(Életképek, 1848. április 30.)
Az ember jót, rosszat elfelejt.
A természet, az Isten ujja minden emberéletet mint egy tanúságokkal
teljes könyvet mutat fel, melynek lapjai – a leélt eseményes évek – örök
igazság tudományával vannak beírva. De e tudományt még senkinek sem
jutott eszébe tanulni. Az ember meghal, sírján összenő a mezők füve, a
könyv be van zárva, a sírkő a puszta czímlapot mutatja fölötte. Mennyit
szenvedett életében s mennyit vétkezett, hogy e szenvedést megérdemelje,
hányszor eltévedt élte útjain, míg sírjára talált, hány átkot, hány
áldást vitt magával oda?… A sír néma, nem mondja senkinek. Az emberek
elfeledték, nem okultak utána. Pedig minden halott egy-egy elveszett
kézirat, melynek ismeretlen tartalma tán senkinek sem fog újra eszébe
jutni s melyet ha végig tanulna, bölcs lenne az ember.
Néha a természet, az Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást,
meglátogatja őket súlyos balkezével, hogy ébredjenek föl alvó
nyugalmaikból s tanuljanak látni múltat és jövőt s élni a szerint a
jelenben s hogy el ne felejtsék, vérökkel írja föl a tanítást oly
könyvbe, melynek neve temető s melynek soraiban minden betű egy-egy
sírhalom. Az ember sír a csapások alatt mint megfenyített gyermek s
holnap elfelejti, hogy miért sírt. Emlékében marad ugyan a fájdalom,
melynek tövise szívében benntörött, megtanul rettegni a polgárhadak
vériszonyaitól, a ragálytól, elemek dühétől, a sápadt éhhalál
kétségbeesésétől, de azt nem tanulja meg, hogy ezekben Isten keze
nyilvánít nagyszerű titkokat, miket ha képes volna megérteni, a halál
nem lenne halál és a fájdalom nem lenne fájdalom többé.
Kísértsünk meg egyet e történeti sírhalmok közül fölbontani. Még friss e
sír, a koporsó, mely benne rejtve van, még el sem porhadt; – ne féljetek
azt fölnyitva látni! Sötét események, a balsors útmutatásai vannak abba
bezárva, miket ismerni és el nem feledni üdvös. Tán nem egy szív leend,
mely fájni fog, ha a hangját vesztett húrt, melynek szava egykor
kétségbeejté, újra megpendítjük, tán nem egy leend, ki megdöbbenve fog
ráeszmélni egyes epizódok végig olvastánál: «Ez velem, ez az enyéimmel
történt!» – «Én ott voltam, én borzadva emlékezem reá. Én láttam ezt.» –
Annál jobb, az élő emlékezet fog tenni tanúbizonyságot szavaink igazsága
felől s az előidézett megdöbbenés, a megújult fájdalom üdvös leend.
«1831» van azon év sírkövére írva, melynek eseményeit rajzolni
készülünk.
Sötét emlékű, fekete ünnepekkel teljes év; ha egy sírkertet végig
tekintünk, a fejfákon az év száma van legsűrűbben. – Azóta messze haladt
az a távol ködeibe, honnét mint bús felleg, mely a napot lenyugtában a
láthatárra kísérte, alaktalan homályként gyászlik felénk, minden új év
új ködöt hagy előtte, míg ez is a többivel a feledség éjszakájában
összefoly.
A világesemények minden nagyobbszerű catasrophjait meg szokta előre
jóslani a természet rendhagyott folyása. Titokteljes jelenetek, félig
mysticus babona, félig természetkihágás symbolumai, mikből az úgy hítt
«köznép» ösztönszerű hitgerjedelme vészeket sejt s azáltal, hogy előre
gyanítja a fátumot, elkerülhetlenné teszi annak rettegett beteljesültét.
Fényes üstökös csillagok járnak át az égen, mintha egyenes égő kardok
kerülgetnék egymást odafenn. Csöndes éjszakákon fegyvercsattogás
hallatik a felhőtelen tejút körül, csillagok hullanak sűrűen,
sziporkázva; néhol véres eső esik s égő vasdarabok hullanak alá a
légből: a föld növényei elfajulnak, a tiszta búza rozszsá változik,
négylábú madarak s fejeiket fonákul elcserélt házi állatok jőnek a
világra, természet csodái: kosfejű lovak, a vízekből emberarczú halakat
húznak ki, a vándormadarak nyár derekán elhagyják a tájat, fényes délben
be lehet a napba nézni, esténként nagy fekete pillangók jőnek elő
ismeretlen rejtekeikből, miknek hátára halálfej van festve, nyáron derek
járnak és nehéz kék ködök, télen a nap éget. A házi ebek mély gödröket
kaparnak az udvaron s naplemente után a föld szokatlanul világít s
madarak jelennek meg távol tartományokból, minőket addig senki sem
látott.
És a nép ajkain élő hagyomány megjövendöli, hogy mi fog ezekre
következni. Éhség, döghalál, vérengző háborúk, vízáradások, lázadó
népek, nagy földindulás, múlt időkről hozva következést, melyekben
hasonló jelek mutatták magukat hasonló esetek előtt.
Ilyenkor a nép mindentől fél s ezért mindent elhisz. Izgatható s
kétségbeejtett föllobbanásokra kész, menekülni vágyik félelmei
börtönéből s ha akad coriphäusa, ki vakhitből vagy rosszakaratból
téveszmék magvait hinti el közötte, azokat tettei evangeliomául fogadja
el s irtózatos leend, ha a kétségbeesés vérszemével útat tör magának,
messze az ámítók pokolfáklyája vezeti.
*
Ilyszerű nyugtalanító előjelenségek közt kezdődött az 1831-ik év
tavasza.
Mindenfelől nyomor és éhinségről beszéltek a terjengő hírek, falvak
égtek porrá, apró folyamok áradtak pusztító özönné, egész vidékek lakói
jutottak koldúsbotra. Fiatal gyermekek kezdtek öngyilkosok lenni, tél
végén szokatlan villámcsapások ütöttek le több helyütt, mik magas
templomokról verték le a keresztet. Hegyek szakadtak alá az alattok
századok óta fekvő falvakra. Éjenként vízbefúlók sírását hallották a
tavak és folyamok partjain. A városokban őrült féleszűek jártak az
utczákon, vad jóslatokat kiabálva a nép közé. A magasabb körökben, a
salonok és casinók gyűlhelyein rejtett, titkolt hírekről kezdtek
suttogni, mikről úgy látszék, mintha rejtekben akarták volna tartani a
köznép előtt: a köznép is suttogott piaczokon, utczák szögletein s
titokban terjedő idegeskedés kezde támadni urak és szegények között.
A tél vége derült volt. Januárban az ibolya nyílt, a hó elolvadt, a
mezők, a vetések zöldülni kezdtek. Februárban a fák rügyei kezdtek
fakadni, a pacsirtát lehetett hallani a falvak végein. A nap meleg
mosolyára lefoszlott a természet álma. Vidám, derült lett a környék,
mint szokott tavasz elején lenni: az a friss, zsenge zöldszín, azok az
egynapos életű virágok, a vidám, szökdelő tarka bogarak számtalanjai, az
a hízelgő melegű ég fehér fellegeivel s a fehér virágokkal rakott
gyümölcsfák, minőknek csak hónapok múlva lett volna itt az ideje.
De a vándormadarak nem jöttek el s mintha titkos ösztön sugallta volna
az embereknek is, hogy e kora tavaszlásnak nincsen mit örülni, hogy ez
csak egy közelgő rendkívüli vész előkészülete, melytől visszaborzadtában
fölébred téli álma közepén a természet s megváltoztatja rendes folyását.
Én emlékezem ez időkre, emlékezem a sújtó aggodalomra, mely az arczokról
leolvasható volt. Mindenki leverten várta, hogy mi lesz ezeknek a vége.
Soha a templomok látogatottabbak, a köz-mulatóhelyek üresebbek nem
voltak, mint akkor.
Márczius elején virradóra, derült éjszaka után váratlanul sűrű vastag
köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen
felleg alakjában terülve szét az égen. Estefelé minden madár
elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak.
A künn járók fulasztó köhögésről kezdtek panaszkodni s ez időtől kezdve
vetve volt minden természetelleni betegség magva minden fűbe, minden
gyömölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok víze, az emberi forró vér,
beteg volt maga a levegő is s az ég elveszté kék zománczát, mintha
valami lázas sápadtság terült volna szét rajta s míg olykor legderültebb
ég mellett orkáni viharok zaklatták a vidéket, másszor napokig elállt
egy és ugyazon felhőtömeg egyes városok fölött, ott függött feketén,
mozdulatlanul s egy csepp víz nem hullott belőle és az álló tavak
fenékig kiszikkadtak.