Debreczen, 1849. febr. 8.
A Wiener Zeitung nemrég egyik számában prostituálja a magyar
kormányférfiakat, arra figyelmeztetve a közönséget, hogy e férfiak
szökni készülnek Magyarországból, s e végett közli személyes leirásukat,
hogy őket mindenki rögtön elfoghassa. Azt nem csodáljuk az érintett
osztrák kormánylapban: hogy becsületes emberekről magának nem szerzett
fogalmat, bennünket kalandoroknak fest maga előtt, kik szöknek, ha
buktak, s nevet, nemzetet és jellemet tudnak változtatni, mint szinpadi
ruhákat; miért hinne ő akárkit is jobbnak Metternichnél vagy Lajos
Fülöpnél? Hanem azon jámbor gondolat érdemel itt figyelmet, miszerint
elleneink Magyarország meghódítását, a szabadságharcz legyőzését oly
véghezvitt dolognak tartják, mely után már nem következik egyéb, mint a
vezérek megszökése?
Az ilyen hirek csak a börzepapirosok kedveért iratnak. Vagy tán volna, a
ki azt hinné: hogy a vezérek el fogják hagyni a csatatért, midőn
seregeik öt helyen állanak még zászlóik körül? Midőn a nép elkeseredése
még a legyőzöttekbe is új lelket önt, midőn a nemzeti zászlók még meg
sem rongyolva lobognak váraink ormán: midőn a harczi koczkán, mit a
tegnap elveszt, azt a holnap visszanyeri, ilyenkor kecsegteti magát
valaki azzal: hogy a vezérek el fognak szökni?
Nem vége ez még; csak kezdete a harcznak.
De ha vége volna is.
Ha mindaz teljesülne is, mire istenhivő lélek gondolni sem képes, ha
szabad volna annak megtörténni, hogy a gonoszak a becsületeseken, a
gyávák az erőseken diadalmaskodjanak, ha veszve volna minden, szabadság,
s haza és a remény azokat valaha visszanyerhetni és ha volna akkor még
egy másik Magyarország, mely azokat, kik itt élni nem akarnak, keblébe
fogadja, ne várjátok: hogy e hon határait elhagyná egy is azok közül,
kiknek szava a szabadság eszméit életre költé.
Nézzétek meg a népet, mikor bejött a császári hadsereg fehér szalagokkal
fövegén, volt-e egy is, ki elébe ment kezet nyújtani, volt-e ki biztató
szóval fogadta, volt-e ki megtagadta magyar lételét? Sehol, senki.
S ők, kik a népnek szakasztott közepéből nőttek a nemzet kormányára, ők
ne hasonlítanának-e az anyához, ki őket felnevelte?
Nézzétek meg a hadsereget, midőn a császári kegyelem közéjök szóratott,
volt-e egy is ki meghunyászkodva le tette volna fegyvereit, ki lábaihoz
csúszott volna a hódítónak? Sehol senki. S ők, kik midőn egyedül
fegyvertelenül állottak is fegyvertelen néptömeg élén, bátran léptek a
trón zsámolyára, hogy az lépésüktől megingadozott, számot kérni a nemzet
életéről, ők sápadnának el akkor, midőn mindenki arczát a harczvágy
pirítja?
Ne vigasztaljátok magatokat azzal.
Irtózatos erő van a becsületességben.
A becsületérzés több embert itélt halálra, mint a törvényszékek.
Mi készek vagyunk itéletére.
Azt nem tudjuk, hogy halálunk hol és mikor leend, betegágyban-e, vagy
csatamezőn, vagy a vérpadon? De hogy becsületes leend, arra esküszünk.
A haza nálunk nélkül meg fog élni, de mi a haza nélkül soha.
Nekünk csak e földön van jövendőnk, vagy e föld alatt.