Mindig voltak, kivált a magyar közéletnek, szeretett vagy gyülölt
czímzetei, miket úgy osztott szét mindenki, a mint valakit üldözött vagy
kegyelt.
Hajdan a kurucz és labancz, nemrég a pecsovics és a liberális,
legújabban a republicánus és császári. Még csak két év előtt is nagyon
rossz állapot volt liberálisnak neveztetni; ha valakire ilyen név csak
az utczán ragadt is, az nem kapott hivatalt, az pöreit elvesztette, azt
mindenféle vexa érte az ég alatt.
Most épen így vagyunk a császári elnevezéssel. Ebben a népnek, a
nemzetnek utálata van kifejezve.
Akkor a császár uralkodott, most a nemzet.
Mi igen sok embert ismerünk, kik két év előtt magukat pecsovicsoknak
hagyták nevezni, s most ugyan republicánusok. Akkor abból volt hasznok,
most emebből. Ők következetesek maradtak.
Ezen emberek minket, kik őket nem szeretjük s bizony nem elveikért,
minőket tőlük soha nem hallottunk, hanem egész más dolgokért, most
elkezdenek bennünket feketesárgának, royalistáknak, reactionariusoknak s
több effélének nevezgetni.
Mi okuk van rá? Én ugyan nem szoktam akárminő politikai elvemet
keresztapámmá tenni, hanem még is kérdem: hogy nem iszonyú tirociniumra
mutat-e az a politikában, ha valaki egy tőle különböző pártnézetet csak
az által tud magának megjegyezni: ha azt semmirekellőnek és hazaárulónak
nevezi?
A jacobinusok is ellenei voltak a girondistáknak, meg is ölték őket, de
az soha sem jutott eszükbe: hogy őket royalistáknak nevezzék, pedig
elvekben ugyan különböztek.
S nagy kérdés: hogy ha őket le nem győzik, nincs-e elébb félszázaddal
egész Európa?
S ti nem tudtok soha rosszabbat mondani a mi elveinkről: mint azt a
százszor hallott, de soha nem igazolt ráfogást, hogy azok feketesárgák.
Ez egyébiránt nekem nem fáj. Mondhattok reám, a mit tetszik, mondhattok
akár veszett royalistának, csak magatokat ne nevezzétek republicánusnak,
mert az keserű.
A monarchia eszméinek senki sem ártott annyit, mint a monarchák magok. A
respublica eszméinek senki annyit, mint ti magatok.