Ül a vendéglőben a vén huszár-káplár egy kancsó bor mellett, hosszú két
bajusza lóg kétfelől, mintha varjut nyelt volna le s a két szárnya
kimaradt volna a száján.
A szomszéd asztalnál aranyos tiszt urak ülnek, hetyke tejképű urak s
beszélnek a mások viselt dolgairól.
A vén huszár-káplár kétszer fölemeli a poharát s ráköszönti a jó tiszt
urakra, azok nem is konyitanak reá, s még egyszer akkora hátat
fordítanak neki, mint azelőtt.
Harmadszor is felveszi poharát a vén huszár-káplár s odamegy az ékes
tiszt urak asztalához s rájuk köszönti jó szivvel még egyszer a rossz
bort.
«Mit jön ide kend? riadnak rá az urak, menjen hátra a másik asztalhoz!»
«Ejnye, mondja a huszár, ez ám a furcsa dolog, a harczban mindig előre
küldtek engem az urak s itt meg hátra küldenek; miért van ez?»
«Nézd csak, milyen confidens egy paraszt ez a káplár.»
«Hallják önök, jó uraim, igaz: hogy 20 esztendeje a mióta káplár vagyok,
de most én sem vagyok rosszabb tiszt maguknál.»
»Káplár ruhában?
«Nojszen, a ruha nem ember. Nézzék az urak ezt az írást s ezzel a sok
zsiros firka közül előkeres a huszár egy szép finom papirost s oda
nyujtja az asztalra a tiszt urak közé. Olvassák!»
«Varga István, huszárkáplár, azon érdemeért, miszerint a kápolnai
csatánál kétszáz ezer p. ftot személyes vitézsége által megmentett,
továbbá Szolnoknál egymaga 13 könnyű lovast s 7 nehéz vasast levágott,
általam ezennel hadnagygyá kineveztetik. Kossuth Lajos.»
Elállt a szeme szája erre a szép tiszt uraknak; ki elébb gorombán
elutasítá őt asztalától, most nyájaskodva nyujtá neki barátságos jobbját
Képzelhetni, hogy a mit a huszár erre mondott, azt nem szokás papirosra
irni; megfordult, félretörölte a bajuszát s ott hagyta a megszégyenült
leventéket.