helyre nézve.
Széll Kálmán akkor az uj kormány pénzügyminisztere volt, de a miniszteri
palotába még csak egy év mulva, Deák halála után költözött be.
A hol akkor lakott családjával: az a ház már nem áll. Az Egyetem-téren,
ugy gondolom 4. szám alatt volt az a ház s Hadik grófné tulajdona volt.
A ház helyén most részben a Kaplony-utcza van, részben uj háromemeletes
épület.
Ott lakott Széll s nála lakott Deák Ferencz. Az »Angol Királynő«
szállóbeli lakását akkor már végleg elhagyta. Oda mentem tehát
Urváryval.
Széll Kálmán és Nedeczky Pista vezettek be Deák Ferenczhez s ott
magunkra hagytak.
A szoba az utczára, az egyetemre nézett. Deák karos széken ült a szoba
hátulsó részében egy kisebb fajta asztal mellett. Karos székét jól
ismertem már. Elmondta annak történetét nekem ő maga Talán valahol le is
irtam már azt a történetet.
Rendes szokott fekete öltönyében volt a nagy ember. Bizony nem uj ruha
volt az. Hajadon fővel volt s rögtön szemembe tünt, hogy a mióta nem
láttam, se haja, se szemöldöke, se bajusza nem őszült, nem is fogyott.
Térdein egy szürke vastag kendő volt átvetve, mintha a hüvös levegő
ellen kellene védekezésül. Lábai hasonló alaku kendőbe voltak
begöngyölve.
Lassu hangon mondta:
– Isten hozott benneteket. Üljetek le.
Balkezének egy kis mozdulatával mutatott a baloldalánál lévő székekre.
Arczán nem látszott a halálos nagy betegségnek semmi különös nyoma. A
naptól barna, komor, fönséges arcz a régi volt. Tenyérnyi hosszu
szemöldöke nem volt elsimitva, kuszáltan állott. Csak fáradtság látszott
arczán.
Várta beszédünket, jövetelünk okának elmondását. Urváry belé is kapott a
beszédbe.
De Urváry belga beszédü volt. A belga beszédüség sajátságos idegbaj. Az
első szótagot nehezen tudja kimondani. Ha valami különös meghatottság
vesz rajta erőt: gyakran perczekig se képes a szót megkezdeni.
Igy járt most Urváry. Szája mozgott, feje is idegesen mozgott, de
mondanivalóját megkezdeni nem volt képes.
Deák indulatba jött. Nem tudta vagy nem jutott eszébe Urváry idegbaja.
Hangosan rákiáltott:
– Szólj hát, mit akarsz?
S szemei villámlottak.
Én Urváry vállát megérintettem s intettem neki, hogy majd én beszélek. S
szóltam is nyomban.
– Kedves uram bátyám! A Pesti Napló negyedszázados évfordulóját
ünnepeljük. A lakomára meghivtuk minden egykori munkatársát. Ott lesznek
kedves urambátyám táborából mindazok, a kik még élnek. Jőjjön el maga
is. Hadd legyen még egyszer együtt a nemzet. Ne legyünk csonkán,
vezérünk nélkül.
Röviden és egyszerüen csak ennyit mondtam. Tudtam, a hosszu és czifra
beszédet még egészséges korában se szerette.
Haragja rögtön elmult. Komoly és szelid arczczal fordult hozzám s e
szavakat mondta:
– Köszönöm szives meghivástokat. Jól esik, hogy megemlékeztetek rólam.
Az a lap nehéz időben sok és nagy szolgálatot tett a hazának,
megérdemli, hogy multját megbecsüljétek. De lássátok, én nem mehetek.
Szivesen mennék, de a betegség nem engedi. Adjátok át szives
üdvözletemet azoknak, a kik ott lesznek. Az Isten áldjon meg benneteket.
Azután levette rólam szemeit s az előtte levő kis asztalt nézte egy
pillantásig. Rögtön észrevettem azonban, hogy valamire még gondol s
valamit még mondani akar s azért se nem szóltam, se föl nem álltam. És
csakugyan mondott még valamit.
– Szegény Kemény Zsiga. Derék ember volt, nagyon szerettem. Sokat
dolgozott a lapban, mikor kedve volt hozzá. De utóbb nagyon
elbetegesedett. Az orvosok megtiltották neki a vacsorázást. Egyszer ugy
öt óra tájban délután meglátogattam. Az asztal mellett ül s előtte két
nagy szelet rostélyos és két nagy szelet borjupecsenye s boros üveg.
»Mit csinálsz Zsiga?« – kérdeztem. »Hát ozsonnázom, – az orvosok
megtiltották a vacsorázást, szót kell nekik fogadnom, hát igy járok túl
az eszükön.« – Ezt felelte. Nagy kár érte.
Ez volt hozzám utolsó adomája.
Fölséges adoma. Urváry nevetett is rája s magam is erőltettem a
mosolygást. Pedig könyemet alig tudtam visszatartani.
Láttam én, éreztem én, hogy a halál ott ólálkodik körülötte. Nagy beteg
már ez a nagy ember.
Kezet szoritott velem s még egyszer felém forditotta jóságos arczát.
Kijövet a lépcsőn, erőt vett rajtam a fájdalom.
Többé nem jövök hozzá.
Nem akarom látni, hogy az a nagy szellem, az a nagy sziv, az emberi
léleknek az a fönséges alkotmánya lassanként miként törik össze a kornak
és a betegségnek sulya alatt. Csak dicső, ép alakja éljen az én
lelkemben.
Megtartottuk az ünnepi lakomát. Gorove István, a nagy párt elnöke
köszöntötte fel a királyt s utána én Deák Ferenczet. Igy rendelte a
hivatalos megállapodás.
Sokan azt mondták: szép volt felköszöntőm. Jól emlékszem, hogy rövid
volt, mert fájdalmas izgatottság rohant meg a beszéd közben arra a
gondolatra, hogy én többé nem látom őt.
Nem is láttam.
HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.
I. AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.
(Születése száz éves fordulóján az Egyetértésben.)
Száz éve született, huszonhét éve halt meg. Két nemzedéknek volt vezére,
két izben volt kezében nemzetének sorsa, egész életén át fényt és
meleget sugárzott szelleme, örök dicsősége a magyar fajnak, melynek
szentelte minden munkáját, fáradalmát.
Születésének századik évfordulóján megemlékezünk róla. Az élemedett kor,
a ki az élőt látta s az ifjuság, a ki csak a történetirásból ismeri,
kegyeletével egyaránt visszaszáll alakjához s életének változataihoz. S
visszaszáll a hazáért végzett nagy tetteinek emlékéhez. A társadalom
mingen rétege ünnepli a rég elhunyt hazafit s az ország törvényhatóságai
rendre hazafias érzéssel emlegetik nagy nevét.
A szunnyadó nemzet fölébredett már, a mikor hetven év előtt élére állt.
Nem ő volt a nagy ébresztő. Nagy Pál, Széchenyi, Wesselényi, Vörösmarty
rivallták az alvó fülébe az ébresztő szózatot. De a fölriadt nemzedék
kezét ő ragadta meg s ő vezette az eszmék dicsőséges harczának tüzén
keresztül mindaddig, mig a jogok biztosságának, a szabadság és
függetlenség tiszta, nemes szenvedélyének első vivmányait el nem értük.
Azután a vezetést átengedte Kossuthnak. A kinek lánglelke kitüzte a
végczélt s a ki az erejének teljes tudatára jutott nemzetet fegyverbe
hivta a végczélnak, az ország történelmi függetlenségének kivivása
végett.
A czélt egyelőre el nem értük. Nem a nemzet volt gyönge, hanem két nagy
birodalom szövetkezett hatalma volt erősebb ellenünk. Elvesztettük egy
időre alkotmányunkat, romba dőlt minden szabadságunk s volt idő, a mikor
Magyarország halálának hirét hordozták szét a nagy világban.
De a nemzetnek nem halt ki reménysége és elszántsága. Csak a vérvesztést
kellett kihevernie. Harczi törekvéseinek tüzhelyén Kossuth Lajos, békés
törekvéseinek tüzhelyén Deák Ferencz tartotta izzón az örök és szent
tüzet.
A magyarság világhelyzete ugy alakult, hogy a nemzet Deák Ferencz kezébe
adta végzetének kormányrudját. Most már másodszor. S Deák hosszas
küzdelmek után elérte azt, hogy a nemzet és uralkodója közt békekötés
jött létre s Magyarország és Ausztria közt az egymás mellett való
megélhetés nagy államjogi intézményeit meg lehetett alkotni.
Nem örökre, nem véglegesen.
Deák jól tudta, Kossuth egyenesen megmondta, hogy a mű nem örök. Még
békességnek se örök. Csak a teljesen kivivott függetlenség lehet örök.
Deák pedig szentül meg volt győződve, hogy megfelelő erőgyüjtés nélkül
koczkázat lenne a nyilt harcz, az erőgyüjtésre pedig alapot nyujt a
kiegyezési mű.
Harminczhat esztendő telt el azóta. A nemzet két nagy vezére, a század
két nagy hőse azóta behunyta a szemét örökre. Poraik ott pihennek egymás
mellett a temetőben. Poraik közt nincs többé vita, békén nyugosznak az
enyészet ölében.
Hát eszméik? Hát törekvésük? Hát örök dicsőségük, a mely most már nem is
az övék, hanem nemzetüké?
A négyszáz éves harcz, melyet Kossuth is, Deák is ketté akart vágni, ma
is dúl. Ma ugyan csak csendesen s nem harsogva, csak eszmékkel és nem
véres fegyverekkel, csak az alkotmánynak s nem a csatáknak mezején. De
dúl. Okai s szenvedélyei a harcznak ma is élnek, ma is fennállanak.
De az ünnepi emlékezés napján tegyük félre az e fölött való elmélkedést.
Deák történelmi alakjára művének sorsa nem vethet árnyékot. Ezt az
alakot jelleme és egyénisége teszi fönségessé s fajának örökös kincsévé.
Szebb, tisztább egyenletesebb, egyszerübb és magasztosabb jellemet nem
ismer a nemzetek világtörténete.
A milyen volt első fellépése: olyan volt minden lépése. A mit érzett, a
miért lángolt, a mit hirdetett, a miért harczolt első ifju korában; az
volt lelkének magas eszménye s küzdésének szent czélja egész életén
keresztül s roskadozó agg korában is.
Ős királysági államalkatban köztársasági erények teljessége. Születési
jogokat uraló társadalomban a legnemesebb demokrata erkölcs. Méltó
jutalomra sóvárgó korszakban tökéletes önzetlenség. Hivalkodó nemzedékek
közepette akkora szerénység, melyhez hasonlót csak a remek ókor
történetei mutatnak, ha ugyan mutatnak.
Nincs birtokában semmi hatalom, semmi külső erő, semmi vagyon, semmi
születési disz, semmi állami vagy intézményi magas állás. S mégis
elfogadják vezérnek a nemzet is, a király is, a viaskodó törvényhozások
s a hiu kormányok is. Csaknem uralkodó hatalommá teszi őt csupán
elméjének ereje s jellemének fönsége.
Jutalom! Deák Ferencznek? Kitől?
A király koldus-szegény vele szemben: azt mondja leghatalmasabb
ellenfele: Kossuth Lajos. Még csak gondolni se mert soha senki arra,
hogy neki bármily jogos, bármily tiszteletre méltó jutalmat megajánljon.
S ez a jellem, ez az erkölcs nála nem elv volt, nem kitüzött czél, nem
szerep, nem jól megalakult meggyőződés. Ez ő nála vér volt, természet és
egyéniség.
Igy vagy amugy nagyobb-e érdeme: nem vitatom. Hozzá hasonlót alig
ismerek, nála nagyobbat nem.
Ezért érdemli meg, hogy nemzete még születése századik esztendejében is
melegen ünnepelje.
Példáját követni, erényeit ujra feltámasztani a magyarnak mindig
szükséges. Haladó korunk viszontagságaiban minél ritkábbak azok az
erények: annál nagyobb szükségünk van rájuk.
Amaz erények nélkül sohase lehet fajunknak igazi vezére. Ha mégis akad,
ha az uralkodónak, a törvényhozásnak s a kormányoknak mesterkedése mégis
alkot nemzetvezért: csak gépi mű lesz az Deák Ferencz erényei nélkül.
Legyen áldott emléke örökké.
II. DEÁK FERENCZ EGYÉNISÉGÉRŐL.
(1903. október 17-én a Pester Lloydban.)
Deák Ferencz alkotásait ismerjük. Ismerjük legalább azokat, a melyeket
államférfiui alkotásnak szokás nevezni. Ismerjük szónoklati műveit is
ugy az 1848 előtti, mint az azóta lefolyt időből 1873-ig, a mikor utolsó
parlamenti beszédét mondotta. Ismerjük néhány komoly irodalmi művét is
1836-ból, 1840-ből s 1863-ból. Ezek politikai tartalmu művek,
terjedelmes követi jelentések a vármegyéhez s államjogi vitázó iratok.
Kivált a legutolsó, melyet dr. Lustkandel bécsi tudós munkája ellen irt.
Ismerjük néhány gyönyörü levelét is, melyekben az ifjuság
jellemképződéséről, a nőnevelésről, a hazafiságról, a nemzeti nagy irók
iránti kötelességeinkről, egyik-másik irodalmi kérdésről ir. Ezek már
csaknem a szépirodalom körébe tartozó művek.
Minden életirat és jellemrajz s minden történelmi tanulmány, mely
magyar, német, angol és franczia iróktól Deák Ferenczről megjelent, csak
e műveket ismerte s dolgozta föl. Egyéniségéről adomáin kivül alig irtak
valamit. Még Tóth Lőrincz, Csengery Antal és Pulszky Ferencz is igen
keveset.
Innen-onnan 27 éve lesz, hogy meghalt. Kortársai közül már nem él senki.
A kik vele együtt születtek, nőttek, vezették a nemzetet s irányitották
annak gondolkozását s érzéseit: elhaltak mind. Utolsó volt nagy
politikai ellenfele Kossuth Lajos s közel tiz év óta már ő is ott
aluszsza örök álmát a Kerepesi-úti temetőben.
Vannak s vagyunk még néhányan későbbi kor szülöttei, az utána következő
nemzedékek tagjai, kik személyesen ismertük, kik szemeláttára éltünk és
dolgoztunk s kiket egyénisége és nagy szelleme oktatott, intett,
vezérlett életének élemedett korában, de a mi táborunk is folyton fogy,
emlékezetünk is halványodik s iró is kevés van köztünk, a ki Deák
egyéniségének képét hű és tökéletes alakban tudná átadni az utókornak.
Még beszéde, még irodalmi becsü műve, levele, följegyzése is sok van, a
mely eddig nem látott napvilágot s a nemzet közkincsévé e miatt nem
válhatott.
Megyei beszédeit és alkotásait igen kevéssé ismerjük, pedig 1825-től
1848-ig vármegyéjének egész életműködésében tevékeny, sőt vezető részt
vett; a mult század egész első felének eszmeharczait végigküzdötte s a
nemzeti ébredés egész korszakán át a függetlenségi harcz lezajlásáig a
megyei intézmények átalakitását az ő sima és erős keze irányitotta.
Senkinek sem volt ebben nagyobb érdeme, mint neki. Sok éven át
Zalavármegye volt a vezér-vármegye s az ő eszméi, az ő intézményei
szerint indultak s igazodtak a többiek. Zalában pedig ő állott a dolgok
élén.
Azonban én egyéniségének hű rajzában látnék nagy kincset a nemzet
számára. S ez a kincs nemcsak előttünk, hanem az összes művelt nemzetek
előtt is nagy értékkel birhatna.
Deák Ferencz egyénisége majdnem egyetlen a maga nemében. A világtörténet
legalább nem ismer egyetlen alakot se, mely nemesebb, tisztább,
egyenletesebb s egész életen át összhangzóbb lett volna, mint az ő
alakja.
Voltak hadvezérek, államférfiak, törvényalkotók, országok kormányzói,
népek vezetői, a kik nagyobb erővel, talán nagyobb tehetséggel, minden
esetre nagyobb sikerrel s fényesebb ragyogással intézték nemzetüknek
ügyeit s hatottak egyuttal az emberiség jólétének emelésére. A vallás, a
költészet, a művészetek s a tudomány nagy alkotói minden esetre más
szerepet töltenek be az emberi nem fejlődésében, mintsem értelme volna
annak, hogy köztük és Deák Ferencz közt összehasonlitást tegyünk.
Nem erre gondolok, a mikor egyéniségének kivételességét emlitem.
Deák Ferencz államférfi volt s kizárólag saját fajának államférfia.
Ám a magyar faj kicsiny s világhelyzete s állami léte négyszáz év óta
vitás. Az erő, melyet képvisel s mely erkölcsi és természeti alkatából
ered, sokkal kisebb, mint a nagyobb fajoké s állami létének
torzképződése még ez erőt is gyakran megbénitja. Deák csak ezzel az
erővel tudott dolgozni. Hogy külső sikere se oly nagy, se oly ragyogó
nem lehetett, mint a nagy nemzetek vezérférfiaié: természetes.
A történelmi nagysághoz a működés sikerének nagysága szükséges. A kettő
arányban áll.
De az egyéniség fönségéhez, a jellem tökéletességéhez a sikerek külső
nagysága nem szükséges. Sokan ugy vélekednek, noha balul, hogy a kettő
talán nem is fér össze. Annyi bizonyos, hogy a történelmi sikerek
ragyogó fénye övez sok oly nagy alakot, a kinél az egyéniség nem
fönséges s a jellem nagyon is hézagos.
Deák Ferencz egyénisége a tökéletes embert mutatja be előttünk. S
hozzáteszem még: és a magyar embert.
Senki se született még se nálunk, se másutt, a ki gyorsabban,
biztosabban s szelidebb módon lett volna fajának, sőt faja két
nemzedékének önkényt elfogadott s egyetemesen elismert vezére, mint ő.
Senki se született még a korszerü társadalomban, a ki fényes származás
és nagy vagyon nélkül s állami intézményekre támaszkodó magas állás s a
külső hatalom minden eszköze nélkül békességes időben akkora befolyást
gyakorolt volna korára és nemzetére, mint ő.
Rideg és merev monarchikus államszervezetben tökéletes köztársasági
jellemmel gyakorlati államférfiuvá változni: lehetséges ez?
Arisztokratának születni s növekedni s a középkor születési előjogainak
még mindig uralkodó korszakában tökéletes demokrata maradni, de az
arisztokrata társadalmat mégis erős kézzel vezetni: lehetséges ez? Pedig
a demokrata erkölcs nála nem szerep volt, nem elv, nem meggyőződés,
hanem vér, emberi természet és egész élet a közpályára fölléptétől egész
haláláig. Igaz, őszinte, mély hódolatot érezni és gyakorolni az uralkodó
iránt, de azért titkon, szeliden s minden feltünés nélkül elzárkózni
minden fény és minden jogos és tisztes öröm elől, melyet hatalmas
uralkodó nyujthat: hát ez lehetséges-e? A régi és ujabb idők
történetében van-e erre példa?
A királyi hatalom koldusszegény volt vele szemben, mondja legnagyobb
ellenfele, Kossuth. Neki még királya sem adhatott mást, csak egy
kézszoritást, mondja a költő. Angol életirója azt jegyzi meg, hogy a
világbiró hatalmas angol nemzetnek kétszáz esztendőn át békés
alkotmányos életet s a nagy államférfiak egész seregét adta a
gondviselés, de Deákhoz hasonló jellemet az angol nemzet nagyjai közt
alig találni. Bismarck herczeg a német egység megalkotása után
hatalmának és dicsőségének tetőpontjára jutott s épen akkor mondta
Szilágyi Dezsőnek egy kiváló porosz államférfi e szavakat:
– Én Bismarckot a század legnagyobb államférfiának s minden idők egyik
legnagyobb emberének tartom, de azért az önök Deákját jobban becsülöm.
Ollivier, III. Napoleon egyik utolsó hatalmas minisztere egy nyilvános
beszédben, melyet 1869-ben tartott, Deák Ferenczet Washingtonhoz
hasonlitotta s államférfiui működését a franczia nemzet államalkotó
bajainak megorvoslására követendő példaként tüzte ki.
Volt-e valaha közférfiu – homo publicus – a ki szerényebb lett volna? A
ki hiuságtól, hivalkodástól s még a jogos nagyravágyástól is mentesebb
lett volna egész életén át, mint Deák Ferencz?
Olliviernek az emlitett alkalommal megküldte arczképét Deák, sajátkezü
névaláirásával ellátva. Bertha Sándor, Párisban élő derék hazánkfia s
Deák rokona volt a közvetitő. Ennek utján azt irta Olliviernek, hogy a
Washingtonhoz való hasonlitást, bármily megtisztelő, el nem fogadhatja,
nincs ő neki akkora tehetsége.
Vajjon mi tette hát Deákot arra képessé, hogy a magyar nemzet
történetében akkora szerephez jusson? Oly szerephez, mely dicsővé tegye
alakját azok előtt is, a kik messziről nézik, ép ugy, mint azok előtt, a
kik közelről ismerték?
Bizonyára egyénisége. A jellemnek, a nagy elmének, a meleg szivnek, az
önzetlenségnek, a férfias önérzetnek a nemzete jóléte iránti szakadatlan
buzgóságnak az a csodálatos egysége és teljessége, melyet együtt ily
mértékben talán senkinél se ismerünk.
Egyéniségének ragyogó tisztaságára még államférfiui alkotásának sorsa se
vethet árnyékot.
S vajjon miként fejlődött ki ez az egyéniség? E kérdés megérdemli a
nemes lelket tanulmányozó nagy munkáját. E kérdésre keresnünk kell az
igaz feleletet.
Harminc éves volt, mikor az országgyülésen alakja feltünt.
Wesselényivel, Széchenyivel, Kölcseyvel, Nagy Pállal s később
Kossuthtal, ama kor héroszaival csakhamar sürü érintkezésbe s benső
barátságba jutott. Az ember azt gondolná, hogy ezek társasága lényegesen
előmozdította csodás egyéniségének kifejlődését.
Ez nincs igy. A ki ismerte, mindenki megegyez abban a véleményben, hogy
az ő egyénisége már készen volt akkor, a mikor e férfiak társaságába
jutott, oly tökéletesen, a milyennek a történelem az ő egész életén át
bizonyitja.
De az mégis bizonyos, hogy ily egyéniségnek, ily jellemnek megalakulását
szükségképen elősegiti az a társaság, a melyben él, a mely környezi s a
melynek szive, lelke, szokásai érintik, ingerlik, módositják, edzik az
övét. Igy kell lenni. S Deáknak husz évestől harmincz éves koráig
valóban nemes társasága volt.
Deák Antal, a komoly és gyakorlati bölcs. Csányi László a vértanu, a
gránit szilárdságu jellem. Tarányi József az ő határtalan rokoni és
baráti gyöngéd szeretetével. Kisfaludy Sándor a költő az ő rideg
ősnemesi magyarságával. Zádor György és Zsoldos Ignácz a régi magyar jog
lángelméjü magyarázói. Vörösmarty Mihály, a multnak dicsőségéhez
fölszálló nagy költő. Pápay Sámuel, a magyar gondolkozás irodalmi
történetének egyik nagy buvára. Berzsenyi Dániel izzó hazafisága s
költészetének nagy szenvedélyei.
Ezek közt nőtt fel az ifju Deák. Ezek voltak barátai, ismerősei s
ezekkel társalgott, mulatott, ábrándozott s búsult nemzete sorsán fiatal
korában.
Közéletünk egyetlen történelmi alakját se környezte a jellemfejlődés
ifju éveiben ily gazdag és nemes társaság.
A vármegyében korán foglalt helyet. Még nem volt huszonöt éves, már
köztisztviselő lett. Itt az államférfi gyakorlati feladataival, nagy
törvényhatóság kormányzásának titkaival s nehézségeivel kellett
megismerkednie.
A nagybirtoku köznemes ember abban a korban különben is kénytelen volt a
kormányzás és közigazgatás gyakorlatába belejönni saját birtoka
kezelésénél is.
Az akkori birtok más volt, mint a mai. Rendesen több határra terjedt ki
s egy része minden esetben közbirtokossági közös vagyon volt. Másként
kellett kezelni az allodiális, másként az urbéres és másként a közös
birtokokat. Másként a belső szolgaszemélyzetet, másként a jobbágyságot s
másként a gazdasági személyzetet. A község nagy részben egy szervezet
volt a birtokkal s a birtok az igazságszolgáltatással. Az uraság az
alkotmány szerint egyuttal igazgatója volt községének s itélőbirája
jobbágyainak és szolgáló személyzetének.
Ily korban s a magán- és közélet ily viszonyai közt nőtt fel az ifju s
erős elméjének s a haladás eszméivel megtelt szellemének ezer alkalma
volt figyelni, okulni, tanulságokat gyüjteni s a jellemet is tisztitani
és edzeni.
Az egyéniség alapvonalait, a jellem vázlatát a születés, az öröklött vér
s az ősöktől származott testi és lelki alkat adja meg. De az egyéniséget
s a jellemet fölépiteni, tartalommal megtölteni, természetadta
kinövéseitől megtisztitani s befejezett műremekké alkotni csak az élet
képes.
Deák egyénisége befejezett műremek. Egy része se csonka, semmi se
hiányzik belőle, minden része arányos s az egész mű egységes. Se a
békének se a háborunak viszontagságai nem hagytak nyomot rajta.
Semmiféle vihar le nem törhette egyetlen diszitményét se. S közelről is
oly tiszta és hatalmas, mint a multnak távolából.
De fölépülésének sok titka még ismeretlen. A kik még életében ismerték,
szép feladatuk e titkok feltárása.
III. AZ „ÖREG UR“.
(1876 január 30-án, a mikor Deák Ferencz ravatalon feküdt.)
Elmult tehát ő is!
Ötven esztendő óta ismerte egész Zalavármegye s több mint negyven
esztendő óta egész Magyarország. S mindegyiknek vezére volt, a mióta
megismerte.
Egész nemzedék halt ki, a régi feudális nemesség egész tábora azóta, a
mióta ő tartja kezében azt a lobogót, melyre a haladás, a szabadelvü
alkotás, a nemzeti ujjászületés volt felirva. Az ifjakból férfiak
lettek, a férfiakból aggok s az aggok már ott nyugosznak vagy a hazai
hantok alatt vagy bujdosókként idegen népek földjén – de ő fiatal maradt
eleven elmével, vidám munkakedvvel s érett tapasztalatokban gazdag
lelkével igazi bölcsként vezette a közdolgokat. Hány képviselőtársa
volt, a kinek már apja és öreg apja is őt fogadta el vezérének s a kit
mint fiat és unokát szintén ő tanitott a rendithetlen hazaszeretetre s ő
támogatott, ha ingadozni talált.
Ötven esztendő óta minden megváltozott. Az országot komoly nagy csapások
sujtották. A szövetkezett kettős birodalom államférfiainak keserü
okulást nyujtott a végzet. Személyek és rendszerek, elvek és hatalmasok
váltották föl egymást. Ő nyugodt maradt a zürzavarban, szakadatlan
küzdött az eseményekkel, de nem változott soha. Az maradt, a ki volt.
Mint a gránit, mely fölött nyomtalanul suhannak el a századok. Mint a
távoli évezredekből fönmaradt remek szobrok, melyeket az izlésnek
semmiféle fejlődése, semmi fordulata le nem dönt talpkövükről. Olyan
volt Deák Ferencz szelleme ötven év alatt. S a milyen volt akkor: olyan
maradt haláláig. Esztendeinek hosszu sorát le lehetett olvasni arczáról,
de szelleméről nem.