Debreczen.
1849.
_Politikai Schiboleth._
Nézeteket, elveket mai napokban felállítani nem lehet.
A körülmények felül kerekedtek a sorson s most ezek kormányozzák a
világot.
Ezért semmi politikai elvnek sincs jelenben mától holnapig biztosított
jövendője, semmi politikai nézet sem csinálhat magának konsolidált
pártot, minthogy a főeszme, a haza megmentése jelenleg minden
pártnézetek fölött prædominál.
Van azonban e főeszme tekintetében is irányzat, mely minthogy
ellensarkára is talált, erős demarkationális vonal kezd lenni ugyanazon
egy érdek két felei között.
Ezen irányzat vezértűje: úgy intézni jelenünk minden mozzanatát, hogy az
által a jövő semmi lehetőségeinek útját be ne vágjuk.
A jövőt csinálni lehetetlen, de elrontani nagyon is lehető.
Vannak, kik velünk ellenkezően oda állítják a dolgokat, hol a
kimenetelre csak egy út marad hátra, kik nem számítnak arra, a mi lehet,
hanem a minek kellene lenni. Kik csak egy alternativát hagynak fenn,
vagy ellenségeink végpusztulását, vagy hazánkét.
Ezek irányában mi azt mondjuk, hogy mi nem gyűlöljük annyira
ellenségeinket, mint a mennyire szeretjük hazánkat s ily drága kincs
felett koczkázni magunk sem akarunk, másnak sem hagyunk.
S ez azon Schiboleth, melyről a velünk egyetértőkre ismerünk.
Ez elvből fogjuk fel mindazt, a mit az események kezükre adandnak, jót
és rosszat, semmit sem mondani, semmit sem tenni, mi Magyarország ügyét
koczkajátékká tegye.
_Országgyülés._
Mi e jelen országgyülést legnagyobb tiszteletben kivánjuk tartani.
Egyetlen konstituált hatalom az országban, egyetlen összetartó kapocs és
biztosíték minden megtörténhető scissiók ellen.
Elvitázhatlan érdeme az egyes tagoknak, hogy e nehéz napokban együtt
tudtak maradni, érdeme az egésznek, hogy sem balsors, sem jó szerencse
oly lépésre nem kényszeríté, mely elcsüggedést vagy elbizakodást
tanusított volna.
Ez érdem megtalálta jutalmát azon bizalomban, melylyel e hon minden
részei és a hadseregek ez országgyülés iránt viseltetnek.
Óhajtjuk, hogy e koszorúját sokáig viselje.
Óhajtjuk, hogy a képviselők soha sem tettel, sem szóval meg ne
kisebbítsék azon tiszteletet, melylyel a nép irántuk oly örömest
viseltetik.
A tiszteletet semmi hatalom sem adja meg s a kormányt semmi hatalom sem
teendi oly erőssé, mint azon morális hatás, mit a nemzet közbizalma tett
kezébe.
Mi rajta leszünk, hogy a tisztelet kívülről senki által ne
gyöngíttessék, úgy más részről nem mulasztandjuk el figyelmeztetni az
illetőket, ha azt belülről látnók fenyegetve.
_A kormány._
Kormányunk erejét és hatását nevelni minden becsületes hazafinak
kötelessége.
E kötelességet mi nem abban véljük feltalálni, ha e kormányt mentől több
személyzetből kivánjuk összeállítani, sőt jöhet elő eset, mikor
kénytelennek találhatjuk magunkat azon gondolatra vetemedni, mintha a
kormány közegeinek megfogyatkozásával éppen annak hatályossága
növekednék.
Világosabban szólva, mi a kormány tekintélyét fenntartani törekszünk s e
czélból megkivánjuk, hogy e törekvéseinket a kormány kezelői közül senki
lehetetlenné ne tegye.
_Jog és érdek._
Eddigelé országos ügyeink eldöntése körül szüntelen a jogosság kérdése
határozott.
Ez nekünk természetünk. Prókátor nemzet voltunk. Mutatják százados
pörfolyamaink, mennyit el tudott két ember egymással huzakodni, ha mind
a kettő azt hitte, hogy ő van a jogos úton.
Most is úgy tettünk. Ha Ausztria tőlünk valamit követelt, soha sem
kérdeztük azt, hogy érdekünkben van-e neki azt megadni, hanem azt, hogy
van-e neki joga ezt tőlünk kérni?
Pedig a jog bemutatása mindig demonstratioval jár s az ilyen
demonstratio aztán rendesen többe kerül, mint a mennyit az ember
érdekeiből feláldozott volna.
A jog utoljára is csak írott malaszt s addig tart, míg azt erőnk van
megtartani, míg az érdekek egysége mindenkor biztos alap s nem
szerencséltet semmit.
Megpróbáltuk a hazát megmenteni, mint prókátorok, ez nem sikerült. Most
megpróbáljuk őt megmenteni mint katonák, – ne adja Isten, de ha az sem
sikerülne, akkor próbáljuk megmenteni, mint politikusok.
_Nemzetiségi kérdések._
Ausztria igéreteket tett a tőlünk különböző nemzetiségeknek, mikről
előre tudta, hogy nem teljesíthetők.
Hamarább jött el az idő, mint vártuk, melyben azok észre fogják venni
megcsalatásukat.
Zágrábban és Karloviczon kitűzték a veres lobogót s a császári sasokat a
földhöz verték.
E tényekből természetesen következik az, hogy most e nemzetiségek a
velünk folytatott természetelleni harczot felhagyva, alkupontokkal
fordulandnak hozzánk.
Mit tegyünk mi ez esetben?
Jelen pillanatban nagy előnyünk volna a dinasztiával szemben, ha nekünk
nem kellene határvédő harczot folytatnunk s erőnket szétosztanunk s e
tekintetből mi képesek vagyunk sokat áldozni, – elmondjuk, hogy mennyit.
Készek vagyunk elfeledni mindazt a vért, a mi kiomlott, Isten áldása és
bocsánata legyen rajta. Készek vagyunk a fölégetett falvak helyébe
újakat építeni. Készek vagyunk egy általános amnesztiát hirdetni ki a
megtérőkre.
A mi egy népnek boldogságot, jóllétet ad, mindazt megosztjuk
mindenkivel, ki e haza földén lakik.
Az alkotmányos jogok kiterjesztésében senkinek, semmi pártnak, semmi
felekezetnek a másik felett bitorlott előjogokat nem adunk.
Azoktól, kik törvényeink jótékonyságában részesülnek, nem kivánunk egyéb
teherviselést, mint a mit e törvények általánosan mindenkire szabtak.
Nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk.
A mi a közigazgatási formákat s a helyérdekeket illeti, ezek tárgyában
részrehajlatlanok leszünk.
Mindezeket megigérhetjük és megadhatjuk.
Csak olyasmit ne igérjünk, a mit megadni sem hatalmunk, sem akaratunk
nincsen.
Igérhetnők mi is mindazt, a mit a dinasztia igért, megcsalta őket a
dinasztia a maga érdekében, mi is tehetnők ezt velük a magunkéban. De a
csalás mindig rossz basisa a jövendőnek. A perfidia megboszulta magát
mindig, megboszulandja ezentúl is.
Fellengős chimærák a politikában mindig csak arra valók, hogy takaróul
szolgáljanak igen prózai motivumoknak.
Az abszolutizmus a szabadság szárnyszegésére a nemzetiségi prætensiók
szitását találta föl, ezen fellengős eszme alatt kezdett harczot a
demokratia ellen.
Ha azok, kik magukat a dinasztia által igért nemzetségi egyenjogosítás
által rászedve látják, az _elvben_ érzik megcsalatásukat, úgy belőlük
ismét igen jó testvérek válhatnak, de ha csupán a _dinasztiában_ látják
csalatkozásukat, nekünk az ellenség által kezdett ármányt folytatnunk
nem szabad.
Oly igéretet, melynek teljesítése nemcsak nekünk, de a sorsnak sincs
hatalmában, meggondolatlanságból tenni nevetség, kiszámításból perfidia
volna.
Egy nemzetnek pedig mindkettőt kerülni kell.
_Szláv szimpathia._
Sokan csodának tartják, hogy felsővidéki szláv rokonaink hazánk és
szabadságunk ügyét oly forrón pártolják.
Látjuk a tényeket.
Az évek óta oltogatott panszlavismus apostolai nemcsak hogy pártolást
nem találnak, sőt kiveretnek a szláv ajkú községekből.
A felső vidékek örömmel küldik adójukat és ujonczaikat a haza
szolgálatára.
Mindnyájan szóval és tettel a mienknek vallják magukat.
Kinek az érdeme ez?
Egyetlen néplapnak (Prjatel Ludu), mely jó szellemű czikkei által e
népet idejekorán felvilágosítva, elválhatlanul hozzánk csatolta.
Kár, hogy e becsületes irányú lapot kormányunk nem terjeszteti azon
erélylyel, melylyel elkezdte.
Az állodalmi nyomdát holmi hiábavaló debreczeni fidibusok helyett bátran
lehetne ily okosabb nemű vállalatokra használni.
Azon nép nem tudja mire vélni hallgatásunkat, ilyenkor egy maga helyén
levő értesítés egy hadsereggel felér.
_A kormány és a hadsereg._
E kettő alkotja jelenben a nemzetet, e kettőnek tökéletesen meg kell
érteni egymást.
Mindkettőnek vannak egymás iránt jogai és kötelességei.
Joga a kormánynak a hadseregtől a hon és törvények védelmét megkivánni.
Kötelessége a hadseregnek a kormányt, mint Magyarország egyetlen
konstituált hatalmát elismerni.
Joga a hadseregnek megkérdezni, hogy miért küzd.
Kötelessége a kormánynak végletes czélokra nem koczkáztatni haderejét.
Kerülnünk kell minden okot az összeütközésre.
Itt nem két pártról van szó, mely közül akármelyik egy egész marad, az
egy testnek két fele, mely csak addig él, míg egy marad.
Szakadást itt előidézni nem mesterség. Csak rossz akarat vagy ostobaság
kell hozzá. Az indulatokat túlhajtani nem boszorkányság.
Kikerülni szinte nem nagy mesterség. Csak jó akarat és egy kis
domestikus ész. A végletek óvatos kikerülése. Parva sapientia regitur
mundus.
_Ne bántsátok meg a katonát!_
Nem képzelünk könnyelműbb petulantiát, mintha literátus emberek a
katonákat gúnyolják, satyrizálják.
Olyan emberek, kik itthon szép kényelmesen lógázzák a lábukat, olyan
emberekről, kik minden perczben életükkel fedezik a hazát, csak
tisztelettel szólhatnak.
Katona becsülete nem olyan, mint más emberé.
Rajta nemcsak a gyalázat, de a gyalázatnak még az árnyéka is meglátszik.
Katonára nézve a könnyelmű gúny is több, mint egy arczul csapás.
Kivált most, midőn azt követeljük, hogy ellenségeink tisztelettel
viseltessenek fegyvereink iránt, nincs nagyobb könnyelműség, mintha
éppen mi magunk piszkoljuk be e fegyverek viselőit.
Nekünk hazafiúi kötelességünk azokat, kik tán gyöngébbek a veszély előtt
megállani, szóval és tettel lelkesedésre, bátorságra buzdítani, nem
pedig azokat, kik a csatából tán elfutottak, gúnyolni akkor, midőn mi
oda sem mentünk.
S ha volnának is a katonák közt egyeseknek gyarlóságai, azokat
kötelességünk az egész testületért kimélettel érinteni, mert minden
egyes katonában az egész van meggyalázva. Ha vannak a katonának hibái,
azokat rója meg az, ki nála jobb katona, de ne az, kinek fegyvere nem
oldalára, hanem nyelvére van kötve.
Tiszteljétek a katonát. Ki hazájáért sebet visel, annak fáj, ha tollal
karczolják.
A katona erénye most az egyetlen erény, melyet a nemzet jutalmazni
tartozik s egyéb jutalmat úgy sem adhat, de nagyobbat sem, mint a
köztiszteletet.
Ki ezt ily időben, ily körülmények közt meg tudja sérteni, az vagy
őrült, vagy rosszlelkű, vagy mind a kettő.