101.
A bécsiek 3 tonna aranyat és 15 tonna- ezüstöt küld tek szerb
elleneinknek. Azonban Pesten lefoglalták a felfedezett küldeményt.
Valjon megengedi-e a pragmatica sanctió, hogy ha Ausztria-Magyarország
ellenségeinek pénzt küld, azt a magyar kormány lefoglalhassa?
Szabad-e ez? illik-e ez? A pragmatica sanctiót így megsérteni?
Mikor ő felsége iszonyú hatrőfös placatumban elmondja: hogy ő hív
magyarjait mennyire szereti, az illir mozgalmakat hogyanképen rosszalja,
Jellasichot hivatalaiból kirakja s a békességet helyreállítani
törekszik; illik-e fölfedezni, hogy ugyanakkor a bécsi kormány
ellenségeinket titokban pénzzel és fegyverrel segíti? illik-e
kibeszélni, hogy ugyanakkor a kedves rebellis – urunk királyunk fölséges
rokonainál theaestélyeken van?
Szégyeld magad, nemes magyar nemzet ily lovagiatlannak lenni. Szégyeld
magad, te, ki oly hűséges vagy urad királyod iránt, észrevenni: hogy az
ő szavai nem tartatnak meg. A te fő erényed a bizalomszavazás, hivés és
engedelmesség. Mit gondolsz, ha meghallaná a világ: hogy te urad
királyod szavában kételkedel? A nemes, nagylelkü, bizalmas magyar nemzet
kételkedik?
Hogy kerülhetnél más népek szeme elé?
102.
Egy különben derék ember azt mondá: hogy Galiczia is Magyarországhoz
tartozik.
Ez is olyanformán jön ki, mint mikor az egyszeri czigánytól kérdezték:
– Kié ez a kilencz _meztelen_ purdé?
A czigány meg azt felelé rá: nyolcz az enyim, a kilenczediket is én
_ruházom_.
103.
Mint lettek az emberek hajdan herczegekké?
Dicsőségesen országlott főkötős királyunk, Mária Terézia, ki uralkodása
utolsó éveiben a szó teljes értelmében népek anyja volt, egyszer a
prágai várhegyen lefelé kocsikázván, hintajának kerékkötője elszakadt s
a hegy lejtőjén aláfelé rohanó hintó már-már semmivé teendő vala a
pragmatica sanctiót, midőn egy az útfélen lakozó kovácsmester odaugrott,
megragadta izmos kezeivel a republicanus tendentiáju szekeret s eképen a
fölséges kezeket és lábakat megmenté az összetöréstől.
Ez a kovácsmester lett később herczeg Kolowrat.
S ha még hozzá teszszük: hogy Kolowratnak egy csinos, termetes, jól
kinőtt katonafia volt, kit Mária Terézia udvarában neveltetett, az egész
sorsfordulatot senki sem fogja valami bámulatosan természetfölöttinek
találni.
104.
Biztos recipe az ellen, hogy az embert a háborúban golyó ne találja.
A mint meglátod, hogy valakit lelőttek, állj a helyére.
Lefebre híres mathematikus kiszámította, hogy úgy áll, mint 11,000 az
1-hez az a valószínüség, hogy oda többet nem fognak lőni.
105.
Egy – nem tudni, mi okból – hazatért nemzetőr hosszasan dicsekvék vele,
hogy ő a csatában két rácznak levágta a lábát.
– Mért nem inkább a fejét vágtad le? – kérdék a vitéztől.
– Mert már azt levágta valaki, mire én odajutottam.
106.
Édes apám: kérdi egy kis kecskeméti magyar fiú, háborúba menendő apját:
hoznak-e azok a horvátok magukkal kis fiúkat is?
Minek neked azok a kis fiúk, kis szolgám?
Hát én meg majd akkor azokkal a horvát gyerekekkel verekedem.
107.
Meglát egy vidéki atyánkfia egy huszártisztet teljes parádéban.
Odamegyen hozzá s bámulja sokáig czifra öltözetét.
Leginkább látszott figyelmét magára vonni a töltéstartó szájára aplikált
rézoroszlánpofa. Végtére megszólal.
«Ugy-e bizony kérem ez ő felségének a képe?»
«Az ám; volt a felelet.»
«Ugyancsak megvénült.
108.
A szegedi várbörtönből kiszabadított rejtélyes státusfoglyok (többnyire
olaszok), Kossuthnak egy szép faragványt készítettek emlékül. Kossuth a
muzeumnak ajándékozá e tiszta szív nyujtotta hálaoltárt.
Szegény emberek, mennyit szenvedtek és mennyi idő óta!
Némelyik azt sem tudja, miért fogatott el s miért kínoztatott éveken
keresztül?
Többnyire a legjobb családból való férfiak.
Egy orosz porkolábjuk volt nekik.
Egyszer egy öreg rab azt találta mondani, midőn a silány árpakenyeret
kiosztá közöttük.
«Minő ez a kenyér!»
S az a nemember e szavaiért megkötöztette a nyomorultat egy koporsószerű
ládában hasra fektette, s úgy tartotta egy fülkében negyvennyolcz óráig.
Mennyi nemét találták fel számukra e kínzásnak!