lelkesedésnek különös korszaka záródott be. A ki a nemzet sorsán
kételkedett, a kinek lelke elborult, a kiknek a tudás és költészet
alkotó tollát adományozták az istenek: mindazok a nemzeti mult nagy
eseményeiben kerestek vigasztalást s emlékezetükben életre hivták az
elmult régi korok nagy alakjait. Az ötvenes évek elején a legnemesebb
lelkek arra törekedtek, hogy megirják az utókor számára a magyarok
történetét. És Deák Ferenczet már akkor is olyannak ismerték föl, a ki
Magyarország ezeréves történetének legnagyobb és legdicsőbb férfiaival
egysorban áll.
S nem csupán a látók, tudósok és költők, hanem a nemzet egész társadalma
is. Nemcsak gondolkodása, alkotásai s törekvései iránt érdeklődtek,
hanem egész egyénisége iránt is. Hogy beszélt, hogy élt, hogy
öltözködött, miféle adomákat mesélt: mind azt hallani, tudni, látni
akarták közelből is, távolból is. Ha lehetett: közvetlenül, – ha másként
nem: mások után.
Ki ne ismerné a nagy franczia költő elragadó édes dalát a nagy
császárról?
Nagyanya beszéli unokáinak: ebben a szobában volt a nagy császár, e
széken ült, e pohárból ivott egy ital üditő vizet, ezzel a kendővel
törölte le homlokáról a verejtéket. Az unokák áhitattal hallgatják, a
mit a nagyanya beszél. Gyermeki meghatottsággal nézegetik a széket, a
poharat, a kendőt. És ujra kérdik: »Csakugyan ez volt az a szoba?« »Ez
volt az a szék?« »Ez volt az a pohár?« – Igy volt a magyar ember Deák
Ferenczczel s igy is lesz mindig. Uj nemzedékek támadnak, feledés borul
a multakra, de sohase lesz igaz magyar, a ki meg ne emlékeznék Deák
bölcseségéről, emberi jelleméről, egyszerü nemes szokásairól.
Egyik kiváló irónk az ötvenes évek elején irt szellemes korrajzában
elvezet bennünket Deák otthonába. Elvezet dohányzó szobájába, melynek
levegőjét hajdan a pipafüst töltötte meg, de most már a szivar füstje.
Leirja örökké fehér mellényét és fekete atilláját, melyet az utolsó husz
évben barna mellény s barna vagyis fekete kabát váltott fel. Lefesti a
széles domboru homlokot erős szemöldökével. A nagy, mély,
oroszlán-szemeket, a sürü bajuszt és sima állat. Az erős nyakat s
kifejlett széles vállakat domboru mellkasával, mely a világot emelő
Atlásnak is becsületére vált volna. Középtermetü, de a hatalmas fej
miatt magasnak látszik. Vastag kézfej, melyen gyürüt és keztyüt soha
senki nem látott. Ősi komoly, remek arcz, mely hangosan noha sem nevet,
de a melyen a szelid, barátságos, atyai mosolygás s a rejtett vidám
pajzánság egy-egy vonása mindig otthon van. Ellenállhatatlan szellemi
fensőbbség, a mely előtt meghajolt Kossuth is, Batthyányi is, a melyet
tisztelt az agg József nádor is s a mely alól nem tudott menekülni a
sokszor oly ideges Széchenyi se. Kiapadhatatlan és folyton változó
adomák alakjában a legmagasabb államtudomány, a melylyel valaha a művelt
nemzetek legnagyobb gondolkozói csak rendelkeztek. Körülbelül igy
jellemezte őt Tóth Lőrincz negyedszázad előtt. És a ki az »öreg urat« az
utóbbi időben ismerte, az tudta, hogy ez a kép azóta nem igen változott.
»Öreg ur.«
Oly szó, oly mondás, mely többé-kevésbbé megvan más nyelvek
társadalmában is, de talán oly értelemben alig, mint a hogy a magyar
nemzet azt Deák Ferenczre alkalmazta. Képviselők, országkormányzók,
főrendek, nagy méltóságok, az összes közférfiak csak ugy ismerték
Deákot: az »öreg ur«. S e mondásban sok évtizeden át az egész ország
területén csupán Deákot ismerte föl mindenki.
Az öreg szó alatt a magyar nyelv is a magasabb kort érti. Öreg ember,
öreg cseléd, öreg jószág, öreg fa. Mind azt jelenti: régi, koros. De van
a közhasználatban más értelme is. Öreg isten, öreg biró, öreg ágyu, öreg
fejsze például nem azt jelenti, hogy az isten régóta isten, a biró koros
ember, ágyu, fejsze már sok éves. E mondásokban az »öreg« szó azt teszi:
erősebb, hatalmasabb, sulyosabb, a legelső, a legmagasabb, a tiszteletre
legméltóbb. Ily értelme van az »öreg ur« szónak Deáknál is. Nála van a
legnagyobb erő s a legigazabb tekintély. Őt kell tisztelnünk s
szeretettel és hódolattal körülvennünk legjobban. Szeretet, bizalom,
majdnem rokon-viszony érzete szülte e mondást a legnagyobb, a legjobb,
leghatalmasabb iránt.
A kehidai ősi kastély volt kedvencz lakása gyermekkorától élemedett
koráig. Itt lakott, itt élt 1848 előtt s a nagy nemzeti ügy hajótörése
után ide vonult vissza. Papja és gazdatisztje voltak asztala mellett
állandó vendégei. Gazdaasszonya pontos volt, mint a halál s a déli
harangozásra mindig készen volt a tálalással. Volt huszárja is, a ki
azonban változott egyszer-másszor. Az utolsót Pistának hivta. Egy pár
női cseléd még: ezekből állott kehidai házi népsége. A tanitóval,
jegyzővel, molnárjával szeretett tréfálózni, mikor találkozott velük.
Keveset olvasott, sok levelet irt, sokat faragcsált, sokat sétált,
mindig dohányzott. Igy élt, mikor maga volt.
Csakhogy ritkán volt maga. Ritka nap volt az, a mikor vendég ne lett
volna a háznál. Az ismerősök csak oly tömegesen keresték őt fel itt,
mint később Pesten az »Angol Királynő« vendéglőben. Csakhogy itt az
országnak s a külföldnek jelesei, néha uralkodók is látogatták, mig a
kehidai kastélyban főleg a rokonokat, jóbarátokat s a vármegye kormányzó
tisztjeit fogadhatta. Néha ugyan, kivált 1836-tól kezdve az ország
nagyjai és a pártok vezérei is eljöttek hozzá s olyankor a nemzeti nagy
politika szövődött a kastély pipázó termeiben s a kert hüsselő fáinak
árnyékában. A vármegye uraival ritkán folyt a szó politikáról; azoknak,
kivált az ötvenes években, be kellett érniök adomákkal. A Zala völgyének
peremén áll a kastély. A völgyön mindig leng a szellő, a levegőnek
minden áramlata ott vonul lefelé. A kert nagy fáinak árnyékában és
örökké susogó lombjainak vidám játszadozása közben bizonyára a szép és
hatalmas gondolatok egész serege született meg az uraság csodálatos
agyában. Esős időben is ott szerette végezni sétáit. De a sarat utálta
lábbelijén. Kideszkáztatta tehát a szükséges sétáló utat. Itt fogadta a
»legnagyobb magyarnak« gróf Széchenyi Istvánnak is követét,
jószágkormányzóját, ki a döblingi elmegyógyintézetből hozta azt az
ajánlatot, hogy a kehidai birtokát adja el a nagy grófnak, maga pedig
vonuljon Pestre az ország szivébe, legyen forrása az elnyomatás
korszakában a nemzet reményeinek.
Ugy is lett. Deák feljött Pestre. Nagy és szent kötelesség is hivta ide.
A nemzet egyik legnagyobb embere feküdt itt halálos ágyán, a kihez
harmincz esztendő óta, ifju kora óta a legnemesebb barátság füzte. A
nagy ember a Szózat költője volt, Vörösmarty Mihály. A költő szegény
volt. A nemzet sorsán kétségbeesve, elnémult lantja. Nélkülözéssel
kellett küzdenie. Ha szemeit behunyja: kenyér nélkül marad özvegye s
három árva kiskoru gyermeke. Lantjának utolsó zöngése is az volt halála
előtt: »Szegény magyar költő – mire virradsz te még?«
Azután összetörött a lant s meghalt a költő. De mielőtt nagy lelke
elvált s örök utjára szállt: nagy titkot fedezett föl zokogó neje előtt.
– Ha én már nem leszek, mondotta, és nem lesz a hová fejeteket
lehajtsátok, forduljatok Deák Ferenczhez, ő majd megvigasztal
benneteket.
A nemzet nagy szomorusággal, de nagy diszszel temette el költőjét. De
sirhalmán még ki se fakadt a gyep, már nyomor fenyegette az özvegyet s a
három árvát. Az özvegy elment Deákhoz s elmondta neki haldokló férjének
utolsó szavait. Deák a kormány fejéhez, előkelő Habsburgi főherczeghez
fordult személyesen. Nagy dolognak kellett lenni, hogy Deák abban a
szomoru korszakban holmi osztrák herczeggel szóba álljon. Nagy dolog is
volt. Fölkérte a főherczeget: engedje meg, hogy a nemzet közadomány
utján segitse nagy költőjének hátramaradottait. A főherczeg nem engedte
meg. Deák ridegen elmondta, hogy az engedelmet nem tagadhatja meg a
kormány, nincs joga rá. Hiszen emberség és nemzeti becsület parancsolja,
hogy nagy fiai iránt hálás legyen a nemzet. A főherczeg épen annálfogva
se engedte meg. Mit neki nemzet, emberség, becsület? Deák mélyen
megbotránkozva határozottan szemébe mondta a főherczegnek, hogy ő mégis
megcsinálja a nemzeti közadományt. Szobájába zárkózott, barátainak
levelet irt néhány százat s egy hónap mulva valami 112,000 forint folyt
be hozzá a nemzet árvái részére. A nemzedék becsülete meg volt mentve.
Ki ne ismerte volna lakását az Angol Királynő szállóhely második
emeletén az 55-ik ajtószám alatt? Két szobából, de lehet mondhatni,
háromból állott. Az elsőben volt napközben. A második, a kisebb volt a
hálószoba. Mellette a harmadik szobában lakott elválhatlan hű társa gróf
Mikes, a ki ép oly hiven őrizte Deákot, mint őse Mikes Kelemen egykor
Rákóczi fejedelmet Rodostóban.
Egyszerü s bizony erősen viseltes butorzata volt az öreg urnak. Volt ott
egy pamlag, melyen üldögélni szokott, előtte két zsöllye, a látogatók
számára. Mellette asztalka, azon gyufa, szivartok, a törvények
zsebkiadása és a parlament házszabályai. Légycsapó és a Corpus Juris
mindig kéznél volt, amaz a hazai, ez a bécsi legyek ellen. Volt még a
szobában másik pamlag is néhány székkel és zsöllyével. Iróasztal, fiókos
szekrény, álló fogas. Tiz-tizenkét ember kényelmesen helyet
foglalhatott.
A látogatások sürük és szakadatlanok voltak. Reggel kilencz órától a
körbe menés idejéig egyik látogató a másikat érte. Miniszterek,
képviselők, irók, hirlapirók, kérvényezők, állásvadászok, rokonok,
vidéki ismerősök, levélhordók, szerencsekivánók, kéregetők egymást
kergették. Mindenki megkapta, a mit akart. A miniszter helyeslést vagy
kárhoztatást, vagy utbaigazitást, a képviselő adomát, az ujságiró
czikkanyagot, az iró tárgyat, a kéregető szerény napi egy forintot, a
pártfogáskérő ajánlólevelet, a levélhordó és szerencsekivánó borravalót.
A rokon és ismerős is elérte, hogy gazdasága és egészsége s az otthon
valók hogyléte után szivesen tudakozódott az öreg ur, a látogató
legalább elmondta otthon, hogy a »hugomasszonyt« s a »gyerekeket«
üdvözli és tisztelteti Deák Ferencz. Mindenki részére volt ideje az öreg
urnak. Nem olvasott soha, mégis tudott mindent. Sohase tudakolt semmi
után, mégis tájékozott volt mindenben. Mert mindenki sietett közölni
vele, a mit ő maga tudott.
Emlékezőtehetsége a mesével volt határos. A kit egyszer látott, soha el
nem felejtette. A mit egyszer hallott, a mint alkalma volt rá, eszébe
jutott tüstént. A magyar Corpus Jurist, e kilenczszázéves
törvénygyüjteményt senki se tudta jobban. S ennek mélységeibe senki ugy
bele nem nézett, mint ő. Az államtudományok elvei, eszméi, részletei
pusztán társalgás és kedélyes eszmecserék folytán a kisujjában voltak.
Sohase gyalázott senkit, nem is tömjénezett senkinek. Még a királynak
se. Semmi ürügy alatt soha nem fogadott el senkitől semmi szivességet, a
melyet meg nem szolgált vagy a melyet nem viszonozhatott. Budapest
belvárosának választókerülete a legutóbbi, 1875-iki választáskor akarata
ellenére kényszeritette rá a mandátumot, a képviselőséget.
– Betegségem miatt nem teljesithetem kötelességemet, tehát nem
vállalhatom el a képviselőséget.
Ezt mondotta.
Az utolsó hónapokban nem tudták rábirni, hogy elfogadja a képviselői
napidijakat.
– Nem szolgáltam rá, nem mehettem az ülésekre.
Egy nemzet története se ismer nemesebb jellemet, sőt hozzá hasonló
tökéleteset se. Csak a világtörténet legünnepeltebb alakjait lehet
egyben-másban vele összehasonlitani. Cincinnatus, Washington és
Garibaldi nem mulják őt felül se önzetlenségben, se egyszerüségben. A
különböző életpálya eltéréseit leszámitva még Garibaldi áll hozzá
legközelebb.
Nyilvános szónoklatban nagyon ritkán emlékezett meg magáról. Mindig a
tárgyon volt egész elméje. De ha meg kellett is önmagáról emlékeznie,
sohase használt szónoki képet vagy hangulatkeltő mondást. Soha olyat,
mely a szó szoros értelmében tényleg igaz ne lett volna. Egészen olyan
egyedül álló és nagyszabásu történelmü egyéniség, mint Hunyadi János,
mégis csak akkor gondolt saját személyére, ha kötelessége teljesitéséről
volt szó.
Évek mulnak el és évtizedek, az irodalom az ő nevével s tetteinek
emlékezetével sokat foglalkozik majd és még se fogja soha kimeriteni s
összeállitani a szerény, nyájas, nemes és hatalmas tünetek ama roppant
tömegét, melyek összességükben az ő jellemét alkották. A mit a költő
Leonidásznak és háromszáz vitézének a sirkövére irt, egy-két szó
változtatásával az övére is föl lehet irni.
»A ki itt jársz, mondd meg azoknak, a kik most élnek, hogy a haza
törvényeit s az emberi erényeket megtartottam.«
Szegény volt abban az értelemben, a mint e szót nagy urak és hatalmas
emberek vagyoni viszonyaira szokták érteni. Betegsége és szerény
szükségletei fölemésztették csekély jövedelmét. Sohase bocsátott el üres
kézzel senkit, a ki segedelemért fordult hozzá. Volt idő, a mikor öt
forint nem volt birtokában. Barátainak néha a legválogatottabb
ürügyekkel kellett óvatosan intézkedniök, hogy az utolsó fillérig ki ne
költekezzék. Tudták, hogy inkább nélkülöz, semhogy szivességet fogadjon
el. Nem volt semmiféle jellembeli gyöngesége, még a hiuság sem. Talán
csak az volt gyöngesége, hogy még a jogos s talán kötelességszerü
nagyravágyás se élt lelkében. A kinek a szava egy évtizeden keresztül
döntő volt a királynál s a kettős nagy állam ügyeinek eldöntésében, a ki
örökösen az ország első kormányzó államférfia s tizszeresen milliomos
lehetett volna: annak igen szerényen kellett élnie s még betegségében is
hű rokonai észrevétlen áldozatai daczára, bizonyos nélkülözéseket
szenvednie.
Ő maga ezzel nem törődött. Eszébe se jutott, hogy másként is lehetne.
A nap világit s az ő jelleme ragyog. Ez az egész. Mellette eltünik
korunk minden nagysága. Még az üzletes államférfiak is elfojtották az ő
közelében minden szerző és kereső vágyukat, sőt azok látszatát is. Mikor
vele voltak, mintha oltár előtt állottak volna.
Az uralkodó másként gondolkodott. A hogy én tudom ugy mondom el a
történetet, mely ragyogó fényt vet Ferencz József agyára és szivére is.
– A nemzetnek nem kell sietnie hálájával, örök élete van rá, de nem ugy
a királynak.
Igy mondta s megbizta gróf Andrássy Gyulát, puhatolja ki Deáktól, mivel
jutalmazhatná meg őt, miként fejezhetné ki háláját. Nem szeretné, ha
valaki azt gondolhatná a világon, hogy ő feledékeny.
A koronázás után volt ez 1867-ben, a mikor a nemzet és a király közt meg
lett a béke, a mikor Magyarország történelmi alkotmánya ujra életbe
lépett s Magyarország és Ausztria közt szövetség jött létre. Mindez Deák
műve volt.
Andrássy gróf felelete méltó volt mind a két nagy történelmi alakhoz, de
önmagához is.
– Fölségedről a világon senki se gondolja, hogy Fölséged a nagy és hű
szolgálatokról meg tudna feledkezni s hálátlan tudna lenni. Fölséged a
világ egyik leghatalmasabb uralkodója, egy millió katonával rendelkezik,
tekintélye a legelső, szive nagy. Nincs ember a világon, a kit Fölséged
figyelme boldoggá nem tenne, de ha Fölséged megbocsátja, ha kimondom,
akkor hódoló tisztelettel kimondom, hogy Deák Ferencznek Fölséged se
adhat semmit.
A Fölségnek nem esett rosszul első tanácsadójának szava. Némi
gondolkodás után azt felelte:
– Mégis kérem, keresse föl Deák urat s kérdezze meg tőle: nem volna-e
hajlandó az én arczképemet s a királyné arczképét emlékül elfogadni
tőlünk?
Andrássy gróf nyomban ment az öreg urhoz s közölte vele a király
szándékát és szavait s az egész beszélgetést. Az öreg ur komolyan
meghallgatta.
– Mondd meg Ő felségének, hálás szivvel köszönöm kegyes elismerését és
nemes ajánlatát s ha Ő felsége kivánja, elfogadom, minthogy nincs okom
rá, hogy el ne fogadjam. Azonban mégis akadhatnának, a kik azt
gondolnák, hogy vagy a kép, vagy kerete kincset ér. Jobb lesz tehát rám
is, a közérdekre is, de Ő felségére is, ha az a kegyes elismerés is
elmarad.
A király perczekig tünődött: mit csináljon? Végre utasitotta Andrássyt,
hivja meg Deákot a királyhoz a várba délutáni 5 órára.
Az öreg ur pontosan megjelent a királyi palotában. A lépcsőnél Pápay,
fönt a király személyesen várta s kölcsönös üdvözlés után karon fogva
vezette be a királyné teremébe. Ott egy szék a királynak, másik szék a
királynénak, középen harmadik szék az öreg urnak. Jelen volt a
trónörökös s a két kis főherczegnő is. Leültek s egy óra lefolyásáig
társalogtak. Az öreg ur ugy tünt fel a királyi család körében, mint agg
patriárkha az ő gyermekei és unokái közt. Olyan figyelemben is
részesült.
Csupán ilyen jutalmat tudott elfogadni Deák Ferencz.
TARTALOM.
MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL 1
A SZÜLŐFÖLD TÁJÉKAIN.
I. Deák Ferencz születése 18
II. A nyirlaki kastély 25
III. A kehidai sirbolt 32
DEÁK FERENCZ PARASZT VÉREI 41
KEHIDA.
I. (Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. –
Hogy tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?) 54
II. (A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az
eltünt feszület. – A tűzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági
könyvek. – A régi uraság gazdasága.) 64
III. (Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch
zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert.
– Régi várnak semmi nyoma.) 79
IV. (Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas
Kanizsay és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az
igazi neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos
nemzetségek. – Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A
Hertelendy nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.) 91
DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL 122
DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI 129
DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.
I. Az osztály 132
(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák
Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. –
Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)
II. Eladja Kehidát 144
(A legnagyobb magyar. – A birtok vételára. – Osztozás nehézségei. – Az
1852-iki levél. – A birtok terjedelme és részei. – A régi gazdálkodás. –
A birtokrendezés. – Hova lett a vételár? – Leszámolás Deák Klárival)
III. Eladja Söjtört 161
(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges
viaskodása.)
MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?
I. (Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. Miként
gyakorolt protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A
krispin. – A Deák-szür. – A zsebmetsző.) 171
II. (Deák étkezése? – Zíchy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A
régi pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó kézsége.) 186
III. (Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német
katonatiszt. – A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai
Kovách Laczi borravalója.) 197
IV. (Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti
állatkert. – Casanova oroszlán kölyke.) 206
ADÓS FIZESS, DE NE SIESS 212
DEÁK FERENCZ ÉS A NŐK.
I. (Deák szivének története. – Hagyomány szól arról, hogy ő is volt
szerelmes. – Testgyakorlatai. – Testi ereje. – Ürményi Miksa és az
angol. – Vörösmartyhoz irt levele.) 218
II. (Ki volt az, a kit Deák szeretett? – Nem tudni. – Deák szerelmi
tanácsai. – Hol tanulta a szerelem bölcsességét? – A ki megházasodik és
a ki meg nem házasodik. – Deák ölében hat gyerek.) 226
III. (Sárközy Johanna és Ragályiné. – Hiu kisérletek. – Deákra nem
hatnak a női bájak. – Egyik adomája. – Megjegyzések.) 236
MEGJEGYZÉSEK AZ ELŐZŐ FEJEZETHEZ 245
DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN 248
DEÁK FERENCZ NEM AD UJONCZOT 267
UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL 280
HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.
I. Az emlékezés napján 286
(Születése száz éves fordulóján az Egyetértésben.)
II. Deák Ferencz egyéniségéről 290
(1903 október 17-én a Pester Lloydban.)
III. Az „öreg ur“ 298
(1876 január 30-án, a mikor Deák Ferencz ravatalon feküdt.)
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
21 |zobájába |szobájába
46 |éltek- sőt |éltek, sőt
157 |ssámitottak |számitottak
161 |messze-messsze |messze-messze
260 |össszedöntitek |összedöntitek
307 |összehasonlilani |összehasonlitani
309 |Magyarország- történelmi |Magyarország történelmi]