– Dehogy nincs, János. Szólitsd csak be megint a szobaleányt, majd az
előadja, a mit kivánsz.
Bejött a szobaleány. Az uraság szavára hamarosan összeszedett egy csomó
ezüstöt s kirakta a tekéző asztalra.
Egy női aranyórát, boldogult Deák Klára urasszony kedvenczét. Két nagy
levesmérő ezüstkanalat. Negyven evő és tizenkét kávés ezüst kanalat.
Negyven pár ezüstből való kést-villát. Huszonhárom egész ezüst villát.
Voltak gyertyatartók is. Ezekre nem fájt a haramiák foga.
– Minek nekünk a gyertyatartó?
E helyett nyalábra fogtak egy bundát, két atillát, egy kalapot s egy pár
csizmát. Hajnal még egy bő, kissé viseltes fekete felöltőt is oda dobott
egyik társa karjára: vigye ki ezt is a kocsira.
Ez a felöltő Deák Ferenc krispinje volt, a melyet szél ellen, hüvös idő
ellen szokott kint a ritkás erdőben a faluvégén használni. Ezt a
felöltőt a faluvégen a rablók el is vesztették, hajnalban a gulyás
találta meg és ismerte föl. Deák Ferencz neki adta. Mind a hat
gyerekének jutott belőle egy kis kabátra és mellényre való.
A haramia tehát, noha meg nem igérte, mégse bántotta tovább az uraságot.
A hatalmas ember nyugodtsága s fönséges arcza féken tartotta még az ő
rossz lelkének szilajságát is.
Az elválás is érdekes volt.
Mielőtt kimentek a billiárd-szobából, Hajnal Jancsi oda állt Deák
Ferencz elé s azt mondotta:
– Jól a szemünk közé nézzenek a tekintetes urak, hogy el ne felejtsenek
s ha arra kerül a sor, más ártatlan embert helyettünk fel ne
akaszszanak.
Deák Ferenczben a helyzet minden komolysága mellett is némi dévajság
támadt.
– Nem feledlek el, János, nem is megyek tanunak ellened, de ilyen
járatban te se jőjj ide többé.
Kikisérte őket a folyosóra is, nehogy ott valami zenebonát csináljanak,
cselédekkel ne kegyetlenkedjenek. A folyosón még egyszer
visszaszólitotta Hajnal Jancsit.
– János, én pénzem, órám, lánczom, tollam odaadtam, pedig nem is
kértétek. Odaadtam, csak hogy sógoromat ne bántsátok. Nem is sajnálom
semmimet. De az óra kedves emlékem egy rég meghalt jóbarátomtól, ha
volna pénzem, visszaváltanám!
A haramiában megmozdult az emberi sziv.
Szó nélkül belenyult a tarisznyájába s kivette onnan az órát lánczostól
s odaadta a haza bölcsének.
– Ha már olyan kedves jószága az urnak, tartsa meg, visszaadom!
Ezzel felültek kocsijukra. Ketten a magukéra, ketten pedig az uraságéra.
Éjfél felé küldték vissza az uraságét, de előbb a kocsisnak áldomást
adtak valamelyik utszéli csárdában. Ilyen a betyár!
* * *
Azt az órát most a Nemzeti Muzeum őrzi. Régi, kulcsos, lapos kis
aranyóra a mult század harminczas éveiből. Az üvegje kettéhasadva, gépe
megállt, nem hozzák többé mozgásba, nem mutatja többé a napnak
időszakait.
Minek is mutatná. Ezer millió óra van az emberek birtokában ő helyette,
nincs már többé szükség ő rá. Hadd őrizzék csak a nemzet szent ereklyéje
gyanánt.
Hanem a kiké egykor volt: azok dolgát nem végzi senki, azok helyett nem
támadt senki.
Az az óra gróf Batthyányi Lajosé volt, a ki nemzetéért vértanu halált
szenvedett. Halála előtt adta örök barátsága emlékeül Deák Ferencznek.
Ezért szerezte azt vissza a haza bölcse még a haramiák kezéből is. Igy
lett belőle Deák és Batthyányi kettős ereklyéje.
DEÁK FERENCZ NEM AD UJONCZOT.
Az 1839-ik évi országgyülés obstrukcziójáról akarok egyet s mást
elmondani. Különösen egy érdekes részletet, mely történetirásunkban
nincs följegyezve s melynek titkát József nádor a sirba vitte, Deák
Ferencz pedig csak később kevés meghitt bizalmas embere előtt beszélte
el. Eddig meg nem irta senki.
Obstrukczió, mint mindenki tudja, latin szó. A latin köznyelvben
többféle értelme van. Valakinek utját elzárni: obstrukczió. A folyóviz
folyását gáttal elrekeszteni: obstrukczió. Valakinek gáncsot vetni:
obstrukczió. Most a politikában a kormányzást és a törvényhozást
megakadályozni: ezt nevezik obstrukcziónak.
Az 1839-iki obstrukcziót Deák Ferencz javasolta és vezette. Ő volt
éltető lelke mindvégiglen. Abban tartotta legszebb beszédeit. Magas
költői szárnyalásra abban emelkedett szónoklata. Gróf Batthyány Lajosból
is az az obstrukczió készitett államférfit s politikai vezérembert.
Az igaz, hogy az az obstrukczió egy kissé más dolog volt, mint a mostani
osztrák-magyar obstrukczió. Részleteiből csak annyit emlitek fel, a
mennyi az én történetem megértéséhez szükséges.
Két oka volt.
Az egyik a választás szabadságának megsértése. Ez az ugynevezett
Ráday-ügy.
A másik a szólásszabadság megsértése. E czim alatt három ügy torlódott
össze. Az egyik Wesselényi és Balogh pöre, a másik az országgyülési
ifjak pöre, a harmadik Kossuth pöre.
A Ráday-ügy nagyon furcsa. Mai napság annyira képtelenségnek látszik,
hogy alig lehet hinni megtörténtét. Akkor gróf Pálffy Fidélnek hivták a
kanczellárt, ki azt fölidézte. Komoly hazafibeszédekkel ágyuztak ellene.
Ma kinevetnék vagy Sajó kapitánynyal a Lipótmezőre küldenék az országnak
ilyen Fő-Korlátnokát.
Nem tudom, ki magyarositotta a Supremus Cancellariust Fő-Korlátnokra, de
a ki tette: pajzán eszü s egyuttal mélyeszü ember volt. Az eredeti név
természetesen latin volt: cancellarius. Ez a szó a cancelli szóból
származik. Cancelli: azt jelenti magyarul: korlát, rekeszték, akol. A
nagy pénzintézeteknek léczczel elkeritett kis odujok, a hol a
pénztárosok és pénzváltó asztalok vannak elzárva: ezek neve is cancelli.
Szinte azt gondolná az ember, hogy hajdan a királyok főtanácsosai ilyen
rekesztékbe ültek be, ugy fogadták az ügyes-bajos embereket, csak egy
kis nyiláson át beszéltek velük, nehogy az agyonboszantott emberek
valamelyike őket agyonüsse. A királyok főtanácsosainak lelkiismeretére
mindig nagy terhek nehezedtek.
Jött a nemzeti nyelv fölébredésének korszaka. Minden latin hivatalos
szót le kellett forditani magyarra. A Supremus Cancellarius helyett az
egyik Fő-Akolnokot, a másik Fő-Rekesztéknököt, a harmadik Fő-Korlátnokot
akart. Divatban a Fő-Korlátnok maradt. A karok és rendek ezt szerették
meg legjobban. Mivelhogy a bécsi kormány mindig korlátozta a magyart, a
magyar kormány pedig mindig korlátozta a nemzeti akaratot. És a mint
Ragályi hires követ mondta az 1825-iki országgyülésen, minthogy a király
mindig korlátozott elméjü embert szeretett maga körül látni. Igy lett a
Cancelláriusból Korlátnok.
A király összehivta az országgyülést 1839 junius 2-ikára. A vármegyék
kellő időben megválasztották követeiket. Pestmegye gróf Ráday Gedeont és
Szentkirályi Móriczot választotta.
Az történt azonban, hogy Pestmegye közgyülése egyik napon az Ifjak
elfogatását és elitéltetését tárgyalta s e kérdésben gróf Ráday Gedeon
is felszólalt. S ha már felszólalt: természetesen jól összeszidta a
Királyi és a Hétszemélyes Táblát, a kik durva törvénytelenséggel hozták
meg itéletüket. Jól összeszidta, az igaz, de nyelve és hangja azért
áhitatos imádság volt a mai parlamenti beszédekhez és hirlapi czikkekhez
hasonlitva.
Mégis megharagudott a Fő-Korlátnok. S a király nevében 1839. évi május
8-iki kelettel kegyelmes királyi leiratot intézett Pestmegye rendeihez,
melyben azt mondá a király, hogy Én tinektek azt parancsoltam, hogy
békességetés közjót ked velő követet válasszatok, ti pedig mégis gróf
Ráday Gedeont választottátok, a kinek cselekedetét jóvá nem hagyhatom, a
kit ad poenam infamiae fiskusom által becstelenségi perbe is idéztettem
s azért kötelességtekké teszem, hogy minden késedelem nélkül más követet
válasszatok, még pedig olyat, a ki a megkivántató feltételeknek megfelel
s ezt pedig annál inkább megcselekedjétek, mert »circa comitem Gedeonem
Ráday ab aditu muneris arcendum congrua pro regio munere nostro jam
disposuerimus.« Magyarul: királyi tisztünkből kifolyólag már
intézkedtünk, hogy gróf Ráday Gedeon követi tisztségétől eltiltassék.
Ez volt már aztán immunitási és incompatibilitási eset! Mit szólna ily
esethez a mai országgyülés?
E kegyelmes királyi leirat utolsó szavai olyasvalamire utalnak, hogy
Ráday grófot, ha Pozsonyban az országgyülésen megjelennék, onnan via
facti egyenesen kidobnák. – Gróf Ráday nem jelent meg, tehát
gyakorlatilag nem tudódott ki, hogy a királyi intézkedés mire czélzott.
Az országgyülés külső rendjének fentartására akkor két hatóság ügyelt.
Az egyik volt a főlovászmester, a másik a Királyi személynök, az alsó
tábla elnöke. Maga Deák Ferencz kérdezte meg mind a kettőt, hogy az
udvari Fő-Korlátnok miféle intimátumot küldött hozzájuk? Egyikhez se
küldött semmit. Maga Szerencsy István Personális azt mondotta Deáknak,
hogy a királyi leirat eltiltási intézkedés alatt csupán a fiskusi ad
poenam infamiae pert értette.
Junius 5-én volt az első országos ülés.
Ezen Szentkirályi Móricz rögtön felszólalt, hogy követtársa meg nem
jelenhetett, mert királyi szóval a megjelenéstől eltiltatott.
Junius 17-én már készen volt a követek táblája e kérdésben a felirati
javaslattal s a főrendekhez intézendő Izenettel. Ez Izenetnek utolsó
pontja az ugynevezett Clausula. Záradék alapitotta meg az obstrukcziót.
E záradékban ugyanis kimondta a követek táblája, hogy az országgyülési
munkálódásokat ugyan rendesen folytatja, azonban mindaddig, míg a
választási szabadságon elkövetett s a feliratban kifejtett sérelem
tettleg nem orvosoltatik s teljesen elenyésztetve nem leend,
megkészitendő munkálataikat legfelsőbb helyre nem terjesztik, vagyis
ujonczot és adót nem adnak s a többi királyi előterjesztésnek se tesznek
eleget.
A királyi előterjesztések három főpontból állottak. Első pont 38,000
ujoncznak megszavazása. Második pont: a katonaság élelmezésének s
beszállásolásának czélszerü rendezése s a harmadik pont: a Duna
szabályozása. Ezeken kivül természetesen a megajánlandó adók,
subsidiumok kérdései.
Tehát ezekre nézve tagadta meg az alsó tábla az intézkedést.
Ugyan Szentkirályi Móricz a junius 24-iki országos ülésben szóba hozta a
szólásszabadságon ejtett sérelmek kérdését. E sérelmek a következők
voltak:
Báró Wesselényi Miklóst pörbe fogták s három évi fogságra itélték
Szatmármegye 1834 deczember 9-iki közgyülésén mondott szavai miatt.
Ifjabb Balogh Jánost pörbe fogták a miatt, mert mint követ az
országgyülés 1835 január 23-iki ülésén báró Wesselényi szavait magáévá
tette.
Békésmegye nyakára királyi biztosságot ültettek, mert a megye a
követeinek adott utasitást körlevélben a többi vármegyének elküldötte.
Lovassy László fölségsértés miatt tiz évi várfogságra itéltetett, mert
Wesselényi Miklóshoz üdvözlő beszédet tartott.
Tormásy János egy évi, Lovassy Ferencz három hónapi, Lapsánszky Pál tiz
évi fogságra itéltetett, mert az országgyülési ifjak társulatának ők is
tagjai voltak.
Kossuth Lajos a »Törvényhatósági Tudósitások« miatt elfogatott s négy
évi fogságra itéltetett.
A feliratot e perek és itéletek ellen maga Deák Ferencz fogalmazta. A
követek táblája egyenlő hévvel támadta ugy a kormányt, mint a Királyi
táblát és a Hétszemélyes táblát. Nagy bűnöket követett el e két legfőbb
biróság s az országgyülési beszédekben, még Deák beszédeiben is erős és
keserü szavak itélték el e biróságok eljárását. Maga a felirat s egyik
Izenet igy jellemzi ez eseteket:
»A szólás szabadságának korlátait meghatározó törvények rendelete a
kormány által meg nem tartatott, törvényen nem alapuló vádakkal
terheltettek a hon polgárai s nem azon biróság eleibe idéztettek, melyet
a törvény kijelel, a törvényes eljárás elmellőztetett, a biróság a
törvénykezés formáit meg nem tartva, törvénybe ütköző elveket felállitva
s követve, birói hatalmának törvényszabta korlátain túl lépett.«
A főrendek minden felirati javaslatot elutasitottak, minden Izenetet
visszaküldtek s a nemzet igazai elől mereven elzárkóztak. A szólás
szabadsága kérdésében a mult országgyülésen s az 1839-ikin összesen
huszonháromszor irtak át a követek s mindannyiszor utját állták a
főrendek annak, hogy a felirat a király elé terjesztessék. Juniusban
kezdődött az országgyülés s 1840. évi májusban záratott be, tehát néhány
nap hián egész esztendeig tartott az obstrukczió.
Időközben komolyan dolgozott az országgyülés. Nagyfontosságu reformok
tárgyában elkészültek a javaslatok. Uj, üde, egészséges közszellem
támadt a vármegyékben s az osztályokra töredezett társadalomból az
egységes és erős magyar nemzet kezdett feltámadni. Minden jó hazafinak
fájt a tanácskozások megfeneklése s irtóztató keserüség támadt a
főrendek ellen, kik idegen, ellenséges elem gyanánt feküdtek a nemzetre
s ennek vágyait és panaszait még a királyhoz jutni sem engedték. Csak
arra voltak készek, hogy a király kegyelem utján engedje el az elitéltek
büntetését. De azt a követek meg nem engedhették, hogy a szólásszabadság
intézménye királyi kegyelemtől függjön.
1840 áprilisban az országgyülés bezárása már elhatározott dolog volt. A
nemzet égető szükségei tehát ki nem elégitve, a haladás minden igénye
elejtve, a békés fejlődés reménye megsemmisitve, az alkotmány veszélybe
döntve: ez volt a helyzet, ha az országgyülés eredménytelenül oszlik
szét. A nemzetiségek pedig szervezkedtek már délen, délkeleten és
keleten a magyarság ellen.
Őszintén és mélyen érezte a helyzet sulyát a nádor is. Öreg ember volt
már, élete vége felé járt s nem akarta, hogy utolsó napjait a nemzet
összeroskadásának romjain töltse el. Nem akarta az ország átkát vinni
magával a sirba.
Április 27-én magához kérette Deák Ferenczet s tanácsát kérte: mit
csináljon. Deák előadta, hogy a királynak lehet csak a bajon segiteni,
vagy az országgyülés feliratának elfogadásával, vagy a nélkül saját
elhatározásából. A nádor előadta, hogy a főrendekről ő jót nem állhat,
hogy a föliratot áteresztik, mert azokat herczeg Metternich és a
Kanczellár dirigálja.
– Akkor nincs egyéb hátra, minthogy Fenséged egyenesen ő Felségénél a
királynál kisértse meg a nemzet kivánatának teljesitését.
József nádor elfogadta a tanácsot s rögtön Bécsbe utazott s ott a
királytól április 29-én amnesztia-levelet eszközölt ki.
30-án este már megint Pozsonyban volt s rögtön kérte magához Deákot s
közölte vele a király elhatározását.
Deák kérte a leiratot s nyomban el is olvasta.
– Fenség, ez rosszabb minden eddigi leiratnál, rosszabb a márczius
24-ikénél is. Ebben a király kegyelmezési jogát gyakorolja s kegyelemből
engedi el a jogerős birói itéletek következéseit. De mi a birói
itéletek, sőt a birói egész eljárás törvényességét tagadjuk s ha mi e
királyi leiratot elfogadnók, hűtlenek lennénk az alkotmányhoz és saját
meggyőződésünkhöz s magunkra vennők azt a sulyos vádat, hogy egy év óta
bűnös könnyelmüséggel gyakoroltuk törvényhozói kötelességünket.
A nádor rögtön belátta Deák igazságát. Mélyen elszomorodott, de később
mégis kegyetlennek találta Deák ellenállását.
– Én öreg ember vagyok már – ugymond – én többet nem tehetek. Domini
spectabiles, haec me causa mortuum fecit. (Tekintetes urak, ez az ügy
holt emberré tesz engem.)
Deák megsajnálta az öreg nádort. Megesett szive vergődésén s azonkivül a
készenlevő nagyfontosságu reformjavaslatok szentesitését is óhajtotta.
Pedig az országgyülés már 14 nap mulva bezárandó volt. Ezt mondá a
nádornak:
– Ha Fenséged a királyi leiratot örökre félreteszi, senkinek nem
mutatja, hanem holnap vegyes ülésben a tartalmát élőszóval kihirdeti, de
a királyi kegyelemről egy szót se szól: akkor Fenséged nyilatkozatát
jegyzőkönyvbe vesszük s Fenséged hallgatása mellett oly értelmet
tulajdonitunk a királyi elhatározásnak, hogy az az alsó tábla
határozatának megfelelőleg jött létre. Ez esetben meglesz a nemzet és a
korona közt a béke.
A nádor nagy örömmel fogadta el ezt a tanácsot s Deák azonnal meg is
szövegezte a nádor számára latin nyelven a kijelentést, a mely igy
kezdődik.
»Obligationi meae esse duco ad notitiam Exc. Procerum ac Spectabilium
Statuum et Ordinum novum benignitatis et clementiae Augustissimi nostri
Principis perferre documentum etc.« Magyarul: Kötelességemnek tartom
felséges fejedelmünk kegyességének és kegyelmességének uj bizonyitványát
a Méltóságos fő és a Tek. K. és R. -nek tudtára adni stb. Ezután jön
minden per és birói eljárás következményeinek megszüntetése – de nem et
nostra regia gratia.
Ezzel lett vége az obstrukcziónak. A mely egy évig tartott ugyan, de
rakonczátlankodás egy pillanatig se fordult elő. Dolgozott az
országgyülés nagy buzgalommal s a mint a béke létrejött, a korszakos
nagy törvények azonnal szentesithetők voltak.
Vizsgáljuk meg most már ezt a dolgot kissé közelebbről.
Ha szabad e szót használnunk: itt kétféle ámitás történt. Ámitva lett a
király, mert ő szentül azt hihette s azt hitte is, hogy a kormány és a
biróságok helyesen jártak el s ő csak királyi kegyelem utján szüntette
meg a tilalmakat, pereket és azok következéseit. Neki tehát joga lesz
ily tilalmakat és pereket támasztani ezentul is, joga lesz a
szólásszabadságot legmagasabb tetszése szerint korlátozni s
természetesen joga lesz, mikor jónak látja, kegyelmet osztogatni. A
nádorispánnak jegyzőkönyvbe vett szóbeli kijelentése e hitével épen nem
ellenkezik.
De ámitva lett a nemzet is.
Mert a nemzet meg azt hihette szentül, hogy a nagy alkotmányjogi
harczban ő győzött, a kormány megfutamodott, a király jóvátette a maga
hibáját is, kormánya hibáját is s ekként a nemzet jogai teljes
elismerésre jutottak, teljes biztosságot nyertek.
Hát bizony, ha a rideg elvszerüség léghajójan a magasba szállunk: ezt a
kétféle ámitást tisztán láthatjuk. A tanszékek bölcselő férfiai
kétségtelenül be is tudják ezt bizonyitani. S épen azért majdnem
önkénytelenül is fölmerül az a kérdés: miként tudott ebbe Deák Ferencz
belemenni, miként tudta ezt elnézni?
A politika elvégre nem az elméleti igazságok, nem a bölcseleti elméletek
s nem a szent erkölcsök tudománya, hanem a szükségletek kielégitésének s
a sikerek elnyerésének művészete. Ebben van az az igazság, mely Deák
Ferencz eljárását igazolja.
Azonban szövevényesebb a dolog.
A nagy harcz megindult gróf Ráday miatt. A követek el nem nézhették,
hogy a király valakit kitiltson az országgyülésből, a kit oda
törvényesen választottak. A nemzet joga a választás, nem a királyé. Ha
ezt elnézik: vége az alkotmánynak, vége a képviseletnek, vége a szabad
választásnak. A nemzeti akarat királyi meghivottak képviseletére lesz
bizva. A király pedig nem nemzeti, hanem birodalmi s nem magyar, hanem
német.
Az ellenzék vezére Deák volt. Egész életében legszebb beszédeit a
Ráday-ügyben tartotta. Kijelentette, inkább földhöz vágja mandátumát,
semmint engedjen az országgyülés e kérdésben. Nem is engedett. Deák
többsége nagy volt és ingathatlan.
De a Ráday-ügygyel kapcsolatos volt a szólásszabadság többi sérelme is.
Wesselényi Miklós lelkes benső barátja volt Deáknak. Deák minden áron
meg akarta őt a három évi fogságtól menteni. Balogh Jánoshoz is meleg
barátság kötötte, ezt is meg kellett a veszedelmes pertől szabaditani.
Kossuth Lajossal még akkor nem állt barátságban, de becsülte őt s nagy
reményt kötött tehetségéhez és jövőjéhez. Őt is ki kellett börtönéből
szabaditani.
Az Ifjak elitéltetése isten ellen való bűn volt. Tiz évi fogság a
legnemesebb hazafierények miatt! Egyébiránt minden pör és itélet az
alkotmány és józan ész lábbal tiprása volt.
Deák erélyes volt. Tudta, hogy a király üres beszédre, alázatos
könyörgésre nem hajt. Egyenesen megtagadta tehát az ujonczot és adót.
Addig nem ad egyetlen katonát s egyetlen fillért, mig a király a nemzet
jogai előtt meg nem hajol.
A bécsi kormány látta, hogy Deák mellől a többséget a Ráday-ügyben
elhóditani nem lehet. Fölhasználta tehát Ráday Gedeon gyöngeségét s
mindenféle módon addig fenyegette és kecsegtette, mig a követségről le
nem mondott. Ekként a Ráday-ügy, ugyszólván, tárgytalanná vált s
mondhatni: megszünt.
A többi kérdés fontosságát azután a követek gondolkodásában
megcsökkentette a kormány. Nagy igéretek és vesztegetések lassanként
elvonták Deák mellől a férfiakat. Az 1840-ik év elején már borus
lélekkel látta Deák, hogy kisebbségben marad, barátai a börtönben
sinylődnek s az alkotmány irtózatos sebjei orvosolatlanok maradnak.
Olyan az ellenzék, mint az oroszlán, a ki föltátja irtózatos száját,
megmutatja rettenetes fogait, a világ megretten, hogy most mindjárt
elnyeli őt, pedig hát az oroszlán csak – ásitott. – Ekként jellemezte
Deák folyton fogyó pártját.
Ily helyzetben volt, mikor alkalma jött az öreg nádorral értekezni s őt
arra a titkos mesterkedésre rábirni.
Hibázott-e hát Deák Ferencz?
Az egyik esetben az országgyülés feloszlatva, barátjai és az Ifjak a
börtönben, a nemzeti haladás megakasztva s az alkotmány alapkövei
feldulva. Győz a nemzetpusztitó bécsi udvar.
A másik esetben megnyerve minden s az ujjászületés nagy nemzeti munkája
előtt megnyitva minden út.
Deák lelke még se tudott egészen megnyugodni. Néhány benső barátjával
közölnie kellett a titkot. Beöthy Ödön, Szent-Iványi Károly, Klauzál
Gábor, Bezerédy István voltak a barátai. Bizonyára közölte utóbb
Wesselényivel is.
* * *
Ezt a dolgot 1872 karácsony második napjának délutánján beszélte el
nekem Deák Ferencz.
– Elmondta-e ezt kedves urambátyám másnak is? – kérdezém.
– Elmondtam egy pár embernek. Elmondtam Kálmánnak is.
Ez a Kálmán Széll Kálmán volt. A ki utóbb pénzügyminisztere s 1899-ben
miniszterelnöke lett az országnak.
UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL.
Az 1873-ik év vége felé volt Deák Ferencz utoljára a képviselőházban.
Szivbetegsége s a vele járó bajok, nehéz légzés, vizi betegség annyira
sulyosodtak, hogy többé a nyilvánosság előtt meg nem jelent. A következő
év még türhető volt rá nézve, de már az 1875-ik évet kinos fájdalmak
közt töltötte el.
Mindenki természetesnek találja, hogy én legsulyosabb betegségében is
meg szerettem volna időnként látogatni. De nem tettem. Ha különös lelki
nagysága kegyesen s jó szivvel fogadott volna is: nem tettem. Nem
tartoztam családi belső környezetéhez. A nagy betegnek lehetőleg
nyugalom kell. Társasága különben is nagy volt. Nedeczkyék, Széll
Kálmánék s rajtuk kivül több rokon és régi benső barát, Visontai Kovách
Laczi ugyis állandóan vele voltak, a kormány tagjai is gyakran
fölkeresték, nem szorult arra, hogy én is mulattassam. E nélkül pedig
szerénytelenségnek is tarthatták volna a látogatást.
Volt különös okom is a tartózkodásra, melyre majd rátérek. 1875-ben volt
a régi Pesti Napló huszonötéves politikai napilap. Májusban akartuk
ünnepelni fennállásának negyedszázados évfordulóját. Nyilvános lakoma
volt az ünneplés egyik módja. Arra meghivtuk a lapnak huszonöt éven át
valamikor volt minden munkatársát, a ki még akkor élt. Igazán nagy és
szép társaság jött össze. Miniszterek, államférfiak, képviselők, tudós
társasági tagok, irók, költők, művészek nagy számmal. Hiszen a félszázad
előtti elnyomatás sulyos korszakában e lap volt a nemzet szava. E lap
volt Deák Ferencz lapja. E lapba irt minden nagy irónk s e lapban
nyilatkozott minden jó magyar egykor.
Deák Ferenczet is meg kellett hivnunk.
Ő is irt a lapba valamikor. Husvéti hires czikke 1865-ben itt jelent
meg. Utána nemsokára még néhány nagy vitázó czikket irt a lapnak. Más
közleményei is jelentek meg itt korábban, a melyeket nyilvánosságra
szánt. Nemcsak a lap érdeke, de az igazság is azt kivánta, hogy őt
meghivjuk a lakomára.
Ott lesz az egész kormány is, élén Tisza Kálmánnal. A nagy fuzió
kormánya volt ez, mely mögött az egykori Deákpárt és egykori Balközép
tömörült. A kormány is megkért bennünket, hogy Deák Ferenczet, ha lehet,
birjuk rá a megjelenésre. Hadd lássa a világ, hogy Deák is helyesli az
uj kormányt.
Urváry Lajos volt a lap szerkesztője s én voltam politikai főmunkatársa
s irányának tolmácsa és vezetője. Sok czikkem Deáknak is nagyon kedvére
való volt. Nekünk kellett őt az egész szerkesztőség nevében meghivnunk.
Értesitettük tehát őt irásban s megkértük, hogy fogadjon bennünket s
kegyesen határozza meg, hogy hol és mikor jelenhetünk meg előtte.