(1848 május 7.)
Én nem tagadlak meg, költészet istene!
Elpártolt mindenki tőled, főként kiknek fejére magad tevéd föl a
koszorút, ki hagyták aludni oltárodon a vesztalángot, elszórták
lantjaikat és kardot ragadtak s arczodat – elfeledék.
De én nem tagadlak meg soha!
Legkisebb vagyok azok közt, kik templomod küszöbén beléptek, de
legutolsó, a ki azt elhagyom.
Imádtalak a nyugalom óráiban, s te velem leendsz, ha küzdeni fogok,
velem, ha meghalok.
Te fogsz kisérni engemet, ha vándorúton járok, keresve számkiűzött
feleimmel boldogabb hont, dicsőségesebb sírt. S én elmondandom nekik,
nézzétek ezt a fehér hattyút, mely a szabad égben, oly szabadon röpül,
melegebb táj felé! nem a szülőföld! a szabadság a haza. A hol szabadság
van, ott van a mi hazánk. A börtön nem haza, ha aranyrostély van is
ablakán.
Jertek el innét, hadd omoljon össze az apai ház, hadd teremjen küszöbén
vad virág, hadd legeljenek utczáinkon nyájak, ne nézzetek vissza,
töröljétek ki a könyet szemeitekből.
Nagy a világ.
A sír még nagyobb.
Egyik vagy másik majd csak ád hazát!
Nézzétek, mint repül az a fehér hattyú!… Fel fogsz keresni engem, hol
csaták viharai közt vértől pirult arczczal, vértől pirult földön, isten
és ördögök, ember és rabszolgák, küzdenek életre-halálra, örök életre
vagy örök halálra. S ha olykor a szél elkapja a fegyvercsattogást, ha a
küzdők lankadtan elpihennek, hallatni fog a Bard vad éneke.
Csatára, csatára!
Dalt, dalt! a szabadság istenének.
Aczélok énekét, halálhörgést, lovak nyerítését. Csatára!
A keleti párducz küzd az északi sassal, vérük festi a földet, karmaikat
egymás csontjaiba vágják.
Ne hagyd magad, te keleti oroszlán, leharaptad egyik fejét a sasnak,
harapd le a másikat is, hadd folyjon el a vére, a mi még el nem folyt.
Csatára!
Reggeltől estig víttatok, piros volt a nap, mikor fölkelt, most a föld
piros, a nap sápadtan megy nyugodni, ki tudja feljön-e számunkra többé?
Ha lemegy a nap, majd feljön a hold, holdvilágnál fogunk tovább vívni.
Csatára, csatára!…
Fel fogsz keresni engem, ha szemem elborul, ha a zászló kiesik a
kezemből s a szivemből kiömlő vér halványan hagyja arczomat. Lefekszem
földedre, mit a te kezed virágokkal ültetett be; kérni fogom e
virágokat, hogy véremtől ne száradjanak el, ha jön egy új tavasz, szép
zöld fű alatt legyen álmom.
Megcsókolom a földet, mely megiszsza véremet és el fog felejteni.
Csatára, csatára!
Ha futni akartok, hagyjátok mellettem kardomat és ezt a zászlót.
Ha győzni akartok, vegyétek föl mellőlem: az én kezeim nem emelik meg
többé őket.
S majd eljőnek az erdők madarai s eltemetnek szépen.
Eljőnek a hegyek viharai és megsiratnak.
Eljön éjenkint a holdvilág s elbeszéli, mi történik naponta idefent?
Te pedig örökre velem maradsz, s nem hagyod virágtalan síromat.
Ha valaki sírom fölé egykor házat épít, meg lesz átkozva küszöbe és a
virág, mely szivemből szítta életét, kisarjadzik háza küszöbén és túléli
a ház urát.
Költészet Istene, nem tagadlak meg tégedet soha.
*
Ha az unio Erdélylyel megtörténik, mi lesz nemzeti szineinkből s e két
ország czímeréből?
A magyar czímer szinei vörös, fehér, zöld.
Az erdélyi czímeréi kék, arany, vörös.
Ha egyesülünk, mind ez ötféle színt fogjuk-e viselni? Ez maga egy
szivárvány lenne, mely hazánk egére ugyan igen illenék, de zászlónak
igen tarka.
Vagy pedig egyikünk szineit sem viseljük, hanem csinálunk a kettőből
egyet.
Magyar honunk czímeréből úgyis megeshető, hogy a négy ezüst folyó közül
elvesztünk kettőt (Dráva, Száva), el a hármas halmot (Tátra, Fátra,
Mátra). A kettős keresztet eddig is kihagyhatjuk, miután
vallásegyenlőséget mondtunk ki a hazában.
Nem marad számunkra hátra más, mint a vörös mező.
Ha a régiekre akarnánk visszatérni, elfogadhatnók az egyfejű sast, mely
Árpád zászlaján lobogott, hazát kereső ősapáink előtt e czímer alatt
volt egy a magyar nemzet ezelőtt kilenczszáz ötven évvel. Bár e
czímerrel mindazokat föltámaszthatnók, kik akkor ennek hűséget
esküvének.
Ha pedig el akarjuk felejteni a multat, újat akarunk teremteni, akkor:
Legyen czímerünk: vörös mezőben fehér kard: vagy pedig fehér mezőben
vörös kard.[3]