A császár-mesterség nagyon meg fog csökkenni.
A bandioknak, metallikoknak, érdemkereszteknek, sorsjegyeknek,
titulusoknak, nemességeknek s több efféle császári iparczikkeknek nem
akad vevője. A sok összevásárlott lelkiismeret mind a nyakán marad, a
koronára a zsidók nem contóznak többé, és a zsiványok nem lopnak többé a
császár számára, hanem kiki magának, a mint illik.
Fölséges uram, az ebugattát, valami mesterség után kell látni, mert
felkopik az állunk.
Vegyük elő: mit tanultunk? mit tudunk? mihez értünk?
Kovácsmesterség? Bilincseket csinálni? Ez a galanteria czikk kiment a
divatból.
Szabó mesterség? Jó magyar katonáknak fecskefrakkot szabni? nem mód
ruha. Nem ér semmit.
Mészáros mesterség? Békességes népeknek háborút csinálni? Ah – az
emberek nem állatok többé s a hentesseregek szét vannak üzetve.
Alchymista mesterség? Papirosból pénzt csinálni? Minden nép maga készíti
azt magának, a mennyi elég a napi szükségeire.
Mindennek kijövünk a gyakorlatából, fölséges uram.
A könyvnyomtatás elvette a szépírók kenyerét, a gőzhajó a fuvarosokét, a
reformátió a pápákét a szabadság elveendi a királyokét.
Elavultunk, kijöttünk a divatból s koronáink és királyi pálczánk ide s
tova ott fognak állani a múzeumokban, hol a régi paizsok és kézíjjak
állanak, miket a puskapor hasztalanokká tett.
Ámen.
116.
A király leköszönt.
A koronaörökös is leköszönt.
Nolunt acerbam sumere.
A koronákat és a státus adósságokat örökölte Ferencz József.
Josephus sine terra.
A kedves kis fiú.
Még alig tudja a nyakravalóját megkötni s kapja magát: császár lesz.
Hjaj fiatal barátom, míg az ember a császárságot megtanulja, sok szép
víz lefolyik addig a Dunán.
Nagyot kell még magának addig nőni, míg azt mind megeszi, a mit
urabátyja megevett.
Tudja-e maga, mi az a diplomatika? Tud-e maga csalni, lopni, hazudni s
mind ezekhez szent képeket vágni?
Tudja-e maga, mi az az entente cordiale? Tudja-e maga, hogy mikor az
egyik császár tolvaj, akkor a másik császárnak orgazdának kell lenni?
Tudja-e maga, mi az a népszeretet? Tudja-e maga, mire valók a hóhérok, a
katonák, az akasztófák, ágyúk és a börtönök?
Tudja-e maga, mi az a politica?
Tud-e maga mindent igérni, mikor meg van szorulva, azzal a szent
szándékkal: hogy semmit sem fog megadni?
Tudja-e maga, mi az a heraldica? Tud-e maga hamisan esküdni koronájára,
czímerére, evangeliumára s azt mondani: hogy mikor esküdött, nem volt
esze?
Tudja-e maga, mi az a jus gentium? Össze tudja-e ön veszteni a népeket,
tud-e ön polgárháborút csinálni, falvakat égetni, népfajokat írtani?
Tudja-e maga, mi az a tactica? Egy néptől mindenét ajándékba elvenni s
aztán háladatosságból meggyilkolni?
Tudja-e maga, mi az a sanctió pragmatica? Törvényeket csinálni s azokat
meg nem tartani?
Tudja-e maga, mi az a státus œconomia? Tud-e maga adósságokat csinálni s
azokat soha ki nem fizetni.
Tudja-e maga, mi az az alchimia? Tud-e maga papirosból aranyat és
ezüstöt csinálni?
Tudja-e maga, mik azok a Flankenbewegungok? Tud-e ön ildomosan szökni,
futni, retirálni és dispercalni, mikor a státus érdeke úgy kivánja?
Míg maga, fiatal barátom, mindezen tudományokból az exament le nem
teszi, addig ne neveztesse ki magát császárnak.
117.
Elég komoly lehet az ember, mikor aluszik s lesz ideje hallgatni: ha
meghal, de mi szemébe nevetünk a halálnak, míg szemünket le nem csukja.
Most ugyan látkörünkbe nem sok nevetni való kép téved. De azért ne
legyen rajtunk az ördögnek azon diadala, hogy bennünket egy perczig
szomorúknak lásson.
Féljetek a nevető arcztól! Ki a csata előtt kaczagni tud, az nem hátrál
a golyók előtt.
Ki az ágyúgolyót kigúnyolja, attól megszégyenli magát a golyó és
kikerüli.
118.
E lapok utolsó számával szerkesztőségem ideje letelt.
Ha hazám istene komolyabb gondokat nem rakott volna rám, tán soha sem
váltam volna meg e tértől.
Ha voltak e lapnak érdemei, azoknak legkisebb része az enyim, az által,
hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend.
Két hibámat kell közönségem előtt bevallanom.
Egyik az: hogy ama fenséges nevet bitorló rabszolgaléleknek arczképét
kiadtam.
Pirulva kell megvallanom: hogy ez embertől én egy időben hazám
boldogítását vártam.
Csalódtam, mint velem együtt milliók s most pirulva kell kérnem azokat,
kiknél még az arczkép megvan: hogy azt égessék el.
Másik az: hogy e félév elején egy beszélyt kezdtem el közleni, melynek
végét nem adtam ki.
Oka volt az: hogy benne a história eseményeihez híven azon
kegyetlenkedések voltak előadva: miket 1831-ben a felsőmegyei szláv
ajkuak követtek el.
A dolgok úgy találtak fordulni: hogy jelen időinkben épen e szláv
testvéreink buzganak legerősebben szabadságunk igaz ügye mellett minden
idegen ajkú hontársaink között. Ezek ellen izgatni, most a legnagyobb
eszélytelenség volna. Kénytelen voltam tulajdon művemnek censora lenni.
Beszélyemnek egész második részét kitörültem.
Inkább magam itéltem el tulajdon műveimet, minthogy azokat más itélje
el.
Én megbocsátok magamnak ez itéletért s reménylem: hogy olvasóim is meg
fognak bocsátani.
Munkatársaimnak ezennel megköszönöm szorgalmas működésüket s kérem,
irántam tanusított szivességeiket utódommal is éreztessék.
Utódomat pedig közönségünknek e lapok szerkesztőivel évek során át
éreztetett kegyeibe ajánlom.
Üdv minden igaznak, áldás a hazára!