(1875.)
Eddig terjednek forradalom alatti irataim, a mik azon években mind
nyomtatásban megjelentek.
Most már csak historiai adalékok számába mennek azok: értelmük, a
korszakkal együtt, mely őket szülte, elenyészett.
A jelen kor a nyugodt alkotás, a békés kifejlődés ærája. A jelen
nemzedék feladata csendes munkával építeni a multak romjai helyébe; se
társadalmi, se politikai forradalom nem létezik ránk nézve.
Ma az ország és a trón érdekei egygyé vannak forrva s egymástól se külön
nem választhatók, se szembe nem állíthatók.
A két birodalom s annak uralkodója egyedüli jó barátjaikat és biztos
szövetségeseiket egymásban ismerték fel. Oktatójuk a történelem s a
tandíj drága volt. Nem fogják azt elfelejteni.
Azon a hangon, melyen 1848/9-ben irtam, nem fog Magyarországon többé
irni senki. Ez meggyőződésem – és imádságom.
«Hang» az már csupán; nem «érzelem» többé. – Akkor az volt.
Még egy történelmi adat feljegyzésével tartozom az olvasónak, ki e
műveimet kegyes volt végig lapozni?
Hogyan lehetett az, hogy a rémuralom, mely a forradalomban részvételért
oly szigorúan osztotta büntetéseit; a sajtó kezelőit nem üldözte soha?
Ha igy irt a «békepárt» egyik szóvivője, hogyan irhattak még azok, a
kiknek ez «béke-zsolozsma» volt, s vele szembe álltak?
Elmondom.
A forradalom bevégezte után egyik közvádló igen is állított fel saját
kategoriát az irók számára is; s harmincznégy magyar irót jelölt ki,
mint a kivégeztetésre érdemeseket; köztük e czikkek iróját is. Ekkor egy
másik közvádló (Kossalkó János) egy terjedelmes emlékiratot nyujtott be
az akkori kormánynak, melyben történethiven kifejté, hogy a magyar
forradalmi irodalom semmi egyebet nem tett, mint visszhangját adta az
akkori közérzületnek: nem volt az vezetője, csak tolmácsa a
forradalomnak.
Ezen emlékirat meggyőző indokolásai folytán lett mellőzve az egész
kategoria az irók részére s a forradalom alatt irt műveiért még idézve
sem lett a kijelölt harmincznégy legemlegetettebb magyar iró.
Már az 1850-diki vésztörvényszék előtt, alig fél évvel a forradalom
befejezése után; jogelvet képezett az a felfogás, hogy az 1848/9-diki
irodalmi művek csak történelmi adalékoknak tekintendők.
Nagy része azoknak még abban az évben egy gyüjteményben reprodukálva is
lett s az akkori kormány engedte azt megjelenni, mint történelmi
adathalmazt.
Többre ma sem tartanak jelen műveim igényt: – ennyire ma is.
*
Helyén találom itt még nehány szóval rövid vázlatát adni a forradalom
második éve alatti viszontagságaimnak.
A néphit azt tartja, hogy a mit az ember új év első napján tesz, azt
fogja aztán tenni az egész esztendőben. Ez rajtam beteljesült. 1849.
jan. 1-én elkezdtem futni. Ez volt aztán az egész év rende rám nézve.
Debreczenből, a mint a magyar seregek Pestre bevonulását megtudtam,
siettem ide haza, s azonnal megkezdtem a Pesti Hirlapot szerkeszteni; s
azonkívül a Debreczenben hagyott Esti Lapoknak levelezni. Nehány nap
mulva családom is követett; de nem soká volt helybenmaradásunk. Buda
ostroma s Pest bombáztatása utolsó napjain nőm Nyáregyházára küldtem
Nyáry Pál rokonomhoz, s nehány nap mulva magam is utána mentem. Buda
bevétele után az Esti Lapok is Pestre kerültek s akkor aztán két lapot
szerkesztettem. Ludassy Mór volt a segédszerkesztőm. E lapokat nem
találom már sehol: azt tudom, hogy keresztes-háborút hirdettünk az
oroszok ellen. Egy este, mikor az oroszok már Hatvanban voltak, L. M.
barátom azzal a hirrel örvendeztet meg, hogy Ledru Rollin (!)
háromszázezer francziával kötött ki Triestben. – No ha Ledru Rollin még
csak Triestben van a maga háromszázezer francziájával, akkor nekem jó
lesz Pestről odább mennem. Vettem a puskámat, búcsút vettem a
családomtul s mentem – nem tudom hová. Az úton összekerültem Nyáry
Pállal. Elfogott s arra a kérdésemre, hogy mit tegyünk most? megtanított
egy tréfás népdalra, mely így kezdődik: «Szalad a kutya Szeged felé!»
Ezentul Pestmegye tisztikarával utaztam együtt. Kecskeméten közgyülést
tartottunk s megtettük Kecskemétet Pestmegye középpontjának. Három nap
mulva kerestünk neki más középpontot: Vadkertet. És így tovább: egész
Szegedig.
Szegeden a legnagyobb elbúsulás közepett feltaláltam nőmet. Egy kedves
iskolatársam Zabolay István, utánam hozta őt Pestről, messze kerülve az
ellenséges táborok elől. Az újabb vesztett harczok után ismét futnunk
kellett egész Aradig, négyen voltunk együtt: Kőrösy Sándor hadbiró
barátom (most jogtanár Pápán) és feleségeink.
Aradról elindultunk Nyáryval Görgeit keresni. Őt feltalálva, nőm
Schodelnéval együtt Gyulára ment Erkel Ferencz orvostudor testvéréhez,
mi vissza a magyar sereggel Aradra. A temesvári veztett csata után még
jelen voltam az ujaradi rövid ütközetben s aztán mikor mindennek vége
volt, ismét egyedül álltam az utczán.
A gondviselés ismét egy politikai antagonistámat küldte segélyemre.
Kossuthnak egy közeli rokona s titkára Rákóczy, arra az ötletre jött,
hogy ő se ki nem szökik az országból, se meg nem adja magát; hanem félre
teszi magát okosabb időkre; vett szekeret, lovat, maga felöltözött
kocsisnak, engem felvett utasnak, keresztülhajtott vakmerően az egész
szemközt jövő orosz táboron. Az oroszok meg sem szólítottak bennünket.
Igy jutottunk el Gyulára. Ott nőm egyedül volt, már Schodelné
eltávozott. Vele együtt menekültünk egész a borsodi Bükk rengetegéig;
hol egy ismeretlen völgy rejtett falujában Tardonán Telepi sógora, a
derék becsületes hazafi, Csányi Béni birtokos vendégszerető hajléka
fogadott be. Itt éltem öt hónapig és festegettem. A külvilágról nem
tudtam semmit. Nagy jótétemény volt ez. Csak nőm tudta hollétemet s
többször meglátogatott itt, a rossz hírt elhallgatva előttem. A komáromi
kapitulácziókor Szigligeti testvére honvédőrnagy az én nevemet is
beiratta a kapituláló őrsereg közvitézei közé s nevemre szóló
Geleitscheint hozott nőmnek, ki azt maga hozta el nekem.
A halálbüntetés alól tehát már ki voltam szabadítva. De Pestre csak
később volt tanácsos visszatérnem; akkor is álnév alatt, álöltözetben,
idegen utlevéllel, s hónapokig nem hagyhattam el a szobát. És így
beteljesült rajtam a közmondás, hogy a mit az új évben tettem, az
esztendő utolsó napján végeztem el.
Egyáltalán ez évben annyi gondviselésszerű eset történt velem, hogy
lehetelen theosophistának nem lennem.
Már a 48-iki őszi hónapokban azt izente nekem Pázmándy, hogy engem
bizonyosan fel fognak akasztani, ha a magyar kormány nem; hát az
osztrák. S csaknem beteljesült a jóslat – ő rajta magán, kit háromszor
állítottak a bitó alá: kétszer az egyik, egyszer a másik kormány. S ez
rajtam is megtörténhetett volna.
Noha a hőstettek mezejét nem kerestem, mégis minden veszély utólért,
lecsapott mellém és sértetlen hagyott. Pest bombáztatásakor a lakásom
melletti földszinti házat szétvetette a bomba, hogy két fala kidült; s a
Landerer nyomda előtt szerkesztőségem ablakait zúzták be egy másik
darabjai. Az első halottja a várostromnak mellettem esett el a
Dunaparton, ágyúgolyótól találva, s Szegeden épen akkor, midőn a
városházára mentem útlevelem láttamoztatásáért, repült a légbe a
lőporraktár s az egész tér terítve lett szétszórt tégladarabokkal, míg a
légben ezernyi bomba pattogott szét egyszerre. Engem egy sem talált.
S mikor mindnyájan elbuktunk, mikor jó barátaim nem segíthettek rajtam
többé; akkor védelmemre keltek az ellenségeim, s megszabadítottak azok.
Ez érthetővé teszi, miért nem tudok többé s miért nem tudnék többé «úgy»
irni, a hogy e kötetben foglaltak vannak irva?
Csöndes ember lett belőlem.
_Jókai Mór._