képviselője. Deák jól ismerte őt, még édes apját is. Élemedett,
javakorbeli ember volt már s elbeszélgetett vele bizalmasan a maga módja
szerint.
– Hát az otthonvalók hogy vannak? Hogy van a hugomasszony?
– Köszönöm bátyám, türhetőn.
– Hát a kis hugom? Ugy-e 17 esztendős már?
– Az bizony már! Elég jól fejlődik.
– Felhozod-e őket a télre?
– Nem én, bátyám.
– Kár! A lánynak bálba kell járni, ismerkedni. Jobban eltalálja
szerencséjét.
– Tudja isten, urambátyám! Ugy vélekedem én is, mint az anyja. Jó bor
czégér nélkül is elkel.
– El ám, ha megkóstolják!
Ezt felelte Deák Ferencz.
MEGJEGYZÉSEK AZ ELŐZŐ FEJEZETHEZ.
Két levél jött hozzám. Mindegyikben azt kérdik: hogy lehet az, hogy én
azt mondom, hogy még a felolvasás napján se tudtam, miről fogok beszélni
s beszédemben mégis idézni tudtam Deák Ferencznek Vörösmarty Mihályhoz
1826-ban intézett levelét.
E kérdést beszédem komolyságában való kétség szülte. Ez a kétség pedig
alaptalan.
A Vörösmarty-körben márczius 24-én esti 7 órakor kellett beszélnem.
23-án egész nap sok dolgom volt s este Káldyról irtam hosszabb
közleményt az »Egyetértés«-be. Ugy terveztem, hogy 24-én délelőtt majd
elhatározom, miről fogok beszélni.
Azonban éjfélkor a jó sors és az Abbázia összehozott gróf Zichy Jenővel,
a ki épen hajnali 3 óráig mulattatott végtelenül érdekes és fontos belső
ázsiai utazásának tudományos részleteivel. Az éjjeli alvásból nem lett
semmi s ennélfogva nem lett a délelőtti munkából se.
Se baj! Délben elindulunk Fehérvárra, odaérünk fél négyre, eszünk
valamit négy óráig, alszunk ötig s öttől hétig elkészitjük a felolvasás
vázlatát. Hiszen egy órai felolvasás nem ördögség. Az ember egy hosszu
papirra leirja a jelszavakat és vezérigéket s azután a papirról elmondja
az ember a beszédet, mintha olvasná.
Azonban ember tervez, isten végez. A mikor már szobámba akartam vonulni,
jön látogatóba az »Utazás a Balaton körül« czimü művem egyik
regényalakja, a kiről azt hittem, nem él már ötven esztendeje. Él
bizony, hála isten, az öreg Kraus zsidó Kerék-Telekiből, a ki egy maga
egy nap alatt 30 lovat szedett össze s adott át 1848-ban a honvédeknek.
Nem is igen idős még, csak 84 esztendős s a mult héten járt Budapesten
még pedig kocsival. Mert ő mint igazi ló-ember, vasutra nem ülhet s hol
kocsin, hol lóháton járja ma is az országot. Most eljött nekem
megköszönni, hogy róla megemlékeztem s megkérdezni, honnan tudom én,
hogy ő Kerék-Telekiben született, holott ő már 1833-ban onnan
elköltözött?
Ilyen becses vendéget el nem hagyhat az ember. Én bizony hát öt órakor
dőltem le aludni s hat órakor ébredtem föl. Aludni pedig mulhatatlanul
kellett, minthogy felolvasás után lakomának kell megint hajnalig
következni.
Két felolvasási tárgy jutott eszembe. Az egyik: Záborszky
atyafilátogatása a tótok között. Fölséges tárgy. A másik: Deák Ferencz
és a nők. Ez ugyan nem oly költői tárgy, mint a másik, de hát e fölött
nem kell legalább annyit gondolkodni.
Hat órakor megkérdeztem barátaimat, melyikről beszélgessek?
Fölolvasásról már szó sem lehetett. Ők azt mondták: beszélgessek
Deákról. Jól van. Vegyük tehát elő a Vörösmarty-Emlékkönyvet, abban van
Deák 1826-iki levele, irjuk ki egyik pontját. Lesz legalább mit
felolvasni.
Igy történt.
Mire kiirtuk s egy kutyanyelvnek ismert papirra néhány vezérszót
leirtam: jött a küldöttség; – menjünk a körbe, vár a fényes közönség.
Igy volt biz az! Azzal a kis különbséggel, hogy hat órától hétig
ezenkivül még frakkba is kellett öltözni s egész piperét csinálni.
Hiába, – az idő mindig kevés és mindig drága.
Ha pedig isten segit s jó egészségben maradunk: igy lesz jövőre is.
DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN.
Bizony megtörtént az! Volt olyan idő országunkban, a mikor még Deák
Ferencz is a haramiák kezébe került. Ugy megbomlott a jórend és a
biztosság, ugy megcsökkent a törvénynek tisztelete, ugy megfogyatkozott
az egyházi és világi előljárók hatalmától való félelem, ugy
elszaporodtak a rablók, duhajok, szegény legények, utonállók, tűzhely
nélkül valók, szökevények, haramiák s egyéb istentől elrugaszkodott
gonosztevők.
Akkor volt ez, a mikor ezelőtt negyvenhárom esztendővel az ország
alkotmányát feldulták, a közhatóságok éléről a jóravaló becsületes,
igazságszerető hazafiakat elkergették s a hatalmat és igazságot
jött-ment, szedett-vedett, gézenguz emberekre bizták, a kik inkább
hallgattak a bécsi német kormány szavára, semmint a mi népünk igazságos
panaszára.
Bizony akkor sok szilaj elméjü, rakonczátlan lelkü rossz ember ugy
gondolkodott, hogy ha az ország törvénye, alkotmánya és igazsága is csak
Csáky szalmája, hát akkor ő is ráteheti kezét másnak ökrére, lovára,
pénzére s mindennemü értékes jószágára.
Igy keletkeztek a haramiabandák.
Kisgyerek Jóska, Steiner Pinkász, Illés, Patkó bandája mind hires volt
annak idején ez előtt negyven-ötven évvel Somogy és Zala vármegyékben.
De kis ideig mégis legnagyobb hőssé vergődött Hajnal Jancsi bandája
annálfogva, mert ő még Deák Ferenczet is a kezébe keritette. Az ország
legelső emberét, a haza bölcsét, a nemzet szemefényét. Meg merte támadni
még őt is az ő csöndes pihenő helyén, Puszta-Szent-László falujában.
Ott töltötte a nyarat Deák Ferencz 1863-ban is, mint nyolcz esztendő óta
mindig. Angyali szivü Klári nénje ugyan nem élt már akkor, de élt sógora
Oszterhuber-Tarányi József, a kit ép ugy szeretett, mint elhalt nénjét s
a ki ép ugy méltó volt szeretetére, bizalmára.
Pünkösd első ünnepének előző szombat estéje volt. Gyönyörü enyhe szép
idő. Esti nyolcz óra már elmult, a nap leszállt, a puszta-szent-lászlói
kastély udvarán az estétől is, a nagy fák árnyékától is egészen sötét
volt már. Csak a folyosó és konyha ablakjai világitották meg kissé az
udvart. De bizony nem nagyon. A kőolajlámpát a takarékos uraság még nem
tékozolta a cselédekre. Csak otthon mártott gyertya adta a világot.
Az uraság nem volt otthon. Kint volt valamelyik Mogyoród felé fekvő
pusztáján a számadó juhászszal az ürüket számba venni. Valami közbe is
jött, megkésett.
Nem volt otthon az ispán se, Szabó Antal uram, a ki valamely okból épen
az erdőt járta s késő estén ballagott a kastély felé, hogy az ünnepekre
az uraságtól átvegye a parancsolatot.
A cselédek, szolgák, szolgálók már mind födél alá huzódtak s készültek a
vacsorához. Csak a gulyás nem végezte még el esti dolgát. A gulyát
beterelte az aklokba, de a fejős teheneket a kastély udvarának hátulsó
részében szokta megfejni. Most is ott fejt, egy-két sajtár már tele is
volt a párolgó, illatos meleg tejjel.
Maga Deák Ferencz is bevonult már a billiárd-szobába. Ez volt egyuttal
az olvasó-szoba is. Az ujsá gokat már meghozta Kanizsáról a postás,
ezeket lapozgatta.
Egyszerre csak beruczczan a kastély udvarára egy paraszt kocsi. Jó két
ló a kocsi előtt, négyen ülnek a kocsiban.
A mint a kocsi megáll: mind a négy ember egyszerre leugrik róla. Szürét
fenhagyja a kocsin mindegyik. De puskáját egyik se.
Kerek kalap, rövid dolmány, rojtos gatya, sarkantyus csizma mind a
négyen. Mindegyiknek pisztolya a fekete simabőrü oldaltarisznyában s
mindegyiknek kezében töltött fegyver kettős csővel, felhuzott kakassal.
A kinek eszébe jutott volna oda nézni, jól láthatta, hogy a gyutacs ott
fénylik a maga helyén.
Bizony rablók ezek. Valóságos haramiák. A miből nem is csinálnak titkot.
A Hajnal Jancsi bandája. De még csak nem is teljes számban.
Ott volt maga a vezér: Hajnal. Valósággal sohase került a törvény
kezére. Somogymegyei származásu volt. Ez eset után kiszoritották Zala
vármegyéből. Veszprém vármegyébe menekült Devecser felé. A magas
Bakonyba szeretett volna átvonulni, de a pandurok mindenütt nyomában
voltak. Elszánt, kemény legény volt. Meg nem adta magát. Ereje fogytán
is harczba keveredett a pandurokkal. A dabronyi erdőn lőtték agyon
egy-két hónap mulva.
A másik Kulics Bandi volt. A csapat eddigi vezére Kezdetben róla
nevezték el az egész bandát. Ez badacsontomaji származásu volt.
Hertelendy Kálmánnak, később követnek s Zala főispánjának, a mostani
főispán apjának birtokán nőtt fel. Egyik kerülőjének volt a fia. Apjával
már gyerekkorában az erdőt járta. Tolvajjal, szegény legénynyel,
kanászszal, juhászszal elégszer találkozott az erdőkön s gyakran
barátkozott is. Szivesen látták a gyereket is, apját is illatos
pörköltjükre. Különös kedve volt a lövöldözéshez s utóbb oly biztosan
tudott lőni, hire terjedt a vidéken. Nem egy pandur harapott fűbe, a
mikor vele találkozott. E miatt érte el sorsa is. Elbizakodott lett,
hetyke és házsártos társaival. E miatt azután társai egykor Somogyban
valamelyik erdőn Csurgó körül összebeszéltek ellene s egy meghatározott
jelszóra egyszerre belelőttek. Meghalt nyomban. A törvény kezébe
egyenesen hát ő se juthatott.
A harmadik volt Székely Jóska. Ez nem rég jött haza a katonaságtól. Ott
is szilaj gyerek volt, szilajsága miatt sokat kellett szenvednie. A
szombathelyi püspök egyik zalai majorjában szegődött el juhászbojtárnak,
de nem szerette a békességes, nyugodt életet. Kulics egykor arra
kóborolt, találkozott vele s odaszövetkezett hozzá. A
puszta-szent-lászlói eset után nemsokára a pandurok kezébe került s a
katonai rögtönitélő biróság halálra itélte s Nagy-Kanizsán kivégeztette.
A negyedikről semmit se tudok. Elfeledtem még nevét is.
De hát hogy tévedtek ezek Puszta-Szent-Lászlóra?
Ennek is története van.
Volt az uraságnak egy Cserepes nevü külső cselédje. Nem volt jó ember és
jó cseléd. Kezes volt, kocsmázó, dologkerülő. Az uraság elbocsátotta. E
miatt boszut esküdött. Valahol Hahót körül találkozott Hajnal Jancsival
s ennek elmondta, hogy az uraság a mostani tavaszi nyirésre hatezer
forintot vett fel előlegül, ez a pénz ott van Puszta-Szent-Lászlón
elrejtve a szekrényben, ott is lesz egy-két hétig, ha tehát sietnek, ezt
a pénzt megkaphatják.
Ez ugyan nem volt igaz, de a duhajok elhitték. S a körülményekhez képest
el is hihették. A puszta-szent-lászlói uraság nagy ur, sok pénze van
mindig, a tavaszi nyirést csakugyan elvégezték, a gyapju ott fekszik a
szinekben, magtárakban, arra bizony ád előleget a zsidó eleget.
Csak az nem jutott eszükbe, hogy ez az uraság soha se szokott előleggel
dolgozni.
Maga Hajnal Jancsi vette észre először a sötétben a gulyást, a mint
fejte a teheneket. Oda sietett hozzá s keményen rá szólt:
– Dobja kend el azt a sajtárt s takarodjék be a konyhába.
A gulyás fölnéz, de ülőkéjéről föl nem kel. Nem ismeri meg, a ki hozzá
szólt. Látja, hogy nála fiatalabb.
– Ebnek parancsolsz, nem nekem. Azt se tudom, ki lova fia vagy.
Hajnal Jancsi dolmányának fityegőjén erős fekete szalagból hurok volt s
azon lógott egy hosszunyelü balta. Nagy hirtelen kirántotta azt a baltát
s fokával nagyot ütött a gulyás vállára. A gulyás megrokkant a rettentő
ütés alatt.
– Én Hajnal Jancsi vagyok. Tudja kend most már, ki lova fia vagyok?
Előre, gyorsan!
Most már a gulyás is tudta. Letette a tejes edényt a földre,
föltápászkodott ültéből s indulni akart a konyha felé.
De előbb még körülnézett. Látta a tele sajtárokat. S kérdezi:
– Hát ezzel a tejjel mi lesz most már?
– Kend avval ne törődjék. S most már egy szót se halljak többet.
Meg is ették azt a tejet a kutyák mind. Ezen szörnyüködött másnap az
összes cselédség s az egész falu legjobban. Mert az a tej mégis csak
Istennek áldása. Olyan, mint a kenyér. Nem is vét senkinek. S
dúvesztében ott hagyni az udvaron, az éjszakában, kóbor kutyák
zsákmányául!
E fölött sopánkodtak legjobban.
A gulyás bement a konyhába. A vonakodás, ellenállás hiábavaló lett
volna. A haramia kezében puska is volt. De ott volt nála a balta is, a
hosszunyelü. A gulyás kezében pedig semmi fegyver. Mivel védekezhetett
volna? Azután szegény embernek, cseléd embernek nem is való a
vitézkedés. Annak a dolga a szófogadás.
De igy járt a kanász is. Az is akkor hajtott haza. Azt is beterelte a
konyhába. A kanász is vonakodott kissé. A disznókat ólba kell zárnia. A
kanokat külön. A süldőknek, malaczoknak valamit enni is kell adni. Az
itatás is hátra van. De semmit se használt okos beszéde. Az egész falka
futhatott szanaszét. A kanásznak is be kellett a konyhába rekednie.
A többi duhaj ezalatt a többi cselédet összeterelte már a konyhába. Ott
nyöszörgött, jajgatott s emlegette a jó istent már a szobaleány,
szakácsné, két szolgáló, egy öreg majorosné, valami hajduféle idősebb
férfi. Egyik rabló töltött puskával, felhuzott kakassal állott őrt az
ajtóban. A fegyvert rájuk irányozta. Kegyetlen káromkodással megoktatta
őket, hogy a ki nyikkanni mer: agyonlövi.
Most már a gulyás is ott volt köztük.
A rablók nyomban megértették, hogy az uraság nincs itthon, hanem minden
pillanatban várják haza. De azt is nyomban megtudták, hogy a belső
szobákban mégis van egy idegen uraság, a ki látogató vendég. Nem jutott
eszükbe a cselédeknek azt is megmondani, hogy az idegen uraság Deák
Ferencz.
Hajnal Jancsi másodmagával épen a billiárdszobába akart betörni, a mikor
meghallotta, hogy valami feleselés, hangosabb szóváltás folyik az
udvaron. Kilépett a zajra a folyosó ajtaján.
Hát épen Szabó Antal uram jött meg az erdőről, az ispán. Jó állásu,
javakorabeli férfi, ugy a harmincz és negyven év közti életidőben. Egy
kis suhogó a kezében, kutyája a nyomában. A kutya rögtön megérezte, hogy
idegenek vannak a háznál s elkezdett csaholni.
Látja az ispán, hogy paraszt kocsi áll az udvaron, közel a folyosó
bejáratához. Itt pedig kocsinak álldogálni nem szabad. Paraszt kocsinak
épen nincs helye ott, menjen a mellékudvarba. Oda is szólt a sötétben a
kocsihoz.
– Héjh kik vagytok? Mit ácsorogtok itt ezzel a kocsival? Takarodjatok
innen a másik udvarba.
Megy előre.
Abban a pillanatban két marczonaképü legény toppan eléje négy villogó
szemmel s négy puskacsőnyilással.
Az egyik Hajnal Jancsi volt. Rá is rivallt:
– Ki vagy te? Mit kiabálsz itt, a ki áldója van a hetvenhetedik öreg
apádnak? Ha még egyet pisszensz, agyonlőlek, mint a kutyát!
Most akadt már meg a jó ispán uram, a ki nekem ez esetet elbeszélte. De
azért nem vesztette el az eszét, hanem visszafelelt.
– Én ugyan csak az ispán volnék itt, azért hát ne oly hangosan öcsém!
Mit akartok itt?
– Be a konyhába. Tüstént, ebben a pillanatban.
Ekkor jött Szabó Antal uram arra a gondolatra, hogy haramiák rohanták
meg a kastélyt. Furfangos ötlete támadt.
– Várj csak öcsém pillanatig, hadd jelentem előbb a dolgot uraságomnak.
S vissza akart fordulni a kapu felé, az utcza felé.
Azonban a haramiák se estek fejük lágyára. Nagy zajt, zenebonát az
udvaron nem akartak ütni. Lehetnek az utczán járókelők s meghallhatnák.
Vasmarokkal megfogták az ispán uram két vállát s tetszett neki vagy nem
tetszett, sietve betuszkolták őt is a konyhába. A hol most már együtt
volt a kastély egész cseléd-személyzete.
Most már rá lehetett törni Deák Ferenczre, a ki magányosan olvasgatott a
billiárd-szobában.
Hajnal Jancsi tört rá másodmagával. Ki volt a társa, nem tudódott ki. A
négy haramia közül egyik az udvart őrizte a kapunál, a másik a
cselédekre vigyázott, nehogy kiszökjenek.
Deák Ferencznek sejtelme sem volt arról, mi készül, kik ezek a
vademberek s mit akarnak. Még csak ültéből se kelt föl.
Hajnal Jancsi rettentő istenkáromlással ment hozzá s megállt előtte.
Puskáját ő is, a másik haramia is egyenesen Deák Ferencz mellének
szegezte. S nyers hangon kérdezte:
– Kicsoda az ur? Mi járatban van itt? Ha meg nem mondja nevét, mindjárt
agyonlövöm!
Deák Ferencz ekkor fölállt s oroszlán tekintetével ránézett a haramiára.
Ki emlékszik még Deák Ferencz komoly, haragos tekintetére? Ki emlékszik
még arra az arczra, a mely egykor megfékezte s reszketésre birta a
megbőszült vad bivalybikát?
Ezzel az arczczal nézett a haramiára.
– Ha a nevem akarjátok tudni, nincs szükségtek semmi fenyegetésre. Nem
tagadom én el a nevemet soha. Én Deák Ferencz vagyok. A háziur a sógorom
s most látogatóban vagyok itt nála.
A haramia egy lépéssel hátra lépett, de azért fegyverét Deák mellének
szegezve tartotta. Pillanatnyi gondolkodás után a maga paraszteszével
igy szólt:
– Hátha hazudik az ur?
Ezt a szót a haza bölcse nem hallotta soha. Kemény hangon azt kérdezte:
– Hát neked mi a neved?
– Az én igaz nevem Hajnal János.
– No hát tudd meg Hajnal János, hogy Deák Ferencz nem hazudott soha.
A haramia megint gondolkodott egy pillanatig. Azután odasugta társának:
– Hozd be a szobalányt.
Társa kiment s hozta nyomban a halálra ijedt szobalányt.
A haramia odaállt a lány elé s azt mondta:
– No, csak ne reszkess, hugom, mondd meg lelkedre, ki ez az uraság itt?
– A Deák Ferencz uraság!
– Az a Deák Ferencz, a kiről azt beszélik a népek, hogy az a jó ember?
– Hát ki volna más?
A haramia most már leeresztette puskáját s intett társának is. Azután
levette a kalapját, végigsodorta bajuszát s igy szólt:
– Ne tessék neheztelni. A tekintetes ur ne féljen semmitől. Hallottam én
már hirét a tekintetes urnak.
E pillanatban hallatszott be az udvarról a könnyü hintókocsi tompa
robogása. Megérkezett az uraság. Az idő közel járt az esti kilencz
órához.
A két rabló kiugrott a folyosóra s nyomban vezette be az uraságot,
Oszterhuber Józsefet, két fegyver közt a billiárd-szobába, a hol Deák
Ferencz aggódva várta: mi lesz az ő sógorával s egész hosszu életen át
legjobb barátjával? Mert azt már látta, hogy a gonosz embereket pénz
nélkül lefegyverezni nem lehet s azt is tudta, hogy tetemes pénz nincs a
háznál.
Oszterhuber József akkor már egy-két évvel túl volt a hetven éven. Egész
életén át nagy ur és munkakedvelő. Nagy köztisztviselői állásokat
töltött be. Bizalom és köztisztelet vette körül mindenkor. A legnagyobb
pártviszályok idején se érte soha semmi sértés. Jobbágyaihoz,
szolgálattevőihez jószivü, szegények gyámolitója. S ime, most szilaj,
vademberek tombolnak rajta agg korában.
Kissé kövér, jól termett zömök alak. Arcza piros és izgatott. Szemei a
bántalmak miatt tűzben égnek. Különben is hirtelen fellobbanó
természetü. A két haramia lökdösi, taszigálja, puskavéggel döfödi. Igy
állitja Deák Ferencz elé. S azonkivül irtózatos káromkodással szidják,
halállal fenyegetik.
Deák Ferencz meg se várja, hogy szólhasson, odamegy hozzá s oda áll
melléje.
– Édes Józsim, ezek szegény legények, pénz kell nekik, a mi a háznál
van, adjuk oda.
– Hát hiszen ez természetes.
Az uraság előveszi szekrénye kulcsát s azt mondja a haramiáknak:
– Gyertek hát!
A szekrényt felnyitja.
– Itt a pénz, vigyétek.
Kilencz darab száz forintos, tiz darab tiz, több darab öt és ötven darab
egyforintos bankjegy volt ott s egy kis fatálban több darab
tizkrajczáros.
A haramiák megszámlálják s keveslik.
– Elő a többi pénzzel!
– Hol vegyem, ha nincs a háznál?
– Nincs! No majd lesz!
Kötelet vesznek elő s kezeit rettentő szorosan hátrakötik. Maga Deák
Ferencz hiába kérleli őket. A folyosóról behoznak egy bélyegző vasat.
Fél méter hosszu a nyelével. A végén a tüzesitő czimer sulyos vas. Olyan
mint a buzogány. Retteneteset lehet vele ütni. Koponyát tör, csontot
zúz.
– Hol a gyapju ára?
S hirtelen nagyot ütnek a bélyegzővassal hátára, vállára, karjára.
Deák Ferencz, a mikor ezt látja, gyorsan odalép Hajnal Jancsihoz s
megfogja a kezét.
S azt mondja a kegyetlen betyárnak:
– János, több pénz nincs a háznál. Én is tudom. Ne bántsátok hát
sógoromat. Ha a házát összedöntitek, akkor sincs több pénz. Hanem nekem
is van valamelyes pénzem, én is odaadom, csak ne erőszakoskodjatok.
A rabló fülét megütötte a szó.
– Hol van hát a tekintetes ur pénze?
– A szobámban. Gyere velem. De addig itt békesség legyen.
Hajnal Jancsi meghagyta társának, mig vissza nem jön, ne bántsa az
uraságot.
Deák Ferencz ment elől, utána a duhaj.
Deák hálószobája ma is megvan a puszta-szent-lászlói kastélyban
változatlanul. Kis szoba ez a kastély délnyugati sarkában, egyik
ablakával az utczára és urasági kápolnára, másik ablakával a
kapubejáratra s a hires gesztenyefákra néző. Ott volt Deák oldalzsebbeli
tárczája egy kis szekrény fiókjában s benne a pénze.
Nem sok pénz, mindössze kétszázhusz forint.
Tetemesebb összegü pénzt Deák Ferencz sohase szokott magával hordani.
Még akkor se, a mikor időnkint nagyobb pénze volt. Most pedig nem is
volt. Kehidai birtokát már nyolcz év előtt eladta s a vételárból az
életjáradékon kivül, már kevés volt meg, – söjtöri birtokát pedig még
nem adta el. És azután nem voltak költséges szokásai és gyöngeségei. Se
kártya, se fogadás, se ló, se szép asszony. Nem is volt már fiatal.
Ekkor épen hatvan éves volt. Csak annyi pénzt szokott magánál tartani, a
mennyi néhány hétre, legfölebb egy-két hónapra kellett.
A tárczát kinyitotta; minden rekeszét ugy nézte meg, hogy a duhaj is
lássa s aztán a benne levő összes pénzt neki átadta.
Látta azonban, hogy a duhaj keveselli ezt is. Leritt az arczáról.
Elővette hát sürükötésü kék erszényét zsebéből, abban volt egy-két
forintnyi apró ezüstpénze, azt is kirázta onnan.
– Tartsad a tenyeredet, János!
A duhaj azt is beletette tarisznyájába.
A bölcs látta, hogy a duhajnak van érzéke az aprópénz iránt is. Most hát
hozzáfordult.
– János, látom, okos ember vagy, megérted a szót. Tudhatod, hogy
gazdaember, akármennyi földje vagy ökre, juha legyen, otthon nem szokott
sommás pénzt tartani, még ha volna is neki. Hanem beteszi a takarékba
ide-oda, hogy kamatot hozzon. Az én sógorom jó gazda ugyan, de te is
tudod, szerző ember. Az ily embernek pedig soha sincs heverő pénze.
Tudod most már, én ki vagyok. Én mondom pedig azt neked, hogy még se
borát, se gyapjuját el nem adta, sőt a nyirést mindenütt talán még el se
végezték. A mit a tavalyi termésből bevett, az elkelt az adóra,
gazdaságra, cselédbérre, házi kiadásra. A mi megmaradt, lám odaadta
nektek szép szerével. Gondold meg hát János, mi hasznotok abból, ha
szegény sógoromat tovább kinozzátok. Olyan öreg embert, a ki túl van a
hetvenen. Gondold meg, János, okos legény vagy, te is öreg léssz valaha.
A haramia meghallgatta a bölcsnek szavait, de azért folyton csóválta a
fejét.
– Hejh tekintetes uram, nem lesz én belőlem öreg ember!
– Nem tudod te azt, János, tőled függ az nagy részben, tisztes kort
akarsz-e érni. Azonban várj csak, még van valamim!
Deák Ferencz elővette kis kézi utazótáskáját s kivett belőle egy hosszas
czifra tokot. Felnyitotta s ime arany toll volt benne. Igazán nem tudom,
mikor és hol kapta emlékül ezt az arany tollat. Két év előtt kapta-e az
országgyülési feliratokért vagy még forradalom előtt a harminczas,
negyvenes években: nem tudom. Vagy Zala vármegye lelkes hölgyei, vagy a
pestmegyei fiatalság, vagy valamelyik kerületbeli választói adták neki
bizonyára. Ő maga sohase dicsekedett vele. Nem is emlegette. Vagy sohase
tudtam e toll eredetét, vagy tökéletesen elfeledtem.
Deák Ferencz a tokból kivette az arany tollat s odaadta a haramiának.
Iró lúdtoll alaku és nagyságu, tömör szinaranyból.
– Nézd, János, ezt is nektek adom, ez is megér három, négyszáz forintot.
Ha kalapácscsal összeveritek, szép pénzt kaphattok érte. Igy a hogy van,
vásárra ne vigyétek, irás van rajta, megtudnák, hogy az enyém volt,
bajba keverednétek miatta.
A haramia forgatta, nézegette az arany tollat.
– No hát ez is valami.
Látta Deák, hogy a betyár még mindig elégedetlen.
Kivette mellénye zsebéből aranyóráját, leakasztotta gomblyukáról arany
óralánczát. Ezt is odaadta a betyárnak.
– Ezt is odaadom János, ez is aranyból van, óra is, láncz is: ez is
pénzt ér. Most már mindenem odaadtam, a miből pénzt láthattok. De
szegény sógoromnak további bántódása ne legyen.
A sivatag lelkü embert mintha kissé meghatotta volna az utolsó szó. Igy
felelt:
– No a tekintetes ur becsületes ember, azt is odaadta, a mit nem
kértünk, – a tekintetes ur kedvéért én is megteszem, a mit lehet.
– Add hát szavadat erre, János!
A haramia gondolkodott pillanatig.
– Most még nem adom, talán majd a másik szobában.
Visszamentek együtt a billiárd-szobába.
Oszterhuber József arczán csakugyan sulyos szenvedés jelenségei voltak.
Kezeinek hátrakötése nagy fájdalommal járt s a kegyetlen, nehéz ütések
nyomai dagadni kezdtek.
Hajnal Jancsi odaszólt társának:
– Tedd le azt a bélyegzővasat. Oldozd föl az uraságot.
Megtörtént. Az uraság székre ült s szabadon vehetett lélekzetet.
Hajnal körülnézett a szobában.
– Hát ilyen urasági kastélyban se ezüst, se ékszer, se fészkes fene
nincs?