Barátom, Lajos!
Pestnek legszebb része elégett.
Fáj bennem a lélek, fenékig keserű a szívem ennyi pusztulás láttára.
Szegény Pest!
Azonban most nincs idő verseket írni a pusztulás képeiről. A romok
nagyszerűségében eszembe jut, hogy e romok a mieink. Ki fogja őket újra
fölépíteni?
És kellett e keserű csepp az örömpohárba. Ez megóv bennünket a mámortól,
mit a győzelmi hírek hallásából ittunk. Eszünkbe jut róla, hogy egy
megnyert csata után mennyi sebet kell bekötöznünk!
Emberek sebeit meggyógyítja az Isten, vagy a halál, hát azon sebek
behegesztéséről, mik egy ország jóllétén vannak ütve, gondolkozik-e
valaki?
Jut-e eszetekbe, mikor a harczi jeleneteket hirlapokból olvassátok, vagy
halljátok elmondani a szószékről, hogy ott igen sok fájdalom volt, mi
nincs leírva, minek nincs hang adva?
Gondolkoztok-e róla, hogy e fájdalomnak orvoslásra van szüksége? Hogy a
nemzetnek, míg egyik kezében a kardot fogja, másik kezével házat kell
építenie, földét szántani s sebeit kötözni?
Leégtek falvaink, a Bánát földei vetetlenek, Arad, N.-Enyed, Komárom
romok, Pestre nem ismersz rá, vidékeink kiélve, ipar, kereskedés törpén,
népességünk megfogyva.
Én nem tartozom kapacitásaitok közé, kik eszméik és hatáskörük erejével
a nemzetet boldogítani tudják és hiszem, hogy fogják is. Én csak a
mindennapi emberek egyike vagyok, ki vele érez a tömeggel s ki titeket
figyelmeztet, hogy hol kell tenni és mikor, ki elmondja, hogy hol fáj
legjobban s hol sürgetős a segély.
Nem szólok egyesekről, hisz én is vesztettem sokat, de az nem jut
eszembe, fiatal vagyok, majd visszaszerzem. Vesztette más félkarját s
mégsem zúgolódik. De a mit a haza vesztett, annak gondja nehezül
lelkemre.
Egyesek kárait megtérítheti az ország de hát az ország kárát mely isten
térítendi meg?
Hidd meg nekem, ha az átkozott emlékű dinasztiának sikerült volna
bennünket legyőzni, elveszett volna azon pusztítás miatt, mit tulajdon
országain elkövetett.
Magyarország kipusztítva, kirabolva jutott vissza reánk.
Egygyel ugyan gazdagabb, mije soha sem volt: a szabadsággal.
De a szabadság, a dicsőség még nem elég a nemzetnagyságra.
Oda jólét, anyagi jólét kell. Egy egész ország jóléte.
S ide nagyszerű eszközök kellenek.
Most már semmi provinciális érdek sem szorítja Magyarországot háttérbe,
alkalma leend nagygyá, tehetőssé lenni.
Földészete, ipara, kereskedése, bányászata leend. Hisz mindene, mindene
van. De most mindene meg van rongálva.
Ezeket kellene helyrehoznotok. Sok köztetek az okos ember, ők tudni
fogják, miként kell. Én csak annyit tudok, hogy «kell».
És azt kell rögtön. A hol legkisebb tere van a működésnek, el kell azt
foglalni. A ki nem harczol, dolgozzék, tegye azt, a mihez ért. Erre nem
lehet azt felelni: most nehéz napok vannak, nem érünk rá gyárakat
állítani, vizeket szabályozni, épicier gondokkal szerződni; éppen e
nehéz napok okai annak, hogy mindenki minden módon siessen használni
hazájának. Mert a csaták napjainál még nehezebb napok is vannak és azok
az éhség napjai.