Debreczen, 1849. február 8.
Ellenségeink azzal vélik a magyar népet magokhoz édesgetni, hogy
hadseregeikben szigorú hadi-fenyítéket tartanak.
Az igaz, hogy a mi seregeinkben ez nem történik mindenütt oly
szigorúsággal.
S mégis a nép derült, vidám arczot mutat, ha honvédeinket látja
közelítni, eltűri a hadfi csintalanságát: de sötéten marad és
elzárkózik, ha amazok jönnek, s kárba vész rajta a kényszerű hizelgés.
Imádjátok a népet! Isten fönséges arczát nem egyes emberek, hanem népek
hordják.
Látjátok: e népnek nem fáj az, hogy kenyerét elveszik, nem bánja, hogy
fut, fárad, adózik, még véréből is tizedet fizet: Isten neki, a hazáért
teszi, éhezik, nélkülöz, sebeit kötözi és büszke reá. De fáj neki az:
hogy elveszik szabadságát! Nincs kárpótlás, nincs kérlelés, melyért azt
elfeledje. Nem bánja, ha vagyona elpusztul, nem bánja ha szegény emberré
lesz, de a hazáért, láthatlan szentségért tud érezni, de rabszolga lenni
nem tud, nem akar.
Az ilyen népet nem azzal kell az ellenség elé vinni, hogy az majd
falvait égetendi föl s gyermekeit gyilkolja le; hazáról kell beszélni
ennek és a szabadságról. E szókra fel fog dobogni kebele, mert ott nemes
szív lakik s oda nem hatnak földhöz ragadt eszmék.