Debreczen, február 9.
Lassankint kitanulgatjuk ellenfeleink politikáját, melyet irányunkban
követnek.
Ennek egyik sarkalatos elve: véghetetlen ellenszenv az igazmondás ellen,
melyből azután következnek a többi árnyéklatok.
Mikor ők az országot haddal támadják meg, mikor ők két kézzel intézik a
belháborút, akkor ők mondják azt, hogy mi forgatjuk fel a népek
nyugodalmát, kik azt védeni fogtunk fegyvert.
Mikor ők törvényeinket, alkotmányunkat semmivé teszik s mi vérünket
áldozzuk azoknak megtartásáért, akkor azt mondják, hogy mi vagyunk
pártütők és ők a törvényes hatalom.
Mikor ők elnyomják a szólásszabadságot, sőt még a tollak viselésében is
betiltanak mindennemű véleménynyilatkozatot, mikor ők még a neutrálisnak
maradókat is bebörtönözik, akasztják, lövetik, akkor ők neveznek minket
terroristáknak, kik, Isten látja, még az evidens árulást sem büntetjük
érdeme szerint. Mikor ők a mi hadi foglyainkat embertelenül kínozzák,
megölik, akkor ők neveznek bennünket rablóknak, kik az ő foglyaikkal úgy
bánunk, mint vendégeinkkel.
Ilyenforma sophismákat is vesznek praxisba.
Megszállanak egy várost vagy vármegyét. Onnan a jóravaló tisztviselőket
szétkergetik. Beraknak helyettük egy csoport lelketlen creaturát, a
milyenek minden földben megteremnek, ezekkel aláiratnak egy alázatos
hódolat-nyilatkozatot, azt közzé teszik valamennyi organumokban s akkor
azt mondják, hogy ez és ez a város és megye _meghódolt_. Az a város vagy
megye ugyan azért felküldi Debreczenbe a maga ujonczilletőségét, tényleg
és népe szellemében mindenestől a mienk, hanem ők azért számítják azt a
meghódítottak közé és örülnek rajta. Hadd legyen örömük _nagy_, úgyis
_rövid_ lesz.
Vagy: beállanak egy pár divisio vasas némettel Kecskemétre, ott
dictiókat tartanak, mikben megmagyaráztatik, hogy ők a népnek barátai,
hogy ők a népet _bántani_ nem akarják. Nem bizony, feleli a kecskeméti
ember, mert féltek, hogy mi fogunk titeket _bántani_.
Az a szerencse, hogy a magyar nép gondolkozni szeret. Ha megcsalják is,
tudja ő azt jól, csak restel utálkodni érte.
Ha valahol ütközet volt, természetesen övék a győzelem, a mieink soha
nem vesztenek kevesebbet, mint kétezer embert, számtalan ágyút és egész
szekereket, tele aranynyal. Kossuth mindenik ütközetben elesik egy
párszor s a huszárok mindannyiszor tömegestől hozzájuk állanak.
Sőt már annyira vitték, hogy ugyanazon szégyenletes, árulási tényeket,
mik Schlick csatáiban ellenünk intézve voltak, mint a fehér kendőkkeli
csalogatás, a csókolózások, az álkapitulatiók, szépen, úgy mint
történtek, lefordítják németre s trávesztálják szóról szóra mi ránk,
mintha azokat a mi seregeink tették volna s e közben tulajdon népeink
előtt széltére «der Feind»-nak czímezik seregeinket.
Az olyan apró eltéréseket az igazságtól, mint minőkben Pest négy órai
bombáztatása hirdettetik, minők a császári seregek diadalmas bevonulása
Debreczenbe s a képviselőház Váradra menekülése, Vasvári Pál elfogatása,
Komárom bevétele s több eféle csekély tévedések, minők a Figyelmezőben,
a catholico-politicus Magyarőrben, a Pesther és Wiener Zeitungban
naponkint előfordulnak, számba sem vesszük.
Ez tehát egyik maximája ellenfeleinknek: semmit sem mondani úgy, a mint
van és semmit sem tenni úgy, a mint mondva van. S ez tagadhatatlanul
igen jó maxima annak, a ki hasznát tudja venni, csak az a két hibája
van, hogy hamar kiismerik s akkor ha igazat mondanak sem hisznek nekik
és aztán az ilyen országlási tanok mellett gyakran a tanítványok csalják
meg a mestert.