Négy nap alatt háromszor került e mű szinpadra, a szinház mindannyiszor
csordultig tele.
A közönség újra él e darabban.
Minden helyzete, minden szava e műnek hű a multhoz és igaz a jelenhez.
Rákóczy Ferencz mint gyermek jezsuiták által jezsuitának nevelteték,
körül volt véve a bécsi udvarban fürkésző kémekkel, kik minden szavát,
minden pillantását ellesték a rettegett oroszlán-fajzatnak.
És a nyiltszivű magyar megtanulta nevelőitől a tettetést, megcsalta
azokat, kik őt meg akarták csalni, s midőn anyja Zrinyi Ilona, buzdítani
jő, rég nem látott fiát: hogy ragadjon fegyvert a hazát megmenteni; –
Rákóczy, tudva: hogy a falaknak fülei vannak, azt feleli rá:
«Én? a jó császár ellen fegyvert fogjak?»
Hallottátok volna azt a kaczajt, azt a convulsiv vidámságot, melyre e
szavak után a közönség rendesen kitör. Minő nevetséges eszme! minő
groteszk gondolat! Egy férfi, ki a jó császár ellen fegyvert fogni nem
akar!
Az ember nem bír az arczának elég tettetést parancsolni, hogy mégis
mindenki meg ne lássa rajta: hogy hisz ez a fiú most tréfál.
Még ha kipiszegték volna azt a mondást, akkor csak volna reménység; de
kikaczagták, dörgő hahotával kikaczagták!
És hallottátok volna azt a felzajgó lelkesedést, mit Zrinyi Ilona
buzdító szavai idéznek elő; mint mikor a szél lecsap a tengerre s millió
hullám veti föl magát, egy szavára letörölve arczáról a maga hazudott ég
tükörképét.
Nem a légből vett ideál, nem kicsikart fantomok – hanem a nép lelkéből
támadó igazság van itt a költészet élő alakjával felruházva. S végre
midőn a távolban a lelkesítő Rákóczy-induló megszólal, a tömeg fölordít,
mintha mindenki szivének legérzékenyebb húrján el volna találva, egy
kitartó névtelen kiáltás emeli a levegőt, minden arcz ragyog, minden
szem sír, minden kéz tapsol vagy oldalához kap s fegyverét keresi.
Szent hivatása az a költőnek – a nép szivében oly szenvedélyeket
fölkelteni, mik ha fölébrednek, nem halnak el soha, hanem átszállanak
apáról fiúra, s későn vagy korán, lángra gyujtják az életet.
110.
Az angol királynő mégis csak gondoskodik az ő népeiről.
Irlandban nagy az éhség, az emberek hullanak mint a légy őszkor
krumplihiány miatt.
Victoria asszony meghallja azt: hogy az ő népei nagy fogyatkozást látnak
a krumpliban s rögtön parancsot ad ki szakácsainak: hogy többé krumplit
ne merjen főzni a királyi asztalra. Igen helyesen, mentül kevesebb
krumplit eszik meg a királyné asszony, annál több marad a szegényeknek.