Motto:
Elmentünk mind, le vágtuk mind, haza hoztuk mind, tudniillik a sok
semmit. – –
Mentünk mentünk mendegéltünk, – – – az az: hogy dehogy mentünk,
felültettek bennünket Pozsonynál háromszáz szekérre, mert azt mondták,
hogy a pesti nemzetőrök nem tudnak gyalogolni.
Később azonban kisült, hogy azért ültettek bennünket szekérre: hogy
hamarább ott legyünk. – A szekerek elé ökrök voltak fogva, néhol
változtatás kedveért bivalyok is.
Így aztán nincs rajta mit csudálni, hogy fél nap alatt egy egész
mértföldet utaztunk, még pedig tót mértföldet, következésképen hosszút.
Hogy vigan voltunk, azt tán mondanom sem kell, magyar ember rendesen
víg, ha háborúba megy, ha egy kicsinyt német is.
Ha eső esett, káromkodtunk, ha a nap sütött, danoltunk, ha sem nap nem
sütött, sem kenyerünk nem volt, lefekhettünk és aludtunk, ki milyen
hosszú volt, olyan hosszan az édes haza földén, a csillagos szent ég
alatt.
Végtére valahára bebotlottunk fényes Leopold várára. Nem azért, mintha
verset akarnék mondani, de ez a vár csakugyan erős vár. Olyan bástyái
vannak, mint egy kálvinista asztag, aztán czik-czak erre is amarra is,
még ha az ember benne van is eltéved, hátha kívül van rajta!
De ugyan fel is volt ám szerelve ez a rettentő erősség!
Bezzeg ki volt fektetve a sánczra négy, olvasd 4 egész sugár ágyú,
három-három fontos mindenik, csak úgy mint az Isten megteremtette,
felszerelés, munitió, strázsa és minden egyéb nélkül a világon.
Tán ha ledobta volna az ember a sánczról, agyon is lehetett volna ütni
vele vagy két embert, a ki oda állt volna alá.
Vezér biztosunk Thanhoffer (nem kell a nevétől megijedni, egy szót se
tud németül, se tótul) előhivatja a várnagyot és kérdi: hogy hol a
munitió?
A várnagy azt feleli: hogy van minden ágyúhoz három golyóbis, ha
belefér; két ágyútisztító mind a négyhez, meg egy kananér.
Thanhoffer azt felelte erre a feleletre: hogy ha Simonics ezt a várat
beveszi, nyugodjék meg abban a várnagy úr, hogy legelőször őtet
akasztatja föl.
A várnagy úr igen megörült ennek a szép igéretnek s egy óra mulva
visszajő csodálkozó képpel Thanhofferhez:
«Gondolja csak, milyen csoda történt? Hát lemegyek a kaszamatákba, ott
találok hordókat: megkoczogtatom a pálczámmal, hát tele vannak, hát mi
van bennük? Hát ágyú, puskapor és golyóbis és más mindenféle vagy két
ezer lövésre való.»
Ejnye be jó, hogy az a várnagy megnézte: hogy mi van azokban a
hordókban? Rögtön felrántottunk vagy harmincz ágyút oda a bástyákra. Két
nap alatt betatanulták embereink az ágyúkkal való bánást s már most nem
volt egyéb hátra: minthogy jőjjön Simonics és hagyjon magába lőni.
De volt annak esze. Látva: hogy az ember egy csizmába mind a két lábát
bele nem dughatja, ott hagyott bennünket s elment a széles világba.
Mi pedig azalatt vigadtunk jó Leopold várában.
Első nap volt: serünk, borunk, pálinkánk.
Második nap: bor és pálinka.
Harmadik nap: pálinka.
Negyedik nap: igen jó víz. Sokszor a mennyországból is kaptunk hozzá
zulagot.
Egyszer aztán híre futamodott; hogy a mai szent napon Simonics-csal
fogunk verekedni Jabloniczánál.
Utczu erre lóra kaptunk – na de először elmondom: hogy miként kaptunk
lóra?
Hát lovunk persze nem volt; de ez se baj, ott volt gróf yné asszonyság ő
méltósága.
Tehát el ment hozzá egy hadnagy, egy tizedes, meg tiz jó legény lovat
kérni.
A tisztelt grófnő igen magas tonushoz lévén szokva, a mit még akkor
tanult, mikor Bécsben pogácsát és más egyebet is árult, tehát a hadnagy
igen megbecsülte s kérte tőle a lovakat jó pénzért.
Van a grófnénál egy sárgaképű, feketefogú obester, mit csinál ott, mit
nem csinál, az nem ide tartozik, hanem úgy látszott: hogy ezúttal ő volt
a tolmács.
«Bizony nincs lovunk uraim, a ménesen van valamennyi és mind igen
szilaj, nem lehet megfogni.»
«Köszönjük azt, a mit nem lehet megfogni, de majd megnézem én előbb az
istállót»! mond a hadnagy.
«Soha se fáraszsza magát, nincs ott két strupirt parádégaulnál egyéb.»
De biz a hadnagy lefárasztotta magát s utána fáradt a Herr Obester s hát
az istállóban száz darab szebbnél szebb lóra akadtak.
A hadnagy válogatni kezdett. Az obester az elsőre azt mondta: ezt nem
lehet, a másodikra: azt sem lehet.
«Nem lehet, kiált a hadnagy: tizedes! meg vannak-e töltve a fegyverek»?
Meg! kiáltá tizenegy torok.
Ekkor aztán mindjárt lehetett.
Ötven lovat kiválogattunk. Utalványoztuk négyszáz pengővel darabját, s
ott hagytuk az ötvenet, meg a vén Obestert. Lovagolhat rajtuk a grófné
még eleget.
Reggeli tiz órakor kiállítottak bennünket s délután háromkor indítottak
el. Ez alatt vezérőrnagyunk Galgóczra jár s az alatt Simonics kiszökött
az orrunk elől.
Mi aztán egész nap ütöttük a nyomát, egész nap masiroztunk, mindig
láttunk magunk előtt félig fekete, félig fehér alakokat: az ott
Simonics! azok a svalisérek! s mire oda értünk, asszonyok voltak, kik a
felső viganójukat a fejökre terítve portyáztak, a falun kívül. Hallottuk
is: hogy az oldalunk mellett a hegyen túl szörnyen ágyúztak. Sejtettük,
hogy ott aligha nem lövöldöznek.
Siettünk aztán, toltuk az ágyúkat mi is, hogy el ne maradjunk a
requiemtől, s két órai dühös gyaloglás után kibukkanunk a sikra, hát egy
falu előtt ott áll a nagy sereg, megakadva egy lerontott híd előtt,
melyen az ágyúkat nem tudta átszállítani.
Neki rugtatunk tehát a nagy seregnek mi is bátran és elszántan, kivált
miután láttuk, hogy az tulajdon seregünk, mely hátulról támadta meg
Simonicsot, míg mi nekünk elébe kellett volna kerülnünk.
Az már akkor túl volt az operenczián.
Na de igazán mondom, mikor rábukkantunk a táborra, azt gondoltuk, hogy
az az ellenség s azzal a jó szándékkal mentünk rá: hogy közébe
puskázunk.
Egész ellenkezően járt velünk vagy tizenhat polyák katona, az meg
tulajdon seregének nézett bennünket s közibénk jött s alig hitte: hogy
nem abba a companiába tartozik, míg nyakon nem ragadtuk.
Ezeket az eleven trophæumokat el is hoztuk magunkkal. Jól jártak
szegények.
A magyaroknál a hadi foglyoknak jobban van dolguk, mint Simonicsnál a
kapitányoknak.
Így végződött a híres kimenetelű Leopoldvári expeditió.
Mi nyugodt lélekkel térhetünk haza; senkit sem öltünk meg, minket sem
ölt meg senki.
113.
Komárom leégett.
A kedves szép város a két Duna közt, melyet ártatlan tréfáink annyi
előszeretettel kerestek fel mindig s melyet most könnyező szemeink
fognak megtalálni, szomorúan, lerontva, elhamvadva.
Több mint ezer ház, a város legszebb helyei, a főutczák, a piaczok, a
városház-tere, a legszebb templomok, a nagyszerű megyeház, mind, mind
gyászszal behúzva, melyet a pusztulás hagyott maga után, feketén, mintha
rajtuk száradt volna az éjszaka, mely semmivé tette.
Szegény, szegény szülötte földem, milyen szomorú lehet a te arczod! Hová
ha mentem, minden ház egy édes emlék, minden arcz egy vidám mosoly volt
számomra, most minden rom egy bánatos siremlék, minden arcz egy
könnyeiből kifogyott kép.
Hát a födél, mely alatt születtem? Hát a rokonok, kikkel annyi évet
töltöttem együtt? s kiket még csak siratnom sem szabad?…
Szegény becsületes nép. Így adóztál hazádhozi ragaszkodásodért.