bérkocsin járt. Hogy az utczán járók-kelők meg ne álljanak s ne
bámészkodjanak, a mikor őt látják. Szivesebben ment volna ugyan egylovas
fogaton, mert az olcsóbb – de az ő vastag termetével az egylovas
bérkocsi keskeny ajtaján nehéz volt bemászni és kimászni.
Több költségébe került a dohányzás. Dohányzásának története van.
Fiatal férfi koráig, még az 1839-iki országgyülésen is mindig pipázott.
Otthon cseréppipából vagy könnyü tajtékpipából, de Pozsonyban, Pesten
vagy a megyegyüléseken mindig tajtékpipából.
A tajtékpipa magyar találmány. Sőt az én vármegyém hagyományai szerint
épen veszprémmegyei ember találmánya. Ezt a hagyományt el kell mondanom.
Volt Veszprémben ezelőtt közel kétszáz esztendővel egy Biró nevü
csizmadialegény. Ezermester, furó-faragó szenvedélylyel s világjáró
vágyakozással telve. Volt a bujdosó fejedelemnek, Rákóczinak rodostói
udvarában egy lelkes kurucz vitéze, valami Fábián nevü, a ki szentül
megfogadta, hogy dicsőséges vezérét élve soha el nem hagyja. Azonban
Fábián testvérei, rokonai, valami örökségen osztozkodtak, talán össze is
koczczantak, szükséges lett volna a bujdosó testvér szándékát megtudni:
mit szól a kérdéshez, miként vélekedik az ügyről? A csizmadialegény
előállott: ő elmegy napkeletre, Törökországba, a bujdosók tanyájára s
fölkeresi s megkérdezi Fábiánt.
Nagy sor ez! Hiszen hónapokig utazhat; hegyen-völgyön, szárazon-vizen
százszor elbódulhat: rablók utját állják; pogányok vérét ontják; éhség,
kórság, nyomoruság elgyalázza, az emberek nyelvén se tud beszélni,
panaszát se érti senki, hogy juthatna ő el messze tengerpartra s hogy
jöhetne onnan még ez életben vissza?
De bizony elment ő. Nem riadt vissza semmitől. El is ment, látta is a
dicső fejedelmet, beszélt is Fábiánnal, haza is jött, meg is hozta az
üzenetet. Beletellett egy esztendő.
De nemcsak az üzenetet hozta meg a csizmadialegény, hanem hozott magával
egy darab követ is. Akkora volt a kő, mint egy kosfej. A kőnek nem volt
sulya. Olyan könnyü volt, mint a pehely, olyan szine volt, mint a
vajnak; olyan követ itthon még senki sem látott. Ott jutott hozzá
valahol a Márványtenger körül Európában vagy Ázsiában. Beletette
tarisznyájába, s hurczolta magával Veszprémbe. Azért hozta el, hogy
itthon elhigyjék szavát. Az a kő legyen tanubizonysága.
Ez a kő pedig volt ama nevezetes tajtékkő, a melyből a szép csibukok és
pipák készültek ezentul.
De az első pipát ama Biró nevü csizmadialegény készitette. Ez által lett
hiressé és vagyonossá, nem a kaptafa, sámfa és forditófa által. Vésője,
esztergája, forgó kereke nem volt még hozzá, csak vékony pengéjü
bicskája. Ezzel furta-faragta ki a kőből a pipát. S a legelső pipát
rokonának, padányi Biró Mártonnak, a hatalmas veszprémi püspöknek
ajándékozta. Kapott érte fejős tehenet borjastul.
Igy szól a hagyomány.
Pipa azelőtt is volt már, hiszen az országban már 1630 óta pipáztak. De
addig a pipát cserépből vagy fából készitették. A tajtékpipa csak száz
év mulva, 1740 körül jött napvilágra. Sok tajtékpipát mutogatnak az
országban szerteszét: ez Rákóczi fejedelemé volt, amaz Bercsényi
főgenerális uramé, ez pedig beéri Balogh Ádámé. Jeles családok
dicsekednek efféle ereklyékkel, de bizony azok nem az időbeli valóságos
ereklyék. Hiszen ama nagy hires hősök és hazafiak mind nem éltek már
akkor, a mikor a csizmadialegény az első tajtékpipát kitalálta,
kifaragta.
Deák Ferencz is tajtékpipából pipázott 1840-ig.
Volt pedig neki elég.
Már az 1832-ik országgyülés végén szokásba jött s e szokás az 1839-iki
országgyülésen is folytatódott, hogy Deáknak minden vármegye
adományozzon egy tajtékpipát. A nemzet rendjelet, kitüntetést nem
adhatott, a fejedelem pedig lelkes hazafiaknak nem adott. Csak afféle
udvari hazafiaknak adott. De ha adott volna is: Deák nem fogadta volna
el. Hanem adhattak a vármegyék táblabirói czimet és megtiszteltetést.
Ezt csaknem minden vármegye megadta. A vármegyék követei pedig adhattak
tajtékpipát.
Adtak is.
Ékes faragásu, ezüst kupaku tajtékpipája több mint negyven darab lett
ily módon Deák Ferencznek. Sok pipára a vármegye czimerét, sokra pedig
az adományozó követ czimerét faragták. Volt olyan is, melyre mythologiai
alakok voltak faragva.
Gróf Széchenyi István s vele néhány főrendi ur divatba hozta a
szivarozást. S Deák maga is czélszerübbnek látta 1840 után a pipát
szivarral fölcserélni. De azért fölváltva a pipát is használta
mindaddig, mig Pestre nem költözött.
Egész dohányzó készsége érdekes volt Kehidán.
Márványdöbözben a dohány. De azonkivül a szoba különböző helyein apró
dohányzacskók is, tele dohánynyal. 1848 előtt nem volt gyufa. Aczéllal,
kovával és taplóval kellett rágyujtani. A tüzet csiholással kellett
csinálni. Aczélt, tűzkövet, taplót Deák csak akkor hordott zsebében, ha
utra kelt. Otthon pedig csak akkor, ha kinézett a gazdaságba.
Ám a pipadohánynak az a természete, hogy pipázás közben gyakran
kialszik. Némely dohány átkozottul makacs, mint az erkölcsös ló. A
tűznek mindig kéznél kell lenni, ha az ember füstölni akar.
Deák Ferencz ugy segitett magán, hogy három nagy szobájában, a hol csak
elfért, mindenütt volt aczéla, tűzköve és taplója. Séta vagy beszélgetés
közben akárhol aludt ki a pipája, nem kellett a tűzért messze menni,
kezeügyében volt a tűzszerszám mindenütt.
Ez a szokása Pesten is megmaradt. Mikor itt lakott, akkor már a gyufa
volt használatban. Szobájában itt is mindenüvé helyezett el egy-egy
csomag gyufát. Kis asztalon, nagy asztalon, fiókos szekrényen, kályha
vállán, ablak könyöklőjén mindenütt ott volt a gyufa.
De a fagyufatartót nem szerette. Csináltatott bádogossal kihuzós tetejü
egyszerü gyufatartót bádogból. Ilyenek voltak szobájában. Volt egész
sereg. Mikor meghalt, vagy husz darabot találtak. Mikor a szegények
javára mindenét elárverezték: ezeket a bádoggyufatartókat is megvették
mint Deák-ereklyét tisztes áron. Ő öt krajczárért csináltatta darabját s
megvették tiz koronán. Valami száz forint jött be a gyufatartókból.
Deák lassankint elajándékozgatta pipáit, mikor már szivarozás lett a
szokása. Mirevaló is a pipa, ha nem használják? Néhányat magam is láttam
elajándékozott pipáiból. Van ilyen pipája Nedeczky Pistának is,
unokaöcscsének, Jozéfa testvérje unokájának. Egy Deák-pipát 1888-ban
adtak el Lugoson nagy pénzen. Ezt Olteánu nagyváradi püspöknek
ajándékozta Deák ezelőtt harmincz évvel. A püspök halála után annak
rokonaira szállt, a kik aztán eladták. Ez volt azt hiszem Deáknak utolsó
pipaajándéka.
III.
(Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német katonatiszt.
– A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai Kovách Laczi
borravalója.)
A pipázás nem sokba került, de a szivarozás már sokba került.
Országszerte mindenki tudta, hogy Deák kabanósz szivart szi. Jó illatu,
termetes és könnyü szivar. Ára darabonkint tizenkét fillér. Ebből
elszitt Deák naponkint 15–18 darabot. Mindig szájában volt a szivar. A
szivarnak csak kétharmadát szitta el, egy harmadát eldobta. A mint egyik
elégett: nyomban rágyujtott a másikra. Komoly tanácskozásai, hires
adomái, mind a kabanósz füstjénél folytak.
Szivarja belekerült havonkint legalább ötven forintba. Vendégei,
látogatói többet elfüstöltek szivarjából, mint ő maga.
Én azonban ugy hiszem, hogy legalább 1867 óta még se kabanószt szitt,
hanem annál jobb, kellemesebb szivart. A hányszor nála voltam, mindig
másféle szivarral kinált, nem kabanószszal. S másfélét szitt maga is.
Valamivel rövidebb s nem oly sima és tiszta hengeralaku volt szivarja,
mint a milyen a kabanósz.
Miniszterek, kormányzók, nagy urak, idegen nemzetbeli hires férfiak,
fejedelmi személyek voltak látogatói. Mindezeknek a saját szivarját
ajánlotta föl s tisztesség és udvariasság volt tőle ezt elfogadni. Ám a
kabanósz mégis csak olcsó és polgári szivar. A kik a költséges
havannához, a forintos szivarokhoz szoktak, azoknak még se izlett eléggé
a hat krajczáros szivar.
Andrássy gróf és társai, a Deák-párt nagy urai tanakodtak, miként
lehetne Deákot jobb szivarra szoktatni.
Neki többre nem telt, csak hat krajczárosra. Ajándékot nem fogad el még
szivarban sem. Mindezt jól tudták. Kigondolták tehát, hogy csináltatnak
számára drága, finom, könnyü szivart, – ezt elhelyezik abban a boltban,
a hol szivarját be szokta szerezni s ezt uj kabanósz néven hat
krajczárért árusitják majd – de csupán neki.
Nagyon szerette Deák Szent-Iványi Károlyt, régi rendületlen hivét, még
az 1839-iki országgyülésből egykori követtársát s az 1865-iki
országgyülés képviselőházának elnökét. A szivar-összeesküvők ezt
beleavatták a titokba. Deák naponkint évődött, adomázott vele.
Szent-Iványi előveszi szivartáskáját s rágyujt s a mindennapi szokáshoz
képest szó nélkül Deák elé tartja a táskát. Deák szintén kivesz belőle
egy szivart s rágyujt. Nagyon izlett neki.
– Jó a szivarod!
Szent-Iványi az öreg ember játszi ravaszságával nem szólt semmit, hanem
e helyett a legelső alkalommal megint odatartja Deák elé a szivartáskát.
Deák mindig elfogad egy-egy szivart s egyszer megint kicsuszik a száján:
– Csakugyan jó a szivarod!
– Medecznél kapom, uj kabanósz a neve, hat forint husz krajczár az ára,
te is vehetnél ilyet.
Deák ránéz nagy komolyan Szent-Iványira. Érezte ő, hogy a szivar
havanna-keverék, hogy oly finom szivar nem lehet hat forint husz
krajczár. Lehet annak az ára százanként huszonöt-harmincz forint is.
Látta, hogy öreg barátja kelepczébe akarja őt ejteni. De azt is tudta,
hogy ilyen gondolat nem az ő öreg barátja fejében fogamzott. Miért lett
volna hát goromba legrégibb és legbuzgóbb hivével? Csak ugy tréfásan
szólt neki:
– Apage! Ne tentas tertianni theologum!
Magyarul azt teszi: takarodjál, ne kisértsd a harmadéves papnövendéket!
Régi diákadoma ez a debreczeni kollégium kebeléből. Az ördög valami
rosszra akarta birni az öreg diákot, de az öreg diák fölismerte a
kisértést s e szavakkal kergette el magától Belzebub követét. Talán épen
Szent-Iványitól hallotta ez adomát valamikor Deák Ferencz.
Szent-Iványi egy szót se szólt. Elröstelkedett s jól összeszidta a
szivaresküvőket: máskor őt efféle bolondságra rá ne vegyék.
Mert Deák Ferenczet megvesztegetni nem lehetett. Ő soha senkitől semmi
értéket el nem fogadott. Se barátainak, se a világ fejedelmeinek, de még
a szép saszonyoknak se volt hatalmuk ő fölötte.
Olcsó szivarját szitta tovább is.
Körülbelül elszámláltam Deák Ferencz napi életmódjának részleteit s
havonként való rendes kiadásait. De ezek aztán föl is emésztették az ő
rendes jövedelmét.
Voltak azonban külön kiadásai is.
Volt rendes házi orvosa: Kovács Sebestyén Endre. Nagyhirü s jeles tudásu
vagyonos orvos volt. Neki tiszteletdijul kétszáz forintot adott Deák
évenként. Nem nagy összeg, de a szokásnak megfelelt. Az 1873-ik év
közepéig az orvosnak nem volt Deákkal állandó és naponkénti nagy dolga.
A fürdőn töltött idő is nagyobb költséggel járt, mint a mennyit a Pesten
töltött idő emésztett föl.
Zalai régi ismerőseit, látogatóit, rokonait szivesen vendégelte meg az
ebéd idején a vendéglői asztalnál.
A jótékonyság, a kéregetés, az alamizsnálkodás is pénzbe került. Néha
éppen szép összegbe került.
Maga beszélt el nekem egy esetet.
– Német katonatiszt jött hozzám egykor – ugymond – lakásomra. Százados
volt a pesti helyőrségből. Bemutatta magát, nagyon zavart és levert
volt. Elmondotta, hogy századának valami pénzét elvesztette, pedig a
könnyelmüség nem természete, nem tudja, hova tette isten az ő eszét.
Kétezer forintra volna holnap délig szüksége. Ha a pénzt holnap délig
elő nem tudja teremteni, elveszti állását, becsületét, szabadságát. De
neki felesége s több gyereke van, örökös szégyent fejükre hozni nem
akar. Elszánta magát a végsőre. Azt hallotta, hogy én jószivü és tehetős
ember vagyok s hogy én segithetek rajta. Ha él: visszafizeti a pénzt
becsülettel. Tudja, hogy semmi joga ahhoz, hogy hozzám forduljon, de
családját nagyon szereti s szent kötelességének tartotta, hogy még ezt a
lépést megtegye, mielőtt az utolsóra elhatározná magát.
– Tünődtem, gondolkodtam – igy folytatta szavait Deák. – Mit csináljak?
Annyi pénz nem volt épen a kezemnél. Igazat beszél-e ez az ember? Idegen
országbeli ismeretlen ember, sohasem hallottam hirét s talán sohasem
látom többé. De hátha igaza van? Hátha csak szerencsétlen ember, de
igazán becsületes? Szegény családját meg lehetne menteni s őt magát is.
Még se tudtam magam nyomban elhatározni. Meg is mondtam neki s egyuttal
intettem, hogy semmi bolondságot ne csináljon, hanem jőjjön el hozzám
reggel kilencz órakor, akkorra majd elhatározom magam. Legyen addig
nyugodt.
– Eljött. Akkorra összeszedtem a kétezer forintot s neki adtam. Irást
akart adni róla, de nem fogadtam el. Megmondtam neki, hogy ez nem
kölcsön, hanem emberség. Fizesse vissza, a mikor teheti.
Kérdeztem Deákot: visszafizette-e?
– Vissza, noha lassankint négy év alatt. Azután tudakozódtam utána a
háta megett s mindig azt mondták: jóravaló ember. Nagyon megbántam
volna, ha nem tudtam volna megsegiteni.
Ime, ilyen kiadásai is voltak Deáknak.
De hát az ilyenekre hol vette a pénzt?
Birtoka vételárából mem maradt neki ugy szólván semmi. Hanem a mint
elbeszéltem, Klára nénje nem fogadta el a tizenkétezer forintnyi adósság
megfizetését. Volt hát készpénze is, mikor Pestre jött, vagy
tizenkétezer forint, mostani pénzünk szerint huszonötezer és kétszáz
korona.
Ez a pénz nyolcz-tiz év alatt 1865-ig elfogyott. Többnyire adakozásokra,
szegényebb rokonok segitésére, közérdekü gyüjtésekre.
De mint másutt elbeszélem, később is tőkepénzhez jutott. Klári nénje
ráhagyta söjtöri örökölt birtokát. Ő ezt a birtokot sógorának
Oszterhuber Józsefnek elörökösitette s a vételárból huszonötezer
forintot magának megtartott. E pénz bőven elég volt az adakozásokra s
gyengébb rokonai segélyezésére 1865-ig, az alkotmányos élet megnyiltáig.
1865 november havától kezdve folyton képviselő volt haláláig. Járt tehát
neki a képviselői napidij naponkint 5 forint 25 krajczár.
Állandóan kilencz hónapon át tartott az országgyülés évenként. A
lakásbér 800 forint volt s igy a képviselők összes évi illetménye
mintegy 2100–2200 forintra rugott. Ma már egy harmadrészszel többet
kapnak a képviselők.
A képviselőségből azonban nem sok haszna volt Deáknak.
A kornak jelleme a hires embereknél való kéregetés. Deák hires ember
volt. Neve nemcsak az országban, hanem az egész művelt világban
ismeretes volt. Kéregető-leveleket pénzért, jó tanácsért idegen
országokból is küldözgettek hozzá tömegesen.
Idegen országba nem küldött könyöradományt, hiszen az itthoni
kéregetésnek se tudott századrészben eleget tenni. Úton-útfélen
körülseregelték s lakására is rendesen ellátogattak. Utóbb is csak
azokra szoritkozott, mint a jószivü papok, a kik lakásán keresték föl.
Egy forintnál kisebb alamizsnát nem szeretett adni. Természetesen nem
mindig volt méltó a kéregető az adományra. Csavargók, részegesek,
munkakerülők, piaczi lézengők is ostromolták. Jól tudta ő ezt, de azért
nem tagadta meg az alamizsnát.
– Nem tudja az ember biztosan, milyen ember a kéregető. Hátha igazán
szegény és szerencsétlen! Ezért nem lehet bennük válogatni. Inkább tiz
méltatlan kapjon valamit, semmint egyetlenegy méltót utasitsunk el
magunktól.
Ez volt elve.
Csakhogy az elvnek határt szabott a tehetetlenség.
Minden nap elkészitett az adományra öt forintot. Még pedig különösen
készitette el.
Nagyobb ezüstpénz akkor nem volt, se korona, se forint. Egyforintos
bankjegyek voltak divatban. Deák minden reggel a mint öltözködésével
készen volt, öt darab egy-egy forintos bankjegyet összehajtogatott négy
rétben s odahelyezte az ajtó közelében a fiókos szekrényre. Ha jött a
szegény, csak oda adott neki egy darabot.
Tehát öt forintot naponkint. Ez épen kitellett a képviselői napidijból.
S mindig reggelenként volt a kiosztás. Akkor volt otthon és magánosan.
De hátha több volt a kéregető? Ha nem csak öten jöttek, hanem tizenöten?
De bizony sohase volt naponként öt kéregetőnél több. Csakhogy ennek is
története van.
Csakhamar észrevették legközelebbi barátai, hogy Deák jó szive nem tud
határt szabni s ő minden pénzéből kihagyja magát fosztani, ha szegényt
lát s igy kénytelen lesz szükséget látni. Tanakodtak: mit csináljanak? A
tanakodásnak az lett a vége, hogy Visontai Kovách Laczi a fogadóssal
egyetértve ugy intézkedett, hogy ötnél több szegényt Deákhoz föl ne
ereszszenek, ha mikor pedig Deák kilép az utczára, kéregetők a közelben
ne legyenek.
Sohase tudta meg ezt Deák. Sőt csodálkozott, hogy mily pontos az az ötös
szám. Hogy soha sincs több szegény ötnél.
Az igaz, hogy kevesebb se volt.
A napidijért nem maga szokott elmenni a pénztárhoz. Erről Visontai
Kovách Laczi, a háznagy gondoskodott gyöngéd figyelemmel. Ő minden hónap
első napjának reggelén vitte a pénzt az »öreg ur«-hoz.
Deák dévajkodni szeretett azokkal, a kiket különösen kedvelt. Kovách
Laczinak is adott ily alkalommal mindenkor egy hatost borravalónak.
Természetesen dévajságból.
Egyszer Kovách Laczi visszafeleselt.
– Mirevaló ez a hatos, urambátyám, nem vagyok én szolga.
– Nem is vagy ám tisztviselő. Te csak háznagy vagy, a ki nélkül meg tud
alakulni a képviselőház!
Csakugyan a házszabályok szerint az elnök, alelnök és jegyzők választása
után nyomban megalakul a képviselőház, – a háznagyot csak azután
választják.
Visontai Kovách Laczi ezekből a hatosokból összegyüjtött vagy
hetven-nyolczvan darabot. Nagy kegyelettel őrizte boriték alatt. Megvolt
még halála után is. Az volt szándéka, hogy ezeket egy gyüjteményben
valami foglalásba téteti. Ugy rémik előttem, hallottam, hogy e szándékát
utódai megvalósitották.
Még egyszer jutott Deák Ferencz nagyobb összegü pénzhez.
Volt neki hegyvámos szőlőterülete. Valami Inkey-féle kintlevőség. A
jogviszony eredetét és természetét nem ismerem. Ezt nem adta el
Kehidával együtt. Ez a terület 272 magyar holdra rugott s holdanként egy
akó bor volt a hegyvám. Az 1865-iki országgyülés utolsó évében törvény
készült arról, hogy a hegyvámos szőlőbirtokosok a hegyvámot az uraságtól
megválthatják. Biróságok, hegyvámbiztosok és ügyvédek vették az ügyet
kezükbe.
Deák Ferencz urasági érdekeit hirneves nagy-kanizsai ügyvéd képviselte.
Deák nagy tisztelője, később országgyülési képviselő: Veszter Imre. A
szőlőváltság értékét ő hozta személyesen Pestre s adta át Deáknak. Ez
mintegy huszezer forintot tett.
Bizony ennek nagy részét nyomban elosztogatta Deák szegényebb rokonai
között. Hat évig élt még ezután, de halálakor ebből már nem volt semmi.
Istenes czélra ugyan, de nyomtalanul párolgott el kezéből.
A pénzt nem tudta megőrizni. Még kevésbbé tudta gyümölcsöztetni. De nem
is akarta, nem állott természetében. Csak arra ügyelt, hogy
függetlensége szerény életmódja mellett tökéletes legyen és soha
egyetlen fillérnyi értékig senki vele szivességet ne gyakorolhasson!
IV.
(Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti
állatkert. – Casanova oroszlánkölyke.)
De azért nem kell hinni, hogy részvényei nem voltak s hogy ő nem volt
alapitó. Volt ő. Csakhogy a mai világ nevet az ő alapitásán s az ő
részvényein.
Sok közgazdasági intézmény alapitásában vett részt.
A Nemzeti védegylet, a Balatoni Gőzhajótársaság, a Magyar Általános
Biztositó Társaság, a Magyar Földhitelintézet, a Pesti Állatkert egykor
mind nagy nemzeti ügy volt, ép ugy, mint a Lófutattás, a Lánczhid, a
Lujza-út a tengerpart felé, a Nemzeti kaszinó, a Nemzeti Szinház, az
Akadémia s egyéb efféle. Az ország vezéremberei, a főbb s jobb férfiak,
a lelkesebb vármegyék, a buzgó hazafiak, a költők, a lángoló keblü
hölgyek vállvetve törekedtek mind ezeket egyszerre és egymásután
megalkotni.
Ez intézetek egy része ma nincs meg, más része üzleti vállalat, vagy
léha mulatozás, melyhez a hazafiságnak most már semmi köze. Csak a
Nemzeti Szinház és az Akadémia maradt meg nemzeti intézménynek.
Deák bölcs szava, nagy tekintélye és kicsiny pénze ott volt mindenütt, a
hol szükség volt rá.
De különös végzete volt, hogy a hol anyagi haszonnal járt a munka és
buzgóság, ott nem tudott állandóan megmaradni. A hol pedig alapitó
részvényeket szerzett: ott sohase látott egyetlen fillérnyi hasznot.
Véletlen volt ez, vagy az ő rövidlátása?
Se nem véletlen, se nem az ő rövidlátása. Hanem igenis az ő komoly
bölcsesége. Hiszen, hogy a Magyar Általános Biztositó Társaság egykor
virágzó lesz s alapitóinak és vezetőinek nagy hasznot hajt, kincseket
hoz, azt ő is csak oly tisztán látta, mint bárki más. De ő egyéniségének
sulyával, tekintélyével, népszerüségével pénzbeli haszonban részesülni
nem akart. Csak addig maradt az intézeteknél, mig azok kamatot és
osztalékot nem fizettek. A mint fizetni kezdtek: szépen, simán, zaj
nélkül, feltünés nélkül, de rögtön otthagyta őket, mint Szent Pál az
oláhokat.
Épen igy lett ő a magyar nemzet történelmének oly óriási alakja.
A balaton-füredi állandó nemzeti szinház után sohase látott pénzbeli
hasznot. De nem is gondolt arra soha, hogy valaha lásson.
Érdekes volt a balatoni gőzhajózási társaság. Ez már részvénytársaság
volt s alapitásakor Deák Ferencz is vett részvényeket.
Az eszme Széchenyié volt s a megvalósitás élére is ő állott 1846-ban.
Csak két év előtt halt meg Zala nagy költője, Kisfaludy Sándor. Emlékét
ércz-szoborral megörökiteni s a Balatonra gőzhajót állitani, mely az ő
dicső nevét viselje: ez a kettős gondolat egyszerre született meg.
A gondolat tetté vált. Meglett a szobor is, több mint ötven évvel
ezelőtt. Ott volt a leleplezésen Deák is, s mint gyerkőcz magam is.
Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta,
de bizony azért az nem volt jó szobor. Most már másik áll a helyén.
A gőzhajó előbb elkészült. Az már 1848-ban vigan szelte a Balaton
hullámait. A neve volt »Kisfaludy«. A nagy költő feje domborműben,
aranyos fényben ott ragyogott az orrán.
Deáknak, mint alapitónak és részvényesnek jogában állott volna e
gőzhajón ingyen utazni. Lett volna is hozzá alkalma. Minden nyáron
Bataton-Füreden töltött néhány hetet. Oda Kehidáról vagy Klári nénjétől,
Puszta-Szent-Lászlóról utazott. Bizony kényelmesebb lett volna
Keszthelytől az utat pár óra alatt vizen megtenni, semmint 60–70
kilométernyi rossz uton és nagy porban egész nap zöcskölje az embert a
kocsi.
De azért Deák utóbb mégis a kocsit választotta, a szárazföldön való
utazást.
Jó oka volt erre.
A hajó rendszabályai közé tartozott, hogy a mikor nagy hazafit, hires
embert, gazdag főrendü urat, püspököt, vagy apát urat visz: a
diszlobogót kitüzze s mikor már a füredi kikötő közelébe ér: elkezdje az
ágyuzást. Hadd tudja meg szárazon és vizen az egész világ, hogy most a
hajón valami »nagy marha« vagy »nagy hazafi« utazik.
Deák Ferencz természetesen a nagy hazafiak rovatába tartozott. A nagy
marhák közé a főispánokat, főpapokat, az ismeretlen grófokat és bárókat
sorozták.
Volt a hajónak egy mozsárágyuja. Szép munka, sárga rézből, mindig
fényesen tartva. Ugy ült a hajó födélzetén jól leszegezve, mint egy
középnagyságu vizslakutya. Ha a matróz jól megtöltötte, fojtását jól
lesulykolta: akkorát szólt, mint valóságos várbeli ágyu. A messze vizről
is meghallották durranását a füredi parton, s mire a hajó kikötött, az
egész fürdőközönség kicsődült a kikötő hidjához.
– Vajjon ki jöhet a hajón?
Ha Deák Ferenczet látták: volt nagy riadalom. Harsogó éljenzés, mely meg
nem szünt, mig lakásába el nem bujhatott.
E miatt nem szeretett utazni azon a hajón, mely az övé is volt.
A fogadó közönség élén mindig ott várta, ha épen jelen volt, a tihanyi
apátur. Ékes beszéddel és hosszu beszéddel, holott Deák se az ékes, se a
hosszu beszédet nem szerette. Bresztyenszky apátur mindig latin nyelven
köszöntötte a parton. Deák neki is latin nyelven felelt, de mindig
dévajul.