De él még az Isten az égben, ki az ártatlanok könnyei és vérének
hullását számlálja odafenn s ki előtt a megolajozott homlok nem tesz
kivételt az emberek közül, ki itéletet mond koldus és király fölött.
Él még az Isten! S ti földi istenek egykor sápadtan, koronátlanul fogtok
előtte állani s a milyen magasan voltatok egykor az emberek fölött, oly
mélyen fogtok hullani az elitéltek sorai közé.
Ti, kiknek neve vihar és pusztulás a földön, kiknek étvágya éhhalála a
népnek, kiknek betegsége döghalál az országon, nem féltek-e: hogy az a
szellem, kinek képmásává hazudott benneteket az ezredéves sötétség,
felemeli világító karját s oly példát szolgáltat rajtatok a világnak,
minőt emberi szív kigondolni nem bír.
Ti, kik koldusok és hazátlanok üldözésében örökítétek meg neveiteket,
nem féltek-e: hogy jöhet idő, mikor senki sem vár reá, mely titeket
látand idegen ház küszöbén koldulni, hazátlanul, senkitől nem félve,
senkitől nem szeretve?
Átkozott leend, ki ha fáradtak lesztek, házába befogad, ha fáztok,
tűzhelyéhez bocsát, ha meghaltok, eltemet. Átkozott leend a sír, mely
hantjaitok benyeli, átkozott a fű, mely azon megterem, és áldott az,
mely palotáitok küszöbét fogja lepni.
114.
Azt beszélik, hogy a király lemondott koronájáról Ferencz herczeg
javára.
Szegény öreg.
Biz azt hiszi, hogy még van, a ki hallgat a szavára.
Okoskodhatol te már édes jó királyom, hallottuk gyalázatos hitszegő
szavadat, hallottuk ágyúid dörgését, mindkettőt megszoktuk immár s nem
félünk és nem szeretünk többé.
Akár lemondasz, akár nem mondasz, semmit sem mondasz vele.
Szent voltál addig míg kétszázezer zsoldos hirdette igéidet, szeretett,
a ki félt tőled, most szerencséd elhagyott, ember vagy, még annál is
rosszabb s kaczag fölötted, a ki nem gyűlöl.
Vagy eszed, vagy szíved hiányzik, de annyi bizonyos: hogy koronádat
elkártyáztad.
115.
A császár fölgyujtatta saját palotáját.
Hol fog most szegény kitelelni?
Az idő ide s tova télre válik s ő födél nélkül maradt, talán
tűzkármentesítve sem volt a háza s a nagy sietségben meglehet, hogy még
téli kaputot sem vitt magával. Még meg találja magát hűteni.
Igaz ugyan: hogy Lombardiában s ha isten úgy akarja, nálunk is keményen
be fognak neki fűteni, de mikor azok a rézkályhák oly iszonyúan
füstölnek; – az ember inkább fázik, minthogy az ilyen tűznél melegedjék.
Aztán télen az a szokása a fáknak: hogy gyümölcsöt nem teremnek, kivéve
ezúttal az akasztófákat. Szegény császár, mit eszik a télen? hol alszik
a télen? házát felgyujtatta, kincseit beledobáltatta a sárba,
zsoldosoknak fizette.
Hát azután: ha egyszer kitelik a conventiója, micsoda mesterségre fogja
adni magát?
Sorra fogja járni birodalmait, országról-országra, ide is bebukkant, oda
is bebukkant, kérdezve: hogy kinek kell császár? mindenütt el fogják
utasítani. Egyik azt mondandja:
«Menjen kend isten hirével, szűk idő van, nem tarthatunk annyi
cselédet.»
A másik: «hittuk kendet, de kendnek nem tetszett, most tetszenék, de
nekünk nem tetszik.»