Mihály, Mihály, miért kisértesz engemet?
Kendre nézve nevezetes nap a márczius 15-dike, azon napon szabadítá ki
kendet börtönéből a pesti nép, kit a kend tömlöcze ajtajáig Petőfi és én
vezeténk.
Ezzel ugyan jobb lett volna elhallgatnom, mert nem hiszem, hogy az
ország érdemrendet adjon érte, hanem csak azért mondom, hogy kend
ezelőtt pár hónappal nevemet említeni hallotta, azt mondta: nem ismerem
ezt az embert. Rövid a kend emlékező tehetsége.
Legujabban pedig egy phamphletet olvastam kendtől, melyben azt igéri:
hogy a forradalomról akar beszélni, de a melyben még eddig egy szó sincs
a forradalomról; hanem van annál több szó az Esti Lapokról, és sok
szidás és káromlás azokra, kik a Habsburg-dynasztiával egyezkedni
akarnának.
Kend ugyan váltig elismeri: hogy az Esti Lapok soha egy szót sem szóltak
e tárgyról, még azt is elismerhetné: hogy épen az ellenkezőről
beszéltek, hanem azért mégis minden harmadik sorban az a korollarium:
hogy így amúgy ütné, nyúzná az Esti Lapokat, ha azok valaha alkudozni
kezdenének.
Kend czitál a Martiusból valamit az Esti Lapok ellen, a mit a Martius
nem mondott; azt kend ott rögtőn egy ülőhelyében elhiszi, bebizonyítja,
refutálja, megint nem hiszi el, s utoljára azt mondja: hogy ha valaki
ezt vagy amazt gondolná magában, akkor kend vörös zászlót venne a kezébe
és mindjárt elmenne vele Vámos-Pircsre gyalog és sok más dolgokat
cselekednék.
Kend épen úgy tesz, mint az egyszeri strázsamester, ki, mikor
pofonütötte a közlegényt, azt mondta neki: «Te! te most magadban
bizonyosan azt gondolod: hogy én gazember vagyok; ha még egyszer azt
mered gondolni, lehuzatlak s huszonötöt vágatok rád.»
Kend aztán mond drága dolgokat azokról a czikkeimről, a miket a
Közlönyben irtam. Meglehet: hogy kend azokat nem értette, valamint én
sem értek mindent, a mit kend ír? ez mindkettőnk közös hibája.
S mind ezekből végre szépen kisüti kend: hogy van egy párt, mely a
Habsburgokkal alkudozni akar, azt meg kell ölni, nyársra kell húzni;
kend ugyan nem állítja, hogy az a párt az Esti Lapokbban van, de nem is
tanácsolja.
Hallja kend Táncsics!
Hogy esnék kendnek: ha én elkezdenék itt arról beszélni, hogy milyen
üdvös és szükséges dolog volna Magyarországon egy Bedlámot építeni, s
minden harmadik szóban előhoznám: hogy én ugyan nem akartam Táncsics
Mihályra egy szóval sem czélozni, s a közben folyvást beszélnék a dijoni
és bicetrei elmétlenek intézetéről, s kendet folyvást emlegetném?
Úgy-e furcsa volna?
No de én ezt nem teszem, hanem szólok kendhez barátságosan.
Kend igen derék, becsületes, talentumos fiatal ember.
Kendből még lehet igen jó festő, tán muzsikus is, vagy mechanicus vagy
egyéb efféle. De politikához annyit sem ért kend, mint tyuk az
ábéczéhez, politikus nem lesz kendből soha, még csak politikus csizmadia
sem.
Kend egyik szavában azt mondja, hogy iszonyú republicanus, a másikban
pedig azt: hogy kendnek mindegy, akárki lesz a király, – csak egy
gyereknek a szemét kellene bekötni s az nyulna a sokaság közé, egyet
kihúzna mint a lutriban és az bátran megkoronáztathatnék.
Ezt mondja kend szóról szóra.
Hogy lehet republicanus fővel ilyent még csak gondolni is?
Beszél aztán kend a Márcziusról, azt meg azért szídja, hogy miért akar
alkudni a nemzetiségekkel? Már ezen a téren félek kendtől, mert engemet
kezd pártolni.
És félelmem nem ok nélküli. Kend azokat a nemzetiségeket megaprítja,
ledögönyözi, lekaszabolja, földhöz veri, kfirtja, csakhogy a Márczius ne
szövetkezhessék velök.
Megálljon kend. – Még a nem alkudás és a kiirtás között van egy kis tér.
Ha valakinek új jogokat nem akarunk adni, még abból nem következik, hogy
a régieket is elvegyük tőle. Kend a Habsburgokra annyira haragszik, hogy
még nyelvrokonaikat is ki akarná irtani, de nem jut kendnek eszébe: hogy
az irtóháború a magyart is csak úgy fogyasztaná, mint a németet, s ezt
nem hinném, hogy kend nagyon kivánná.
A mi azt a kend által készített ímádságot illeti, már megengedjen kend,
de ha az ember még olyan republicanus is, ha az Istenhez beszél,
mosdottabb szájjal beszéljen.
Hasonlatos ama czigány prédikáczióhoz, mely így kezdődik: «Irgundum
gule, csororum sordikhécz sophengyule gagyule».
S mely szól ilyen szép szavakban:
«Te uram nagyszemü Jupiter! Ifriszkum, czifriszkum, czingere bingi,
őrizz meg minket minden ártalmas vadaktól, a fótos nadrágtól, a szilaj
csikók megpatkolásától és a katonaságtól.»
Például a kend imádságában.
«Változtasd uram azon hazánkfiát, ki tán tanácsolni fogná, hogy a
Habsburgok még egyszer Magyarország fejedelmei legyenek, változtasd őt
kérünk, olyanféle barommá, mely ökröt és szamarat együtt ábrázoljon:
szarvai és fülei közt homlokán legyenek e szavak: ez az, ki a
Habsburgokat fejedelmül óhajtotta; és e barmot alakítsd oly formán, hogy
hátán legyen egy Habsburg-ivadék, kezében korbácscsal, s a kettős
ábrázolatu barmot szünet nélkül korbácsolja: és ne engedd e barmot
legalább ezer évig megdögleni, hanem tedd kötelességévé: hogy egyik
országból a másikba tévelyegjen stb.»
«Midőn körmöczi aranyat látnak, görcsök rántsák össze minden tagjaikat
stb.»
«Midőn magyar huszárt és honvédet látnak, gutaütés kerülgesse őket, de
azért meg ne üsse.»
(Mint a görög mondta: üsd ágyon, de ne nágyon, hagy szálagyon, mert nem
tudod ki vágyon.)
«Még akkor is görcsök kinozzák őket, midőn magyarországi szénát látnak,
és neki essenek a szénának és egyék azt mint hajdan «Nabukodonozor.»
(Suskere csalabingászkóre. Amen.)
Hát lehet így az Istenhez beszélni édes Táncsics komám?
*
Megigérte kend: hogy folytatja a forradalmat, akkor majd én is folytatom
a discursust.