Az április 20-iki ülés ismét egyike volt parlamentáris életünk
sarkpontjainak.
Nem azért, mert Madarász politikai életét bevégezé. Ő kicsiny pont a
magyar históriában: ha ellenségünk irandja azt, hallgatni fog róla, mert
érdemeiről nem tudand; ha barátunk, mellőzendi, mert ismeri hibáit.
Nem mentette őt senki, még tulajdon maga sem.
A vádra adott válasza, mert mentségnek nem nevezhető, miután a tárgyról
nem beszélt, nehezebb volt, mint maga a vád.
Ellenfelei megsajnálták, barátai elitélték. Béke hamvaira.
Nem az ő esete teszi nevezetessé a tegnapi ülést.
Hanem az: hogy egy képviselő még ez eset után is azt mondá: azért nem
szününk meg áldozni annál az oltárnál, a mely előtt az áldozók között
tisztátalan is találtatott. Tehát a képviselő még most is érzi egy «mi
és ti» választó vonal lételét, mely a nemzetet két külön erővé, két
külön párttá osztja.