A pesti polgárság, mint a kerek világon minden polgárság, szereti a
békét.
Mert az ipar csak a béke alatt virágzik. S a ki a mindennapi keze
munkája után él, megunja a nyolczhéti munka-feltartóztatást; a jövendő
reménye nem kenyér, mivel családját tarthassa.
Ezért a pesti polgárság unja a zavart.
S azt hiszi, hogy ennek a pesti fiatalság az oka.
Ha ezt kivernék a városból, minden rendben lenne.
Nem sejti, hogy az egész világ forr; s minket csak a habok ragadnak,
miket e nagy tenger zajgása vet.
S e tengert kanállal kimerni nem lehet.
Jobb volna, ha a helyett: hogy száz oldalról bontjuk a hajót, mely édes
mindnyájunkat visz magával, iparkodnánk azt összetartani, mert ha
elmerül az, vagy szirthez ütődik, együtt szenvedjük a hajótörést.
A polgárság vétke az, hogy a nemességet szereti előjogaitól megfosztva
látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem. Örül az aristocratia
megbukásán s azt hiszi, hogy ez örökségben reá marad.
Nem, uraim, az aristocratia nem azért rakta le koronáit, hogy azok
mentül többeké, hanem azért, hogy senkié se legyenek.
Azért e megszólító szó helyett «polgártárs»; más nevet kell kitalálnunk,
mert attól tartok: hogy ide s tova czím lesz belőle.