Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van;
pedig nincs.
Mig volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen
fogalom volt e szó: «haza».
Még most is az; szabadságaért akárki más iránt háladatos, csak hazája
iránt nem.
Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védelmezni a muszka ellen,
sírva fakad s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik.
A kabátos embert gyülöli; nem hisz neki. A nemzeti szineket nem érti;
neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs
nagy kétfejű sassal.
Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bizik, terveinkben nem segít;
bünteti bennünk Isten apáink vétkeit.
De mi föltettük magunkban, hogy a népet szabad úrrá teszszük, mert kell,
hogy legyen magyar nép: szabad és úr, mint volt hajdan.
Semmi sem valószinübb, mint hogy e közben magunk veszünk el, minket
kövez meg, minket feszít meg a nép.
Gúny és átok fog sírunkhoz kisérni.
De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék,
és mi nyugodni fogunk.
Neveinket nem fogja tudni senki, nem a sírt, hol alszunk; de ott
nyugodtan fogunk alunni. S Magyarország boldog lesz és élvezni fogja a
szabadság édes gyümölcsét, melynek keserű magvait a mi szivünk vére
öntözte.
Czélunk el lesz érve, nem fogjuk látni, de nyugodni fogunk. Azért, még
azon perczben is, midőn keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép!