[Footnote 12: Az Esti Lapok hosszas ideig kiméletlen üldözéseknek volt
tárgya. Nem a hírlapi polemiákat értem ez alatt. Az egyenlő fegyver a
harczban. Hanem értek olyan rendszabályokat, miket a hatalom alkalmaz a
védtelen ellenében. Megjelenése után rögtön követelték tőle a
sajtótörvény szabta pénzbeli biztosítékot. Egyetlen más lapnak sem volt
biztosítéka Debreczenben. Barátaim letették helyettem a tíz ezer
forintot készpénzben. Azután megdorgálták az Esti Lapokat az
országgyűlésen egy olyan vétkes közleményért, mely «nem» ott jelent meg;
hanam magában a hivatalos Közlönyben. (A kormány Majthényi helyébe
Guyont nevezte ki komáromi várparancsnoknak s másnap a Közlöny a lap
homlokán hozta a hivatalos kinevezést. Guyon zúgolódott, hogy már most
hogy jusson ő be Komáromba, mikor az ujság előre értesíti jöveteléről az
ostromzároló ellenséget? S a Közlöny helyett az Esti Lapok lett a
«percutitur catulus» a ki egy szót se szólt.) Végre pedig egész
philippika indíttatott meg az Esti Lapok ellen nyilt országos ülésben,
azon a czímen, hogy a lapok kibékítő iránya miatt a Klapka alatti
hadsereg egészen fel van zúdulva. Én tudtam, hogy Klapka táborába egy
példánya sem jár lapomnak: összeszedtem tehát minden eddig megjelent
számait s elküldtem a tábornoknak, felkérvén őt, olvassa át ezeket s
mondja meg, mit tart bennük elkárhoztatandónak? E kérdésemre írta a
tábornok a fentebbi levelet, melyet az Esti Lapokban közzétettem.]
[Footnote 13: Ez a monda Eötvösrül szólt; most már meg van czáfolva.
Lenormand látott valami állványt a sors végén; de az nem a guillotin,
hanem az érczszobor állványa, melyet a nemzet legnagyobb fiai egyikének
emel. Au contraire: az a fő még holta után is égre emelve áll.]
[Footnote 14: Már akkor kezdődött az aldunai lázadás, ezentúl egyre
hevültebb a közhangulat kifejezése.]
[Footnote 15: Mint feljegyezte a történet, meg is feleltek a nemzet
várakozásának.]
[Footnote 16: E czikket az addig reactionariusoknak ismert hírlapok
rögtöni átváltozása ultraradicalisokká idézte elő. A pecsovicsok vörös
tolla sarkukig ért le. Látható volt, hogy a forradalmi elveket ad
absurdum akarják vinni.]
[Footnote 17: Czélzás a Petőfi verse ellen írt Hajdu-Böszörményi
tiltakozásra, melynek refrainja: van, óh van még szeretett király!]
[Footnote 18: Iratott akkor, midőn az országgyűlés megszavazta az
Olaszország ellen adandó fegyveres segítséget.]
[Footnote 19: Azzal fenyegette az ujságírókat (még akkor), hogy a ki ő
rá élczel, azt megduellálja.]
[Footnote 20: Elébb ő is a kormánypárton volt.]
[Footnote 21: Czélzás arra a beszédre: «Bár rázkódtatnák meg szavaim e
falakat».]
[Footnote 22: Megbukott az igazolásnál, előleges szereplés után. Mint
szinte az utána következő.]
[Footnote 23: Szivák valóságos szűrös, kék dolmányos paraszt képviselő
volt, becsületes, jó, okos ember.]
[Footnote 24: Minthogy Táncsics semmi jogczímen nem volt választó, s így
választható sem lett volna, a nagyharsányi község egy féltelket iratott
a nevére, hogy a képesítést elnyerje.]
[Footnote 25: Biz ez egy kis plagium, de helyén van.]
[Footnote 26: Ez már csak az akkor divatba jött egy hangon perdülő
névalkotásokra czéloz.]
[Footnote 27: Ez a frankfurti parlament akkor nevezetes harczai alatt
iratott.]
[Footnote 28: Sajnos, hogy ez a jövendölés, a mi csak tréfának volt
szánva, olyan komolyan megvalósult. J. M.]
[Footnote 29: Iratott e czikk azon keserű benyomás alatt, midőn az
országgyűlés küldöttei, kik ő felségét meghívták Budapestre, azzal a
hírrel jöttek vissza, hogy a király nem teljesítheti az ország ez
óhajtását, a mitől pedig a kitört véres viszály megszüntetése függött: –
mivel beteg.]
[Footnote 30: A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem,
hogy én bizony az egész harcz alatt se karddal, se puskával semmiféle
hőstettet nem követtem el. Boldogult jó apám is insurgens hadnagy volt a
napoleoni hadjárat alatt: volt egy kedvencz fringiája; a miről egyszer
azt kérdezém tőle: «édes apám, vágott-e le azzal sok francziát?» mire az
én lelkem apám azt felelte: «fiam; ha oda jött volna hozzám, bizony
levágtam volna». Ez volt az én harczi devisem is. Családi czímeremben is
egy ágyús vitéz van. Legelső ősöm sem engedte az ellenséget közelebb
jönni magához az ágyulövésnyinél. Nekem sem volt részem másforma
verekedésben, mint a hol ágyuznak. A halálra komolyan el voltam szánva
mindig, de a forrójába a verekedéseknek nem kerültem bele soha. Tehát a
harczi babérokból egy levélre sem tartok igényt.
Azon expeditio, melyet itt jelzék, Jellasich betörésekor az alföldi
népfelkelés rendezése végett indult meg Kossuth vezetése alatt. Kisérték
őt Egressy Gábor, Csernátony, Rákóczy, Lopresti Árpád, s velem együtt
még többen: kiknek feladatuk volt a kormány vezérét megtámadtatás esetén
megvédni, s ha kifáradna, a népgyűléseken felváltani. Nem támadta
azonban meg senki, s nem fáradt ő ki soha. Bámulatos volt a hatás,
melyet szabad ég alatt tartott szónoklatai az alföldi nagy városok
népében felköltöttek. A nép tömegestül ragadt fegyvert, s nehány nap
alatt ötvenezer embert s e közt két ezer fölszerelt lovast állított ki.
Kossuth kifáradhatlan volt s mindent megmozdított az önvédelmi harczra.
Hódmezővásárhelyen kapta meg Rózsa Sándor folyamodását bűnbocsánatért,
ki «szegény legény» társaiból több száz főnyi szabad csapatot
ajánlkozott szervezni az aldunai ellenség ellen. Rózsa még akkor csak
kalandor volt, nem aljas rabló; s az ajánlott szolgálatra megérte a
bűnbocsánatot. Én vittem azt neki Félegyházára. Innen Pestre volt
küldetésem. Nyáryhoz, ki azonban attól a hírtől, hogy jövünk a Tisza
mellől ötvenezer emberrel, épen nem volt elragadtatva: azt kérdezte:
«hát kenyeret hoztok-e nekik»? A pákozdi csatához már csak a
fegyverszünetkötésre értem.
Pedig Kossuth terve hasznavehető volt. (Ezt nem én mondom, hanem egy
hadászati tekintély: Rüstow.) Az ellenfél hadoszlopai ellen nagy
népfölkelési tömegeket állítani fel, s a helyett a velük szemközt álló
hadtestekből a rendes katonaságot mind a feldunai hadsereghez vonni s
azzal az ellenfél főerejét, Windischgrätz hadseregét verni le. De nem
fogadtak neki szót, minden egyes hadtestparancsnok azt állítá, hogy az ő
állása a legfontosabb, nem nélkülözheti a rendes csapatokat.
A bécsi forradalom kitörése után Kossuth kettőnket Csernátonyval
felküldött Bécsbe, az ottani felkelő csapatok vezérét felszólítani, hogy
erélyes támadással segítsenek a már akkor a határon álló magyar
hadseregnek s szorítsuk két kéz közé az osztrákot.
Útközben Komáromba is be kellett térnünk, az ottani várparancsnokot
Majthényit, felszólítani, minden nélkülözhető rendes csapatot és
különösen tüzérséget küldjön a Lajtha melletti táborba. Minő látvány
volt az rám nézve! mikor éjjel holdvilágnál megérkezünk Komáromba egy
ideiglenes tutajhídon át; mert a rendes híd is elpusztult; szülötte
városom egészen le volt égve; kormos falak egész utczaszámra. Minden
házat ismertem itt, lakóik barátaim, rokonaim; s most az üres ablakok
meredeznek reám; kormos gerendák zárják el a kapukat. Senki sem lakik a
városban. Nekünk a várba kellett sietnünk. Soha sem láttam nagyobb orrt
embernél mint Komárom akkori várparancsnokának volt. Tudva van, hogy I.
Napoleon a nagy orrt tartotta embereinél a hűség biztosítékának.
Majthényi azonban nem adott nekünk katonát; azt mondta: hogy a mi van,
az neki is kell.
A legelső kiábrándulás Bécsben ért utol. Minden nehézség nélkül
jutottunk el odáig. Ellenséggel csak egy útféli csárdában találkoztunk,
vasasok voltak azok. Azokkal még kedélyesen elbeszélgettünk és
poharaztunk, mialatt a kocsisunk a lovakat itatta. Nem bánták, akármi
járatban vagyunk. Ha bánták volna, bizony talpunk alá fúj a szél.
Bécsben azonban mondhatom, hogy sem azt a lelkesülést nem találtunk, a
mit kerestünk, sem azt a haderőt; de különösen nem a mozgalom vezetői
részéről a helyzet ismeretét. Ezek azt hitték, hogy ez még mindig csak a
forradalom és nem a háború. Torlasz, utczaharcz, népszónoklat és
kiáltvány: ebből állt strategiájuk. Nekünk topographice kimutatták, hogy
Jellasichhoz Bécsnek semmi köze; mert annak a tábora úgy van felállítva,
hogy a magyar hadsereggel néz farkasszemet: az tehát Bécsnek nem
ellensége. Épen így beszéltek a magyar tábor vezérei: azok meg azt
állították, hogy nekik nem kell Windischgrätzet megtámadni; mert az nem
Magyarország ellen jön, az csak Bécset jön leverni s még elég naivok
voltak felszólítani Windischgrätzet, hogy fegyverezze le Jellasichot, a
ki a mi ellenségünk. Az osztrák vezérek aztán nem voltak olyan
scrupulosusok; hanem a mint egyesülhettek, leverték egyiket a másik után
minden logika és ethika ellenére.
Hanem én abból az ábrándból, hogy mi rajtunk valami szomszéd nép
segítsen, a bécsi expeditió után kigyógyultam.]
[Footnote 31: Ez a naplószerű vázlat (az elő- és utószó kivételével) még
a forradalom alatt iratott; de csak a forradalom után jöhetett ki a
Szilágyi Sándor szerkesztette Emléklapokban, mely folyóirat a katonai
rémuralom alatt, mint egy kimagyarázhatlan lélektani talány, a
legnagyobb censurátlan sajtószabadságot élvezve, közlé valamennyi
«forradalmi csataképemet» miket «Sajó» álnév alatt írtam. Csak később a
polgári kormány jött rá, hogy mit tartalmaznak a füzetek? s azonnal
elkoboztatta a fennmaradt példányokat és betapostatta. A mi forradalmi
elbeszéléseim az ideig könyvalakban egyesítve meg nem jelentek, azokat
már csak travestálva lehetett közönség elé hozni. Így lett «Szenttamási
György»-ből mexicoi elbeszélés; a «Szökevény»-ből spanyol novella, s az
«utolsó csatár» a segesvári ütközet helyett egy töröktatár csatában
szerepel, s a forradalmi hőseim átváltoztak spanyol, creol és horvát
vitézekké.
Ez a vázlat azonban mindenképen kimaradt. Ennek csak úgy van értelme, a
hogy meg van írva.
Ennek is helyet kell foglalnia jelen gyüjteményemben. Ez illustrálja az
Esti Lapokban elfoglalt álláspontomat. Élesen van írva; de meg van írva,
ki is volt már nyomtatatva, s – «quod scripsi, scripsi».
A 49-ik republikanus párt, mint párt, az episod által érintve nincs.
Annak legkiválóbb feje, a példányszerű tiszta jellem, Irányi, maga így
nyilatkozott amaz emlékezetes országos ülésben, hol az eldöntésre
került: «azért nem szününk meg áldozni azon oltárnál, melynek papjai
közül egy tisztátalannak találtatott». És én saját magam, midőn Pestre
visszakerülve, az itteni lapok a Martius 15-dike íróit és szerkesztőit
az ügybe tévesen belekeverték, siettem debreczeni politikai
antagonistáimról e vádat elhárítani és kinyilatkoztatni, hogy az ő kezük
ettől teljesen tiszta. Ezt a pesti «Esti Lapok»-ban írtam meg; melynek
példányát sem tudom többé felfedezni.
Magára az episod hősére nézve pedig, most már huszonöt év távolán
keresztül nézve a történteket, kénytelen vagyok kimondani, hogy a
történetet ugyan agyonhallgatni nem lehet; de annak indokait én nem
keresem aljas kapzsiságban, hanem inkább politikai kicsiny hitűségben. A
republikanus párt e kiváló férfia, hitem szerint, e fatalis ügyben nem
«bűnt» követett el, hanem annál nagyobbat: «hibát». Ki hagyta az
események vezetését venni az addig felülállott párt kezéből.
S a békepárt, mely őt megbuktatta: még ráduplázott erre a hibára, mert a
mint felül került, nem saját elveit adta az új kormányzatnak: hanem ő
vette át a republikanus irányt a régitől, a hogy ezt az új kormányelnök
Szemere republikanus programmja, Csengery új «Respublika» czímű lapja,
és saját republikanus czikkeim is constatálják.
Ennyit megvallhatunk őszintén huszonöt év előtti viselt dolgainkról.
Hogy miért tettük így? azt egy fentebbi jegyzetemben igyekeztem
érthetővé tenni. Isten látja; ha hibáztam is, nem tehettünk másként.]
[Footnote 32: E leírás nem történelmileg hű; de az eset után így volt az
elbeszélve Debreczenben. J. M.]