azokban annyian részesültünk, hogy már harmadnap nehéz volt
valami ujat mondani, s negyednap már túl voltunk szárnyalva s azon
vettük észre, hogy a conservativ Bánffy Pál báró kilép a casino
erkélyére s a «papi jószágok elvételét» indítványozza 13-ik pontnak, a
hű katholikus Török János a «forradalmi klub»-ban a respublika mellett
agitál; s a jámbor helytartósági titkár Vanczák a múzeum
lépcsőkorlátjáról a communismusra haranguiroz. Az egyiket belöktük, a
másikat kilöktük, a harmadikat lelöktük; ez volt a legnagyobb érdemünk.
Hanem büszke emberek voltunk! Mikor márczius 15-én a pestvárosi
tanácsterem zöld asztalán álltunk; azt izente Nyáry, hogy menjünk oda
hozzá; mi azt izentük neki vissza: «Mahomed jön a hegyhez: mi vagyunk a
hegy!» És csakugyan Nyáry jött oda hozzánk a zöld asztalra. Hanem később
sokszor elvitte Mahomed a hegyet magával.
Még egy igen fényes tervünk volt, a mi csak embryoban maradt. A pesti
forradalommal még nem volt eldöntve a nagy társadalmi reformügy: hátra
volt a pozsonyi országgyűlés, melynek azt törvény-alakban kellett
elfogadnia s erősen nagy kérdés volt, hogy vajjon elfogadja-e? A
forradalmi klub elhatározá egy küldöttség Brennus kardját vetni az
ingadozó mérlegbe: nem kisebb feladattal, mint hogy a küldöttség szóljon
a karok és rendekhez a nép nevében. Úgy volt kicsinálva, hogy ha az
alsóház nagy ellenállást fejt ki, egyszerre feltárul az ajtó, s belép a
terembe a küldöttség, s annak a szónoka Vasváry Pál, nem várva a jegyző
felhivását, nem törődve az elnök csengetyűjével, eldörgi hatalmas
hangjával a nép követelő óhajtásait. Azonban a Kk és Rk egy szó
ellenmondás nélkül elfogadták a törvényjavaslatot s Vasváry
megjelenésére az országteremben nem került a sor: a mit mi akkor nagyon
sajnáltunk.]
[Footnote 3: Megjegyzem, hogy ez utóbbi czikk akkor is szatira volt, a
mikor iratott, huszonöt év alatt pedig tökéletes komikummá érett meg.
_J. M._]
[Footnote 4: Megjelent az Életképekben a forradalmi fiatalság klubbjának
megbizásából.]
[Footnote 5: Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró a Pesti Hirlap
szerkesztéséről lemondván, a lapot kiadó czég (Landerer és Heckenast)
Jókait szerződtette a Pesti Hirlap szerkesztőjének 1849 jan. 1-től
kezdve; Jókai szerkesztői programmját az «Életképek»-ben tette közzé.]
[Footnote 6: Deczember 30-ikán meglátogattam Nyáryt azért, hogy
megmutassam neki azokat a vezérczikkeimet, a mikkel a Pesti Hirlap új
szerkesztőségét be akarom vezetni.
A Pesti Hirlap akkori tulajdonosai, miután Csengery Antal
kormányhivatalba lépett, engem szólítottak fel a lap szerkesztésére.
Január 1-én, tehát holnapután, kellett volna már azt kezdenem.
Nyáry nyugalommal olvasta el azokat a czikkeket, s véleményt mondott
róluk.
Csak azután mondta el szokott kedélyesen, hogy mi ujság? «_Perczel Mór
barátunkat a druszájánál, Mórnál, tökéletesen megverték._»
Ismétlem, hogy mikor azt az első czikket irtam, még ezt nem tudtam.
Mi lesz most?
Nyáry annyit mondott nekem, hogy a honvédelmi bizottmány Vettert hívta
fel a hadviselés jövendő tervének megalkotására, s hogy Vetter azt
mondta: «_von einer unbedingten Unterwerfung ist aber keine Rede_».
Tehát harczolni fogunk. – Minden lap, kormányi proclamatió, napiparancs
azt hirdette, hogy Budapest alatt fogjuk megvívni a döntő ütközetet.
Ez a gondolat, mint a legvégső, megnyugtatott; s volt benne hadászati
szempontból is valami előny. Budavár bástyái, lövegei, a budai hegyek
erdősége jó védelmi állást nyujtanak s aztán Budapestnek volt tizenöt
ezer jól fegyverzett nemzetőrsége, a mely sánczok mögé elhelyezve egy
egész hadtest; míg ha a főváros elhagyatik, ez egész erő megsemmisül.
Délután ásót, kapát vettem a vállamra s nőmmel együtt kimentünk sánczot
ásni a Gellérthegy alá. A főváros lakossága rangkülönbség nélkül
dolgozott az új védműveken. A legelegánsabb úrhölgyek talicskázták a
földet hozzá; mi pedig ástunk és és követ fejtettünk napestig. Holnap
ugyan e gödrökben már tán harczolni fogunk, s holnapután talán el
leszünk bennük temetve. Este kitisztítottam a puskámat s elkészítettem a
töltényeimet.
Deczember 31-én reggel az utczán találkozom Pálffy Alberttel. Azt kérdi
tőlem: «hát te nem futsz még?» – «Miért? Hiszen el van határozva, hogy
Budapest alatt verekedünk.» – «Az éjjel a haditanács mást határozott,
Budapestet feladják. Menekülj te is.» S tudva azt, hogy pénzem nincsen,
ő adott kölcsön száz forintot.
Még nem hittem, hogy így lehet. Hogy minden nagyhangú felhivásunk csak a
menekülés álczázása lett volna! Megvártam az estét.
Még erre a napra országgyűlés volt hirdetve. Este hat órakor ült össze.
Hallottam beszélni Kossuthot, Batthyányit, Madarászt. A ki nem tudta
még, hogy Budapest alatt nem fog eldöntő harcz vivatni, alig érthette
meg, miért kel ki Madarász oly szenvedélyesen Batthyányinak azon
indítványa ellen, hogy csak a kormány távozzék el Debreczenbe, de az
országgyűlés maradjon Pesten. Madarász szerint most bátorság Debreczenbe
futni, gyávaság Pesten maradni, végszavai ezek voltak: a ki elmarad
közülünk, azt a hozzá legközelebb eső lője agyon! – Én már értettem a
vitát. Itt nem lesz ütközet, Windischgrätz csata nélkül jön be, s ha itt
találja az országgyűlést, megteheti, hogy új kormányt alakíttat vele s a
Debreczenbe távozottat megtagadtatja. Tehát a futás most hazafiui
kötelesség. Azalatt, míg az országgyűlés karzatán voltam,
zászlóalj-parancsnokom odaküldött hozzám, s elvitette fegyveremet
(sajátom volt) és lőszereimet: a budapesti nemzetőrség lefegyverezteték.
Ez aztán meggyőzött.
Nemcsak karom, hanem a lelkem is le volt fegyverezve.
Egyedül álltam az utczán; egyedül a világban. Nem voltam semmi. Egy
közkatona, a kit lefegyvereztek, egy lapszerkesztő, a kinek a lapja
holnap nem jelenik meg.
Márcziusi bajtársaim mindegyike volt már valami. Petőfi Bem hadsegéde,
Pálffy tanácsos, Irinyi képviselő, Egressy kormánybiztos, Oroszhegyi
csapatvezér, Vasváry szintén, Csernátony kormányelnöki titkár, Vajda
János főhadnagy, Degre százados, Farkas János tanácsos, Vidacs hadbiró,
Lisznyay kormányi historiograph, Szegfy titkár, Királyi Pál százados,
maga a jó Táncsics is Siklós képviselője. Mind valami! Egyedül én
maradtam meg semminek: írónak.
S már most hová futni, a kinek sehol sincs otthona, a ki senkihez sem
tartozik, a kire sehol sincsen szükség? Debreczen hat napi járó föld
most! Legszigorúbb tél kezdete van. A szolnoki vasuton befagynak a
mozdony csövei a hidegtől s én egy szellős carbonári köpönyegben megyek
neki a hófedte Hortobágynak, családommal s a velünk együtt futó
Szigligetivel. Én egy kis vánkost gomboltam a kabátom alá, hogy meg ne
fagyjak, családomat paplanokba burkoltam; s a derék Szigligeti egy tarka
virágu hálókabátot huzott felső öltönye fölé téli ruhának. Mennyit
nevettünk egymáson s együtt a délczeg Pompéryn, ki a szibériai
expeditióhoz egy hölgymuffot szerzett valahonnan. – Még most is lehet
ezen nevetni.
A nagy dicsőségre következett egyszerre a nagy nyomorúság.
Nem a magánéletről beszélek. Annak csak a gyönyörűségére emlékezem.
Mikor magam hordtam haza a debreczeni piaczról a köpönyegem alatt a
libamájat, meg a disznóhust s a feleségem maga főzött egész télen át a
nyitott konyhán: mikor egy szobánk volt: akkor voltunk leggazdagabbak:
aranybányánk volt a kedélyünkben: kifogyhatatlan. Magánéletemnek
legboldogabb korszaka volt a debreczeni inség idénye.
De a közügyekben volt a nyomor.
Naponkint eljártam Nyáryhoz. Két kormánytag lakott egy kettős szobában:
Nyáry és Patay József. Mindennap első kézből kaptam meg a Hiób-hireket.
Minden csatatéren vesztettünk. A főhadseregnek Görgey alatt hirét sem
hallottuk. Ellenben megkaptuk Görgey váczi kiáltványát. Erdélyből
népirtás hirei jöttek. Árulás, hűtlenség, gyáva megadás napirenden. A
tábornokok nem engedelmeskednek; egy közülök P. épen fenyegető levelet
ir a kormánynak, melyben azzal biztatja őket, hogy nem az ellenségre fog
menni, hanem Debreczenre s szétveri a kormányt és országgyűlést, a mért
Pestet odahagyta! A külvilágról nem tudunk semmit. Az hermetice el volt
zárva; rendőrségünk tehetetlen, mindenki lehangolva. A forrói
csatavesztés után a jó öreg Mészáros e szavakkal kezdé beszédét az
országgyűlésen: «_szeretnék pinczéből felbeszélni, hogy ne látszanék
arczom pirulása_» Csak Nyáry tartotta meg szokott humorát; de az is
olyan éles volt már, mint a választóvíz.
Február elején azt kérdezte tőlem Nyáry, megvannak-e még azok a
czikkeim, a miket a Pesti Hirlap számára írtam? Elhoztam azokat. Egyéb
drágaságaim sem voltak. Nyáry azt mondta, hogy adjam át neki, ő kiadja
azokat a Közlönyben, s ezentúl, mint rendes munkatárs írjak czikkeket
hasonló irányban a kormány hivatalos lapjába.
Most, mielőtt feljegyzéseimet folytatnám, kérem a tisztelt olvasót, hogy
mondjon véleményt az itt következő első czikkemről.]
[Footnote 7: Ezen czikk megjelenése egy hétig folyó országgyűlési vitára
adott alkalmat. Ez volt az a czikk, a miért engem a «békepárt» – a
kiegyenlítésre hajló párt szóvivőjének kiáltottak ki, s megtámadtak
hirlapban és országgyűlésben. Azaz, hogy az utóbbi helyen nem engemet,
hanem a kormányt, követelve tőle, hogy nyilatkozzék: a kormány nézete-e
az, a mit én ott kifejeztem?
Nyárynak nem volt szabad igent mondani, noha valóban az ő nézetével
találkozott az mind, s kivüle még több kormánytagéval is. Azt felelte,
hogy a Közlöny felügyelete Jósikára tartozik. Erre Jósika nyilatkozott
hirlapilag, hogy ő nem szokta a Közlöny czikkeit censurázni, csak
általános utasításokat szokott az íróknak adni. Most újra heves támadás
következett Nyáry ellen az országgyűlésen; melynek folytán elhagyta őt a
phlegmája, tudta, hogy nem engemet, hanem őtet akarják megbuktatni,
tűzbejött, lemennydörögte megtámadóit; de a kormány politikájáról megint
nem nyilatkozott. Ezzel a válaszszal a ház nem volt megelégedve.
Ekkor én elmentem Jósikához (ez egyetlen egyszer találkoztam vele
életemben) s felkértem, hogy ámbár én ő tőle soha semmi utasítást nem
kaptam, mégis vegye elő azt az én vitatárgyává lett czikkemet, s mondja
meg nekem: mi van abban, a mi az ő utasításával valamiben ellenkezik?
Jósika őszintén megmondta, hogy ő neki a czikk ellen semmi kifogása; –
de maga Kossuth az, a kinek az nem tetszik.
Erre egyenesen mentem Kossuthhoz. Ő is igen egyszerű életmódot vitt, az
elfogadáshoz könnyű volt hozzájutni nála.
Hidegen fogadott, de megbecsült vele, hogy hosszas bírálatot tartott
czikkem tartalma felett, kifejezve kedvencz maximáját, hogy «_a politika
az exigentiák tudománya_». Az volt a kifogása, hogy miért mondtam én ki,
hogy a magyar nemzet csupán alkotmánya helyreállításáért küzd s nem a
dynastia elüzéseért?»
– Mert igaz; csak alkotmányunkért küzdünk s azzal beérjük.
Kossuthnak nem tetszett ez a határozott hang. Visszautasítólag felelt.
– Ha azt akarjuk is, nem helyes azt kimondanunk. Ha ellenfelünk tudja
azt előre, hogy győzelmünk esetére sem veszti el trónját, miért ne
folytatná végig a harczot? Akkor csak mi veszthetünk, ő soha sem. Miért
mondjuk mi ezt neki?
– Azért, mert már kimondta más: s arra igent, vagy nemet kell mondanunk.
– Kicsoda?
– Görgey.
– Görgey áruló! – mondá ekkor Kossuth indulatosan s okait is előadta, a
mik e megyőződésben megerősíték. (Azokat nem mondhatom el.)
Szavai lesújtólag hatottak rám. Mindig meg volt az a gyöngeségem, hogy
mikor hazám nagy emberei egymást sújtották: az nekem jobban fájt, mint
nekik. – Általában az egész vita hasonlított egy athléta és egy gyermek
közötti harczhoz.
Mégis volt bátorságom azt tovább folytatni.
– De én ismerek egy még nagyobb embert, a ki kétségtelen jó hazafi s
mégis tett már lépéseket a mostani harcznak békés úton megszüntetésére.
– Ki az?
– Ön maga, kormányelnök úr.
Kossuth erre elnevette magát. Kedélye hirtelen át tudott csapni a
haragból a derültségbe.
– Igaz, hisz az nem titok; de nem is igen komoly dolog. F..cs Leó gróf,
mikor Bécsbe felutazott, oda jött hozzám s felajánlá, hogy a dynastia
tagjaival beszélni fog a békés kiegyenlítésről. Én azt mondtam neki: nem
bánom. Nem fog az azokkal beszélni. Ezt hallhatta ön.
– Ezt én nem hallottam: de tudok egy annál komolyabb kisérletet. _Csányi
László_, a magyar kormány biztosa felhatalmaztatott rá, hogy tegye magát
a kremsieri országgyűléssel érintkezésbe a végett, hogy háború helyett
alkotmányos úton oldassék meg a két ország közötti viszály.
Kossuth hangulata ekkor egészen megváltozott irányomban. Látta, hogy én
e kisérlet titkát birom, és azt a legkeserűbb megtámadások ellenében is
védelmemre fel nem használom; egyenesen Nyáritól tudom, s az ő
meghatalmazásából hivatkozom most erre ő előtte. Akkor aztán igen sokat
és igen szépeket beszélt; de a miket nem való már meghallani az újabb
nemzedéknek; csak beszéde végszavait jegyzem fel: szórul-szóra, a hogy
akkor rögtön leírtam.
– A mi engemet illet, szólt Kossuth; én borzadok attól a gondolattól,
hogy mi lesz _velem_, ha e nemzet győzni fog? Ez a nép képes lesz
lelkesedésből, hálából engemet koronájával megkinálni; mitől Isten
őrizze meg az én fejemet! Ön lát szívembe, hogy erre nem vágytam soha.
Ha győz e nemzet, én visszavonulok. Akkor szükség lesz egy higgadt
államférfira, minő Deák, egy organizáló főre, minő Szemere, egy
administráló tehetségre, minő Nyáry; rám: a nép szószólójára többé
semmi! Én, hogy népszerűségem útjában ne legyen az újjáalkotásnak; még
csak polgára sem maradhatok ennek az országnak, ha fegyvereink győztek.
Meg voltam hatva a hazafiúi nagyság e fényes nyilatkozványa által.
Meghajtám magam s azt mondám, hogy több czikket nem irok a kormány
lapjába a mai napon túl.
– Várjon ön holnapig a lemondással, mondá Kossuth s elbocsátott.
Ekkor írtam a XVI-ik számu utolsó czikkemet.
És másnap Kossuth válaszolt az országgyűlésen a czikkem miatt történt
interpellatióra; ragyogóan és nemesen. Mindenki meg volt vele elégedve.
Én leginkább. Ott kimondá Kossuth, hogy nézeteihez szilárdul
ragaszkodik, de azokét is becsületes törekvésnek nyilvánítja, kik más
úton is lehetőnek tartják a hazát megmenteni; az utat nem akarja elzárni
s e nézeteknek jogot adott a kormány lapjában kifejezésre jutni. E
nyilatkozat nagy jellemet, nemes lelket mutat be. Itt közlöm azt egész
terjedelmében. (Én azonban csak egy czikket írtam még azontúl a
Közlönybe.)
Kossuth Lajos honv. biz. elnöke válaszol:
A tisztelt ház parancsa következtében a mult napokban történt
interpellatióra kötelességemben áll a honvédelmi bizottmány nevében
feleletet adni, azon interpellatióra, mely a Közlönyben megjelent némely
czikkekre nézve közbejött, s a melyre a honvédbizottmány egyes tagja
által adott felelettel a ház nem elégedvén meg, azt méltóztatott
határozni, hogy magától a honvédelmi bizottmánytól kiván e részben
nyilatkozatot. Legelőször is annyit kénytelen vagyok kijelenteni, miként
sajnálom, hogy az interpellatió hirlapi czikk körül forog. (Helyes!) Én
sokkal komolyabbnak tartom ezen időt, mintsem, hogy ilyessel
foglalkozzunk, s hogy erre nézve a kormánynak kelljen nyilatkozni. Ezt
előre bocsátom. Azonban a képviselőház parancsolt, s nekem nyilatkoznom
kell. A honvédelmi bizottmány érezte annak szükségét, tisztelt ház, hogy
a sajtónak hatalmas eszköze a közvélemény tájékozásában annál kevésbé
hanyagoltassék el, minthogy az ellenség a rágalmakkal, mindenféle
gyanusításokkal, és fonák előterjesztésekkel iparkodik megmérgezni és
félrevezetni. Pesten a sajtó szabadon működött, mert hiszen a magyar
országgyűlésnek, és ennek kifolyását képző honv. bizottmánynak
terrorismust vetni szemére csakugyan nem lehet; igazán mondom, sok vád
van a világon, a mi alapos, és sok a mi nem alapos, hanem ezen vád már
legyen érdem, vagy legyen hiba, igazán nevetséges, ha terrorismus
vettetik szemére akár a képviselőháznak, akár a honvédelmi
bizottmánynak. De az ellenség részéről azt mondják Pesten, a
Figyelmezőben lehet olvasni, hogy nálunk nem lehet szabadon szólani, nem
lehet szabadon írni; én pedig a mennyire tudom, elitélés csak egyetlen
egyszer, vagy egyszer sem történt; sajtónak szabad tér engedtetett azon
reményben, hogy a sajtó olyan, mint Achilles lándzsája, mely ha sebet
ver, maga legjobban gyógyítja meg. E részben nem is kellett volna annyit
engedni, a mennyit engedett, s ha hiba történt, az abban állott, hogy
egy kissé nem voltunk kemények. A pesti catastropha után nagy változás
történt a sajtóra nézve, a nyilvánosság organumai megkevesedtek és
úgyszólván az Alföldi hirlapot kivéve a magyar journalistika a Közlönyre
volt redukálva. Ezen lap rendeletésénél fogva egyáltalán nem volt más,
mint hivatalos értesítés, tényekről; és rendeletekről; de teljességgel
nem az, a mi az időszaki sajtó többi organumainak rendeltetése: hogy
véleményt képviseljen; és mivel más organum nem volt, más részről pedig
a népben csaknem általánosan elharapódzott azon gondolat, hogy a mi a
Közlönyben van, azt a kormány mondja, habár az a nem-hivatalos részben
álljon is, arról gondolkoztunk, _hogy meglévén ezen vélemény és nem
lévén más organuma a sajtónak vélemények szabad surlódás általi
tisztázására, valjon nem lehetne-e részben_ intézkednünk? hogy mi a
Közlönynek nem-hivatalos részében mint vélemény, okoskodás, raisonnement
jelenik meg, a kormány gondolkozásának lehessen mondani. Gondolkoztunk
tehát, hogy lehetne ezt elérni? de nehézséget találtunk; s őszintén
megvallom: sok journalisticai talentumot ismerek, de senkit kivéve, s
alkalmasint a ház tagjai is így vélekednek, senkiről el nem ismerem,
miként valakinek véleményét úgy tudja képviselni, hogy csak valaki is
általánosságban rá mondhassa: ez épen úgy van írva, mintha magam
mondanám. Azt gondoltuk tehát, hogy miután ezen lapnak a tulajdonosa,
úgy kellene eljárni mint egy laptulajdonos szokott, ki maga, vagy
szerkesztője által minden czikket megnézhet előre s azt mondja, hogy:
ezt felveszem, ezt nem veszem fel; s így a Közlönyben is, a mennyiben a
kormány véleményt képviselt, _megnézettek a czikkek, hogy nem ment-e az
belé, mi az országgyűlésnek, s ennek kifolyásának a honv. bizottmánynak
gondolkozásával ellenkezik?_ De ebből még nem következik, hogy mind
magáénak vallja a kormány azt, a mi belemegy, hanem csak azt, hogy _ne
menjen bele az ő nézeteivel ellenkező_. Erre nézve nem tudtunk mást
tenni, mint felkérni a képviselőházat, hogy a bizottmány részéről
kiküldött egy tag mellé, egy pár tagot rendeljen a felügyeletre. A ház
ezt nem találta jónak, mert, mint hallám, a censuráról tétetett említés,
pedig nem az volt nézete a kormánynak, csak azon viszonyban vélte magát
lelni, a mily viszonyban áll, egy lapnak szerkesztése irányában a
tulajdonos, ki azt veheti fel lapjába, mi neki tetszik. Így lévén a
dolog, a honv. bizottmány egyik tagját, Jósikát kérte meg, miként
vállalná magára a Közlöny felügyeletét, hogy ne menjen bele olyan, mi a
kormány nézetével és irányával ellenkezik, s ennek következtében azt
adta utasításul Jósikának, hogy előlegesen tekintse meg a Közlönybe
iktatandó czikkeket. Jósika azonban ezt inpracticus dolognak tartotta s
az interpellatió következtében tanácskozván a bizottmány, Jósika azt
jelentette, hogy ezen megbizásnak azáltal vélt eleget tenni, ha azoknak,
kik fel voltak ssólítva, hogy írjanak a Közlönybe, néhány átalános
utasítást ad, miszerint tájékoztassák magokat, hogy olyasmit írjanak, mi
az országgyűlés többségének politikájával nem ellenkezik, s adta neki
következő utasítást: 1-ör _Hogy a kormánynak politikája legyőzni az
ellenséget, s megmenteni a hazát;_ 2-or _az 1848-iki törvények által
biztosított országos jogoknak hatást, elfogadást és tiszteletet
szerezni;_ 3-or _kikerülni mindent, mi szakadást okozna;_ 4-er _ellenünk
szórt rágalmakat megczáfolni; s_ 5-ör _a Közlöny számára írt czikkek
stylusában azon decorumot tartani meg, mely egy hivatalos lap
fontosságával s komolyságával megegyező._ (Helyes.) Ezen utasítást adta
Jósika azon íróknak, kik a Közlöny számára czikkek írásávaf
foglalatoskodnak, s előlegesen nem nézte meg a beiktatott czikkeket.
Egyik feleletem tehát az, hogy a kérdéses czikkekről a honv.
bizottmánynak semmi előleges tudomása nincs s nem volt; hanem ha azt
kérdi a ház utólagosan, hogy hát magáénak ismeri-e a kormány azt, a mi a
Közlönyben írva van, erre nézve, átalánosságban, a nélkül, hogy
megmondatnék, mit kiván különösen, a ház, nem lehet felelni: mert nincs
a föld kerekségén egy czikk is, akárki írja, melyet részemről aláírnék,
mert lehetnek benne olyan dolgok, miről tán egyik ember azt mondja: ez
igaz, másik azt mondja: ez igaz ugyan, de nem kellett volna kimondani, a
harmadiknak pedig a stylus és az összeállítás nem tetszik. Én tehát a
hirlapi czikkeket egészen magaménak ismerni nem fogom, valamint arra sem
lehet senkit is felszólítani, hogy mondja meg, miszerint magáénak
egészen nem ismeri, mert vannak olyan dolgok a czikkben, melyeket az
ember elismer, s vannak olyanok, melyeket el nem ismer. Alázatos kérésem
tehát az volna, hogy arra nézve, vajjon a kérdéses hirlapi czikkeket a
honvédelmi bizottmány magáénak ismeri-e vagy sem, ne kivánjon a ház
feleletet. (Helyes.) Hanem, ha a ház valamely czikkben kijelentett elvre
nézve szólítja fel a kormányt, tartózhatik felelettel, s én ismervén a
háznak bölcseségét, az interpellátiót nem is értettem másképen, minthogy
a ház a kormány politikáját akarná tudni. Ha ezt méltóztattak alatta
érteni: van egy rövid, de igen rövid feleletem, s az egyértelmű azzal,
mit sok izben volt szerencsém a ház előtt nyilatkoztatni, egyértelmű
azzal, mi eddig a ház határozatait nagy körülményekben és kérdésekben
vezette. Én t. i. a politikát úgy definiálom magamnak, hogy a politika
az exigentiák tudománya. Ha tehát azt kérdi valaki a honv.
bizottmánytól, minő politikát fog követni mához három hónapra, arra nem
tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya. Ha azt kérdik
tőlem, mikép akarom vagy pedig miként akarná a honvédelmi bizottmány
Magyarország dolgait bevégezni? Erre nézve mint politikai kérdésre nem
tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya, mert nem ismerem
a körülményeket, melyek közt Magyarország állapotát bevégezni kell,
tehát nem tudom, miképen lehet bevégezni. Nekünk, kik a haza védelmi
terén állunk, csak kettő lehet feladatunk, t. i. _óvakodni attól, hogy
jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem
ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai
becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen._ (Helyes!)
Hogy a nemzet bölcsesége és a körülmények szerint akként intézhesse el
dolgait, mint legjobb és legtanácsosabb. (Helyes!) Ha tehát a ház tőlem,
Kossuth Lajostól azt kérdi: republikánus vagyok-e vagy monarchista, erre
nem felelek, hanem ha azt kérdi: mit akar a kormány s micsoda politikát
követ? Azt mondom: _követi azt a politikát, hogy védeni kivánja a hazát
igazságtalan megtámadások ellen, s e védelem közben semmi utat nem akar
elzárni, hogy Magyarország ügyei, a nemzet jogai, becsülete és
szabadsága alapján úgy egyenlíttethessenek ki, mint a körülmények
szerint kiegyenlíteni legtanácsosabban lehet._ (Helyes, éljen.) Több
politikát nem vallok be e perczben, s többet bevallani nem lehet. Ehhez
még azt adom, hogy jövőre nézve, mi a politikát illeti, ismerem a
kormány kötelességét, hogy bármi is történjék velünk, soha semmi esetben
nem engedi Magyarország ügyeit oly irányban sodortatni, akárki által is,
hogy akárminő egyének akár egyénisége, akár politikája decidáljon a
nemzet sorsa fölött, hanem hogy mindenkor _a nemzet maga decidáljon_.
(Helyes, éljenzés.)]
[Footnote 8: Hogy miért nem jött el több nevezetes képviselő
Debreczenbe? Annak az indokául a képviselőház volt elnökétől, Pázmándy
Dénestől, a következő eseményt hallottam elmondatni.
A schwechati ütközetet megelőző napokban, mielőtt a magyar hadsereg a
Lajthán átkelt volna, a Bécsben székelő angol nagykövet meghatalmazottja
lejött Pozsonyba Kossuthtal értekezni, czélja volt az angol kormány jó
szolgálatait felajánlani, a két ország közötti viszály békés
kiegyenlítésére.
Az értekezleten csak ők ketten voltak jelen; de a mellékszobában több
képviselő várta az eredményt, azok között Pázmándy is.
Mikor vége volt a tárgyalásnak, Kossuth kikisérte az angol követ
megbizottját s a mellékszobában levőknek azt mondá: «nem lett belőle
semmi».
Mikor Kossuth kiment a szobából, a jelen volt képviselők közül Pázmándy
összeszedte azokat az apróra széttépett papirrongyokat, a mik a padlón
szétszórva hevertek s a kalapjába téve, hazavitte szállására. Ott több
képviselővel együtt a papirdarabokat nagy fáradsággal összeillesztették,
míg azokat egy egészszé képezték, s azon a rajta levő irás elolvasható
lett.
Az értekezlet tárgyát képező pontozatokat tartalmazá ez irás, az angol
követségtől fogalmazott alakban, melynek folytán azon ajánlat tétetik
Magyarországnak, hogy Anglia a kibékülés esetére garantirozza számára
azt a közjogi viszonyt, a miben áll Norvégia Svédországhoz. Hogy Kossuth
azt az ajánlatot visszautasítá: ez riasztá vissza Pázmándyt és többeket
a vele egy úton tovább haladástól.
Hogy a svéd-norvég államegyesség Magyarországra nézve igen kedvező
volna: az kétségtelen; csak azt nem tudom, hogy mi módon akarta az angol
kormány ennek Ausztriával elfogadtatását garantirozni – abban az
időben?]
[Footnote 9: Mikor a tisztelt olvasó e közlönybeli czikkek végére
jutott, hihetőleg az lesz az első kérdése, hogy mi czélja lehetett
annak, hogy ezek ekként megirattak? Hiszen hangjukra nézve sokkal
merészebbek azok, mint hogy kibékítők lehetnének. A trónnal szemközt a
fegyveres ellenállás jogosultságát vitatják. Míg tartalmukra nézve
folyton elárulják azt az irányt, hogy a király, a korona, a dynastia
különválasztassék attól az ellenségtől, a kivel harczban áll a nemzet.
Mi volt hát e czikkek létjoga? Második kérdése pedig az lehet a tisztelt
olvasónak, hogy ha már volt egy párt, mely az itt kifejezett nézeteket s
a hangot is, melyen azok elmondattak, helyeselte; miért adta ki azokat
épen a kormány hivatalos Közlönyében, miért nem egy saját alkotta
hirlapban.
Felderíthetem e kérdést.
Történelmileg megállapított tény, hogy a magyar hadseregben, főleg a
leghasznavehetőbb tisztek között határozott volt azon óhajtás, hogy az
ország kormánya a törvényes tért el ne hagyja; a kik legvitézebbül
verekedtek Windischgrätz ellen, akarták magukat az iránt megnyugtatni,
hogy nem a korona ellen táboroznak; de alkotmányunkért a
végelkeseredésig fognak harczolni. Ezeknek megnyugtatására voltak
irányozva azok a czikkek. Egy alább közlendő levél Klapka tábornoktól
némi világosságot fog erre vetni. Windischgrätz nemcsak ágyukkal üldözte
hadseregeinket, hanem csábító felhivásokkal is. Ezek is fenyegették,
kivált akkor még nagyon szétzilált hadseregünket, a szétrobbantással.
Ezek ellen védtük mi magunkat.
A másik indok, a mi e czikkek közlését érthetővé teszi, a
küldiplomatiára való tekintet volt. A magyar kormánynak volt némi
érintkezése a küldiplomatiával. Megbizottai voltak Konstantinápolyban
Andrássy Gyula gróf, Párisban Teleky László gróf, Londonban Szalay
László. E három birodalomtól lehetett barátságos hajlamokat s talán
segélyt is várni. Andrássy azonban épen nem biztatott a porta
segélyével, s a mit Bem tanácsolt, hogy «il faut le compromettre»
kivihetetlen volt. Párisban a helyzet félreismerése által elvesztettük a
tért: mi Ledru Rollin pártján voltunk és Napoleon ellen. Az
elnökválasztás előtt még Teleki ezt irta Kossuthnak: Ledru Rollinnak jó
chancei vannak; mire Kossuth e marginális jegyzetet tevé: «vannak
chanceai a börtönbe». Végre Szalay László több izben, de különösen Brown
által küldött levelében tudatá kormányunkkal Palmerston nézeteit, melyek
mind oda mentek ki, hogy az angol kormány teljes rokonszenvvel
viseltetik szabadságharczunk iránt s mindaddig, míg ez csak Magyarország
és Ausztria közötti belügy marad, abba senki beleavatkozni nem fog;
ellenben, mihelyt a magyar kormány valami olyan lépést tesz, mely Európa
súlyegyenét megzavarja, Magyarországra fegyveres interventió jön, s ha
Oroszország nem volna rá elég, maga Anglia is föllép – ellenünk. – Mind
ez adatokat maga Nyáry mondta el nekem, s nemcsak nekem, de minden
egyetértő elvbarátunknak.
S ez a tekintet indokolja e megirt czikkek erős ellenállásra buzdító
hangját, de a törvényes téren maradó irányzatát s egyúttal azt is, hogy
miért közöltettek ezek épen a hivatalos Közlönyben? Ez a lap járt a
hadsereghez is és a külföldre is, szavunkat csak az által lehetett oda
eljuttatni, a hova szánva voltak.
Mikor ez megtörtént, akkor visszaléptem a Közlönytől. «Der Mohr hat
seine Schuldigkeit gethan etc.»]
[Footnote 10: A Közlönytől megválva, barátaim unszolására megindítottam
egy kis félívre nyomatott lapot, Csáthy nyomdájában, Esti Lapok czíme
alatt. Magam voltam szerkesztő, író és javítnok. A lapnak előfizetője
nem volt; nem is mehetett volna messzire. Köröskörül hat-tiz mérföldnyi
kerületben ellenséges táborok fogták a kormány székhelyét körül. A napi
eladásból kellett megélnie. Ezer példányban nyomták, s az Debreczenben
minden este elkelt. Munkatársai közt voltak Kazinczy Gábor, Farkas
Lajos, Zichy Antal, Szunyoghy, Kovács Lajos, Pálffy János, a Zeykek és
több képviselő. Nyáry lapjának tartották, de ő maga soha egy betüt sem
irt bele. Antagonistái voltak a Márczius 15-ike Pálffy Albert
szerkesztése alatt, Táncsics «Munkások ujsága», s egy a rendőrfőnök
által megindított lap; de a melynek a legjobb akarat mellett sem jut
eszembe a neve. Ez ellenfelek mindennap elmondák az Esti Lapokról, hogy
az Magyarországot a dynastiával ki akarja békíteni. Mikor aztán a
forradalom elmultával a haditörvényszékek működtek, valami száz
képviselő nyilvánítá azt a vérbiróság előtt, hogy ők az «Esti Lapok»
munkatársai voltak. Az _egyetlen_ példánya pedig az Esti Lapoknak az
egyik polgári közvádló birtokában volt, a ki azt mondá az illetőknek:
«bár legalább _olvasói_ lettek volna az urak a lapnak, melyre
hivatkoznak, akkor nem mondanák, hogy _munkatársai_ voltak». – A katonai
biróság azonban csak az ellenlapok insinuatióiból ismerte az _Esti
Lapokat_ s nagy előny volt azok szerint e lap munkatársai közé
számíttatni.]
[Footnote 11: Az olvasó kirivó ellenmondást fog találni ezen
czikkeimben, a Közlönyben megjelentekkel összevetve.
Ez ellenmondást csak a gyorsan cselekvő korszak eseményei
világosíthatják fel.
Az osztrák fél minden hajlamot a békülésre következetesen kiirtott.
Megmásíthatlan tényekkel zárta el az alkotmányos kiegyenlítés
lehetőségét; elvégre az orosz interventió felhivásával teljesen
lehetetlenné tett minden kisérletet a magyar nemzet és Ausztria közötti
viszálynak békés megoldására.
Az eddig legóvatosabban működő _alkotmányos_ pártnak, mely vezetői közé
egy Nyáry Pált, Szacsvayt, Kazinczy Gábort, Szemere Bertalant, Almássy
Pált, Csengery Antalt, Kemény Zsigmondot számítá, nem maradt semmi egyéb
választása, mint az események élére állni s az előre látható
catastrophát legalább úgy közelíteni meg, hogy ha minden elvész is, a
nemzeti becsület meg legyen mentve a bukásban.
Ezt előre látta mindenki s illusióink nem voltak.
Az ápril 13-iki képviselői előértekezleten Nyáry minden rábeszélő
tehetségét elővette, hogy a trónvesztés kimondását megakadályozza, s
midőn a többséget maga ellen találta, akkor arra kérte elvbarátait, hogy
hallgassanak el hát; legyen a holnapi tény egyhangúlag elfogadva, s ha
kell bukjunk el együtt; és ne vesszünk össze.
Bem, az altábornagy, mikor a végzetes határozatot megtudta: így
nyilatkozott: «jetzt ist alles verloren, wir schlagen uns noch, als gute
Soldaten, aber für Ungarn können wir nichts mehr thun.» Ezt Nyárytól és
Pataytól hallottam. Valamint azt is, hogy a nagy-sarlói ütközet után
Nagy Sándor tábornok azt mondá az izenetet vivő küldöncznek: «meg ne
mondja ön a debreczenieknek, milyen nagyszerű volt a diadal, melyet ma
kivivtunk; mert azok képesek lesznek akkor még két nagy hatalomnak
háborút üzenni.»
Békülésről szó sem lehetett már akkor.
Ez volt a közvélemény s ez ellen úszni nem lehetett.
Az egykori békepárt tehát maga állt a mozzanat élére, melyet elfordítani
lehetetlen volt többé, s vezette a nemzet sorsát abban az irányban,
melyből csak egy isteni erőhatalom téríthette volna már el ez idő
szerint. Tette ezt önfeláldozásának teljes tudatával, abból a czélból,
hogy a balvégzet a becsületességet találja a vezényleten. És ezt a
czélját elérte. A magyar forradalom utolsó korszakának kormányférfiai,
bárminő botlásokat vessen is szemünkre a diplomatiai és strategiai
biráló; a fődologban, a hazafiúi becsületességben, az államférfiúi
önzetlenségben megtámadhatlan magaslaton állnak a história előtt. Tiszta
kézzel, tiszta szívvel végezte mindenik. Annyit sem mentett meg senki a
romokból a maga számára, a mennyivel magának a száraz kenyeret
biztosítsa a jövendőben. Vesztették mindenüket, azért, hogy a magyar
forradalom becsületét megtartsák.
A fentebbi czikkek ezúttal is a nemzetre ráerőszakolt hangulat
kifejezései voltak. A kisérlet: a törvényes téren megmaradni, meghiusult
az által, hogy a másik fél, az osztrák kormány, határozottan letért
róla.
És az egész balvégzetnek egy papírrongy volt az oka, melyre N. osztrák
tábornok a kápolnai csata után rajzónnal e szavakat írta: «Sieg über
Sieg: die Ungarn sind vernichtet.» Erre született meg a martiusi
összalkotmány.