alig tudott eljutni.
Hát talán protekcziókat gyakorolt?
Csakugyan gyakorolt. Egy esetről legalább tud a világ.
Volt egy unokatestvére. Szegény asszony volt. Deák Katalin volt a neve;
apja testvérjének, Deák Józsefnek egyik leánya. Művelt, derék asszony,
de a mostoha sors megfosztotta vagyonától. Segitség kellett neki, –
állás, megélhetés, protekczió.
Hol keresne másutt protekcziót, mint a világhirü, hatalmas
unokatestvérjénél – Deák Ferencznél?
S Deák Ferencz csakugyan be tudta szerezni az ő kedves rokonát a Nemzeti
Szinházhoz páholynyitogató nőnek havonkint járó huszonöt forint
fizetésért.
Mert a nemzet vagyonából munka nélkül élvezni nem szabad semmit és
többet élvezni se szabad, mint a mennyit a munka ér.
Igy gondolkodott s igy cselekedett.
De azért egyébként is segitette e rokonát rendszeresen. Adott neki más
munkát is.
Agglegénynek a fehérnemüjéről is gondoskodnia kell. Deák Ferencz az
Angol Királynő vendéglőben lakott s ott a szobaasszonynak kellett volna
gondoskodnia a mosásról, vasalásról, varrásról, uj fehérnemü
beszerzéséről. Meg is tette volna ezt a szobaasszony jó pénzért
szivesen.
De Deák ezzel a tennivalóval Kati hugát bizta meg s gyöngéd lélekkel e
czimen adott neki elegendő segitséget. Tisztes munkáért – tisztes
munkadijat. Hogy az asszonyban is örökségként meglevő kemény Deák vérnek
az ingyen adományért ne legyen oka röstelkedni.
Nem sok dolog volt Deák fehérnemüivel.
Keményitett inggallért és keményitett kézelőt nem viselt soha. A mult
század második felében legalább nem. Korábbi időben ingeinek nyakát is,
ujjaelejét is vékony fehérszalaggal szokta összekötni, a hogy száz év
előtt volt divatban. Később ugyan gombok jöttek a szalag helyére, de
vastag, fekete selyem nyakkendője az ingnyakat sohase engedte napvilágra
jutni s ingujjának eleje sohase kandikált ki kabátja ujjából.
A ruházkodás gondjai s divatjai általában kevés figyelmét kötötték le. A
divatot nem követte soha a ruházkodásban.
Én ezt természetesnek találom.
»Pénz: emberség; – ruha: tisztesség« – igy szól a példabeszéd.
A példabeszédet igaznak találom. A ruházkodási pipere egyidős az
emberrel. Az őskor csak ugy ismerte, mint a mai kor. Még sok emlős és
madár állat is kényes a piperére. A zsidók ezelőtt háromezer esztendővel
hadat izentek azoknak, a kik egy-két öreg zsidó kaftánját megkurtitották
s ezzel a zsidó faj divattörvényét lábbal tiporták s azt az egy-két öreg
zsidót csuffá tették. Háboru lett belőle, sok vér ömlött ki miatta, mint
akár a szép Heléna miatt Ilion ostrománál.
De hát a pénz maga kit tesz emberséges emberré? – A kinek nincs egyebe,
mint pénze.
S a ruha egyedül kinek szerez tisztességet? – A kit senki se ismer, vagy
a kinek egyébként nincs meg a kellő tisztessége.
Ezért fontos a divatszerü öltözködés. S akár szokásból, akár ösztönből
még az okos és mivelt emberek is jobb szemmel néznek a tisztesen
öltözködött emberre, mint arra, a ki lazán ruházkodik.
Azonban megengedi a kivételt a társaság. Még az asszonyok is megengedik.
A dusgazdagnak, a lángésznek, a nagy művésznek mindenki elnéz mindent. A
nagy latin költő szerint a bolondok, a festők és a poéták mindent
megtehetnek. A magyar nép eszejárása szerint »urnak, bolondnak minden
szabad«. Ki róná azt fel nálunk például egy muzsikusnak, ha furcsán
öltözködik? Ki szólná meg azért, ha szemüveget és hosszu lógós hajat
visel s ha mikor megy az utczán, orra hegyét az ég felé tartja, mintha
valami felülről jövő illatot szimatolna?
De az öltözködés változó divatát nem követni mégis egészen más dolog,
mint feltünő furcsasággal öltözködni.
Deák Ferencz mindig és mindenben kerülte a feltünést és furcsaságot. A
ruházkodásban is.
Az a nemzedék, melyhez én tartozom, a ruházkodásban két nagy nemzeti
irányu fordulatot ért meg. Az egyiket 1848-ban, a másikat 1860-ban. Az
utóbbi nagyobb, mélyebb, továbbtartó nemzeti divatot honositott meg.
Ilyen divat kapott lábra 1790-ben. Mária Terézia és József császár
uralkodása a túl a dunai mivelt magyarságot majdnem egészen
kivetkőztette már a nemzeti viseletből s az elnémetesitő irányt
szüntette meg az 1790-iki nemzeti fellángolás.
A nemzeti divat ekkor 1825-ig tartott s Deák ifjukora ebbe még
beleesett. Serdülő és ifju korában ő is magyar ruhában járt.
Vajjon milyen volt a megyei mivelt osztály akkori nemzeti viselete?
Van több képünk s van néhány szobrunk is, a mely ezt megmutatja.
Csokonai Vitéz Mihály szobra Debreczenben s gróf Festetich György szobra
Keszthelyen ezt a viseletet ábrázolja. Ezt ábrázolja Berzsenyi Dániel és
Kisfaludy Károly mellképe is, a mely összegyüjtött irodalmi műveik
elején áll.
Kucsma a fejen.
Rövid prémes dolmány a felső testen. Az atillát akkor még nem viselték;
mai alakjában még föl se fedezték. A dolmány zsinóros volt, gombja
ezüstből. A gombokat többféle diszes alakban készitették.
Zsinóros szűk magyar nadrág. Fekete kordovány csizma, elől boklyóval s
hátul kis sarkantyuval.
A ruha szine világoskék, sötétkék, fekete vagy sötétes cserszinü volt.
Kisebb birtoku nemesek nagyban viselték a gácsi szürke posztót is.
Deák Ferencz valamint Antal bátyja rendesen fekete posztó-ruhát viselt.
Ez a magyar divat 1825 után lassankint megszünt. Csak ünnepélyes megyei
és országos gyülésekre mentek a rendek magyar ruhában s akkor az ősi
fringiát is oldalukra kötötték.
Az 1832-iki országgyülés alatt Deák a zsinóros, ezüst gombos, prémes
vagy sima dolmányt nem viselte. De az akkor divatos franczia ruhát se
viselte.
Kisfaludy Sándor, a költő, még Sümegen is, még hétköznapon is szerette
hordani a sárga gombos kék frakkot, szarvasbőrnadrágot és kürtő kalapot.
Az efféle ruhát azonban a mult század harminczas és negyvenes éveiben
kevesen viselték. Főleg csak azok, a kik egykor katonák s udvari
kanczelláriai vagy helytartótanácsi főbb tisztviselők voltak.
A piperés férfit arszlánnak nevezték. Az arszlán párisi divat szerint
öltözködött. Kivágott mellény, fodros ingelő, felálló és vasalt ingnyak,
hosszu kabát, alól szűkebb pantalló: ez volt az a divat. Az ifjabb
főrendek, s a nagy vagyonu fiatalabb követek ezt akarták meghonositani.
Ferencz császár is hordta ezt a ruhát. Párisban is, Bécsben is,
Pozsonyban is ez volt a magas divat. A kürtő kalap ettől elválhatlan
volt.
Deák Ferencz sohase viselt kürtő kalapot, ugynevezett czilindert. S nem
követte a párisi divatot se.
1848 előtti ruházkodását Tóth Lőrincz irja le. Erre egyébiránt Madarász
József bátyánk is jól emlékezik, a ki már közel hetven év előtt, mint
jurátus ott volt az országgyülésen. Bő fekete kabát, fehér mellény s
fekete nadrág széles karimáju fekete kalappal: ez volt Deák Ferencz
viselete az 1832-iki, 1839-iki és 1847-iki rendi országgyüléseken.
De volt magyar diszruhája is. Egyszerü fekete atilla, fekete mente s
egyszerü zsinóros magyar nadrág. Semmi disz, semmi ékszer, semmi forgó.
Még kardkötője is fekete zsinór s kucsmáján is csak egyszerü vitézkötés.
E ruhát öltötte föl mindig az országos ülésekben s ha 1848 előtt a
nádorispánt s ha 1865 után a királyt látogatta meg. Ezt a ruháját a
nemzeti muzeumban őrzik. Még miniszter korában is ezt használta, a mikor
a királylyal vagy János főherczeggel Bécsben tanácskozott.
Én egyébiránt ebben a ruhájában sohase láttam. Én már őt élete utolsó 27
esztendején át mindig abban a ruhában ismertem, melyet legutóbbi éveiben
állandóan viselt. Fekete kabát, végig gombolt fekete mellény, vastag
fekete nyakkendő s bő, fekete nadrág s széles karimáju gyürt-mart fekete
kalap. Bizonyosan uj volt egykor minden ruhadarab, de azt nem igen
lehetett rajtuk észrevenni.
A kabát hajtókái, a mellény s a nadrág térdei rendesen tele voltak több
vagy kevesebb szivarhamuval.
Mindig szivarozott. Szivarjai jól hamvadók voltak. A hamu mindig hullott
róluk. Szinte önkénytelenül időnként le-leverte magáról kezével a hamut,
de azt sohase nézte meg, hogy annak nyoma nem maradt-e meg a ruhán.
Természetesen mindig megmaradt, de ezzel aztán ő nem sokat törődött. A
fogadó szolgáló személyzete minden reggel tisztára mosta, kefélte,
porolta a ruhát, de a tisztaság csak egy-két szivar kiszivásáig tartott.
Azt a szokást, hogy az ember nyáron is karján vigye magával felöltőjét,
ha sétára rándul, Deák Ferencz honositotta meg. Ő előtte nem volt ez
divat. Igaz, hogy az utazgató angolok valami szőrkelme-féle nagykendőt
mindig hurczolnak magukkal, de a magyar ember nem szokott efféléhez.
Deák azonban gyakran tapasztalta, hogy estennen néha nagyon lehül a
levegő. Otthon is tapasztalta ezt Kehidán a Zala-folyó vizenyős völgyén
és itt Budapesten is a Városligetben vagy a budai oldalon fönt a
Zugligetben. Ilyenkor jó a felöltő. De napközben a forróság igen nagy,
felöltve viselni a felső ruhát önkinzás volna. Az ember tehát balkarjára
veszi azt s ugy viszi magával.
Most már ezt százan és ezeren igy csinálják. Általános divattá vált.
Valamint az esernyő-hurczolás is. De ezt már nem Deák Ferencz
honositotta meg.
Nyugoti országokban ez régi szokás. Ott gyakori az esőzés. Minden héten
esni szokott kétszer, háromszor is. Soha se biztos: mely napon és mely
órában szakad le egy futó zápor, vagy egy lanyha eső. Ott hát mindenki
magával hordja esernyőjét.
De nálunk?
Nálunk a nyárszakon és az őszön át hetekig, hónapokig nincs egy csöpp
eső se. Miért kellene nekünk az esernyőt örökké magunkkal czipelnünk?
Magyar ember nem fél az esőtől. Régebben világ csufja lett volna az, a
kit esernyő nélkül sohase lehetett volna látni.
Most már másként vagyunk mi is. Perczel Mór hires honvédtábornokunk a
bujdosás alatt külföldön ugy megszokta az esernyőt, hogy a mikor
hazajött se tette le kezéből soha, s egyszer-másszor csakugyan vette
hasznát itthon is. Az ő példája nyomán most már nálunk is örökké
esernyővel járnak igen sokan. Mint a nyugati vármegyék svábjai, a kik
istentelen nagy esernyőjük nélkül ki nem lépnek a pitvarból. Bucsura,
vásárra, lakodalomba, még a szomszédba is magukkal viszik.
Nem hiszem, hogy Deák Ferencz ruházkodása évenkint többet emésztett
volna föl háromszáz forintnál. Mióta Kehidát elhagyta s Budapestre
költözött, téli ruházkodása se járt nagy költséggel.
Hajdanában falun lakó uri ember téli köntösei emésztették a pénzt.
Utazások, nyári s téli látogatások nyitott kocsin történtek. Szélben,
hóban, kegyetlen fagyban csikorgó hidegben nehéz ruhákra volt szükség.
Fütött vasuti kocsi nem várta az utast sehol. Rossz fülők voltak a
kocsmák, csárdák, vendéglők is, még oda is kellett takaró. A bunda
természetesen erre is jó volt.
Deák nem volt kényeskedő, könnyen hülő, szellőtől aggódó, náthás,
hurutos, fejfájós, csuzos, köszvényes ember. Sokat járt a szabadban,
szobatudós szenvedélyei se voltak s bár a vadászgatás gyönyörei után nem
sóvárgott s nem is lovagolt: teste meg volt edzve erősen. Gyerek korában
sokat futkosott, labdázott, birkózott, izmai hatalmasak voltak.
Téli felöltője krispin volt.
Krispin! Mi a manó ez?
A krispin nem bunda volt, szőrös béléssel nem látták el. Hosszu és bő
kabát, posztóval, vékony flanellal, vagy barkhenddel bélelve, ujjakkal
és gombokkal ellátva, de azért az ember nem öltötte föl, csak ugy a
vállaira vetette – össze se gombolta a mellen vagy a hason, csak ugy
kézzel belülről fogta össze, ha hideg volt, vagy keményen fujt a szél.
Semmi különös disze nem volt e ruhának, se zsinórja, se vitézkötése, se
ezüstje, se nyakbavetője. Vagy fekete, vagy sötétkék, vagy szürke
posztó. Kivül-belül elérhetetlen mély zsebjei.
Ilyet viselt Deák 1848 előtt! Ma már ritkán látni effajta felöltőt.
Sehogyse tudom, miért nevezték krispinnek. Szent Krispín alakját nem ily
gunyában szokják ábrázolni.
Egykor furcsa kalandja volt neki. Tőle magától hallottam.
Pestre kellett jönnie. Egyik barátja, Horváth kamarás megkérte, hozzon
el tőle hatezer forintot s adja át elismerő levél mellett valakinek.
Szivesen vállalkozott rá. A pénzt bankjegyben jól becsomagolva, jól
bekötözve beletette krispinjének zsebébe. Onnan ugyan ki nem esik.
Pestre ér, egyik-másik barátja már várta a fogadóban. Estére jutott el
szállására, báró Wesselényi Miklós nyomban belekapaszkodik s viszi a
szinházba. Rajta a krispin, nem teszi le magáról a szinházban se, azt
meg épen elfeledte, hogy a pénz is benne van.
A zsebmetszők kedves tanyája volt akkor Pest és a német szinház. Mikor
az embertömegből kiszabadulnak: észreveszi, hogy baloldalán a
pénzcsomagnak semmi nyoma. Belenyul a zsebbe, s ime keze a zseb helyén a
szabad levegőre ér. Bizony kikeritették a zsebet a zsebmetszők.
– Kellemetlen dolog volt, igy beszélte Deák. Nemcsak a pénz miatt, a
melyet meg kellett téritenem, mert elvesztének én voltam az oka, hatezer
forint pedig rám nézve nem volt csekélység. Hanem kellemetlen volt
azért, mert akadhatott volna olyan ember is, a ki azt gondolhatta, hogy
talán nem is veszett el a pénz, hanem ideig-óráig nekem volt rá
szükségem.
Mikor a fogadóba ért, azonnal átadta a krispint a szolgának, hogy jókor
reggel vigye a szabóhoz s a kimetszett zsebet varrassa be. Ugy is
történt. Mire Deák felöltözött, már ott volt a szolga a megjavitott
krispinnel. De vitte egyuttal a pénzcsomagot is s szó nélkül letette az
asztalra. Deák csak elbámult. Valósággal ez volt a hatezer forintos
csomag. De a szolga meg se várta a kérdést, csak elkezdett fecsegni
jóizüen.
– Megint tanultam valamit tekintetes uram. Ha ezentul kimegyek
ünneplőre, én se az oldalzsebembe teszem órámat, pénzecskémet, hanem én
is leeresztem a bélésbe a felöltőm fenekére. Ha le találok is
részegedni: a tolvajok, zsebmetszők ott nem keresik, s ha zsebemet
kivágják is, nem találnak semmit. Csuffá lesznek a gazemberek!
Hát bizony Deák Ferencznek is igy menekült meg a pénze. A krispin
zsebjének feneke szétnyilt s a csomag lecsuszott a bélésen belül a
térdéig. Ott nem találta meg a zsebmetsző.
Ezt a véletlent bölcseségnek találta a szolga. Deák jóizüen nevetett
rajta.
Volt egy ruhadarab, melyet Deák-szürnek, utóbb csak Deáknak neveztünk.
Hüvös tavaszi és őszi napokra való felöltő. Vastag posztóból készült,
térdig érő, ujjatlan, a nyaknál begombolható felső ruha volt ez,
1860-tól kezdve jött divatba, s viseltük vagy tizenöt-husz éven át.
Afféle közép állat a köpönyeg és a krispin között.
Azelőtt mi diákok és literátus emberek, mig fiatalok voltunk, a
karbonári köpenyeget viseltük tavaszszal és őszszel s ha már
elöregedtünk, a krispint. A százrétü galléros köpenyeget a tekintélyes
czéhbeli mesterek s vagyonos városi polgárok viselték. A mikor a nemzeti
viselet 1860-ban ujra föléledt, a nyalka fiatalságnak nagyon tetszett a
kivarrott czifra szür is. Természetesen nem huszonöt fontos
szőrposztóból, a hogy a bakonyi kanász viseli.
Deák az ő minden feltünést elkerülő szerény természeténél fogva se
karbonári olasz köpönyeget, se százrétü galléros czéhmester köpönyeget,
se kivarrott kaczkiás szűrt nem hordhatott. De a krispin is avult alakká
vált már, azonban a nemzeti viselethez mégis alkalmazkodnia kellett. Igy
gondolta ki szabója azt a felöltőt, melyet azután a közönség
Deák-szűrnek nevezett el.
Ma már ezt se viselik. Lassankint eltünik az emlékezetből maga a ruhanév
is.
II.
(Deák étkezése. – Zichy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A régi
pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó készsége.)
Deák étkezése igazán kevés pénzbe került.
Egészségi állapotáról talán másutt fogok megemlékezni, itt csak azt
jegyzem meg, hogy sokat betegeskedett már 1843-ban s 1847-ben is, sőt
1850 után állandóan hitte, hogy valami szervi baja van s nem lesz hosszu
életü.
Olyan bölcs léleknek, mint ő, ez nem okozott aggodalmat. Derült kedélye,
vidám gondolkozása el nem borult e miatt egyetlen órára se. Hanem igen
is gondot okozott neki a hizás, a szivbajtól való aggodalom, minthogy a
hizás és a szivbaj, ha együtt van, gyakran évekig terjedő nagy
szenvedéseket okoz.
Föltette magában, hogy a hizásnak, a mennyire lehet, elejét veszi.
Nem evett reggelit és nem evett vacsorát huszonhat éven át. Huszonnégy
órán át csak egyszer evett naponkint és pedig délben. Étele rendesen két
fogásból állott kevés kenyérrel, kevés tésztával. A becsináltat, a
paradicsomos csirkét, a teljesen magyar mód szerint készitett
főzelékeket különösen szerette. Husféléből mindig elköltött egy férfira
való egész adagot.
Nem ivott se bort, se sört, se pálinkafélét, se teát, se kávét. Még
ásványvizet is ritkán. Közönséges ivóviz volt minden itala.
E szokásától semmiféle alkalommal el nem tért. A legünnepélyesebb vagy a
legvidámabb nyilvános lakoma se zökkentette ki kerékvágásából.
Egyszer a nemzeti kaszinóban volt közlakomán. Szerették volna, ha a
felköszöntések közben ő is felszólal. Gróf Zichy Manó megkisértette
rábirni.
Derék és kedves ember volt ez a gróf. A függetlenségi harcz alatt
honvédezredes, később kissé üldözött is, kissé menekült is. Deáknak
határtalan hive, többször képviselő, Deák is nagyon kedvelte.
Gróf Zichy Manó feláll, kezében a serleg s Deákhoz intézi szavait.
– Alkotmányos és nemzeti szokás, ugymond, közlakomán a felköszöntő. A
felköszöntő két részből áll. Egyik része az, hogy az ember beszéljen; –
másik része pedig az, hogy igyék. Ezt a részét majd ő végzi, ő majd
iszik, de végezze a másik részét a nemzet bölcse: Deák. Ő meg beszéljen!
A jó gróf mindig négy nyelven beszélt, noha egyiken se tudott
folyékonyan beszélni. Támadt nagy kaczagás. De bizony a felköszöntő mind
a két részét neki kellett elvégezni. A nemzet bölcse nem beszélt.
Egyáltalán nem szokott felköszöntőket tartani.
A tartalmas, komoly beszédeket a fehér asztal mellett nem kedvelte. Üres
élczelődés pedig nem állott természetében.
Könnyü kiszámitani, mibe került Deák Ferencz étkezése.
Mikor nem voltak országgyülések: 1848-tól 1861-ig és 1861-től 1865-ig,
akkor csak hat-hét hónapot töltött Pesten. A téli és tavaszi hónapokat.
A forró nyárnak öt-hat hetét Balaton-Füreden s a többi időt egész
szüretig Puszta-Szent-Lászlón Klára nénjénél szokta leginkább tölteni.
Néhány napra el szokott látogatni egyik másik leányági ifjabb rokonához.
Az Angol Királyné fogadóbeli étkezése havonként alig rugott többre ötven
forintnál. Ennyit fizetett havonként szobájáért is. A szolgálat és a
borravalók husz-huszonöt forintnyi költséget okoztak. Ennyibe került
havonként s átlagosan ruházata s mosása is. Ime mintegy 170 vagy 180
forint kiadás havonként.
Volt pedig életjáradékából legalább 250 forintja, a mai pénz szerint 525
korona. Maradt tehát ugynevezett zsebköltségre havonkint mintegy 150
koronája.
Bizony ez csekély összeg.
Utazására is kellett valamit költenie. A vasut pénzbe került később.
Ezer meg ezer semmiféle embernek volt ingyenes, vagy kedvezményes vasuti
jegye, de neki nem volt. A miniszter urak harminczhat év óta ingyen
utazgatnak a vasutakon. Sokszor családjukat is ingyen kocsikáztatják.
Kényelmes kocsik, nagy termes és hálófülkés kocsiszakaszok állanak
rendelkezésükre. Deák Ferencznek mindebből nem volt semmije. Ugy
utazgatott, mint más közönséges ember. Kiment az állomáshoz a rendes
időben, megváltotta jegyét az első osztályra s meghuzta magát a sarokban
negyed-ötöd magával.
Hát hiszen adtak volna ő neki termes kocsit is, külön vonatot is, mint a
királynak. De megkinálni ilyesmivel nem merte senki. Jól tudták azt,
hogy Deák Ferencznek semmit se lehet adni. Ha jó kedvében találják:
adomával utasit el minden ajánlatot. Ha rossz kedvében talál lenni:
összeszidja az ajánlattevőt, ha kormányelnök is.
Egyszer-kétszer mégis rászedték.
Arczát, alakját jól ismerte minden ember uton-utfélen. Siska kalapját,
bozontos szemöldökét, kusza bajuszát, tekintetének oroszlán fönségét a
ki egyszer látta, soha el nem felejtette. Ha valamely nagy állomáson
hire futamodott, hogy Deák Ferencz a vonaton van: csődület támadt
azonnal. Kocsiját körülvették, látni akarta mindenki s ha kocsijának
ablakfüggönye nem volt jól lehuzva: harsogó éljenzéssel támadta meg a
sokaság.
Ezt nem szerette.
De még kevésbbé szerette azt, hogy a mint fölfedezték: mindenki untató
figyelemmel, udvariassággal és előzékenységgel közeledett feléje, mintha
ő lett volna a nádorispán vagy a nagy Napoleon. Ha rá akart gyujtani:
tűzzel kinálták. Untalan kérdezgették tőle: nem parancsol-e valami üditő
italt. Felső ruháját, utazó táskáját kivették kezéből. Szolgálatát
mindenki felajánlotta. Bizalmasan nem beszélgethetett senkivel! mindenki
ugy ült vagy állt mellette, mintha nyársat nyelt volna. Mint a hadnagy a
fővezér közelében: ugy voltak vele az emberek. S ha megsejtették
menetelét: főispánok, alispánok, főbirák, polgármesterek siettek hozzá
tisztelkedni csak egy pillanatra is.
Mindez terhére volt.
Egyik utjában Székesfehérvárott is, Kanizsán is nagy éljenzéssel
fogadták a vasuti állomáson. Mikor visszaérkezett, panaszkodott, hogy
nem hagyják nyugodtan utazni. Legközelebbi utazása alkalmával Visontai
Kovách Laczi előre értesitette a déli vasut budai igazgatóságát erről.
Az igazgatóság nyomban értesitette Deákot, hogy ekkor és ekkor
gyorsitott tehervonatot indit, ha Deák kivánja, egy személykocsit
akasztanak hozzá s a rendes dij mellett használhatja a kocsit.
– Ez bizony jó lesz!
Nem vette észre a kegyes csalást. Kiment az állomásra. Látta, hogy
néhány teherszállitó kocsi után oda van akasztva egy személykocsi.
Megváltotta az utazási jegyet s igy azután külön vonaton utazott. S ezt
még egyszer megtudták vele cselekedni. De már akkor rájött a csalásra s
többé nem tudták a külön vonatra rábirni.
Végre is az utazás nem sok pénzébe került. De itt a fővárosban a
bérkocsizás se.
Naponként kirándult a Városligetbe s néha tovább is: Svábhegyre,
Zugligetbe vagy Klauzál Gáborhoz Kis-Téténybe. A hova omnibusz járt: oda
bizony nem fizetett ő se kétlovas, se egylovas bérkocsit.
Csodálatos omnibuszai voltak egykor Budapestnek. Hosszu, nehéz, födetlen
hidasok rossz lovakkal, goromba kocsisokkal. Tél ellen, szél ellen,
hideg ellen nem volt bennük menedék. Ha az eső szemetelni kezdett: akkor
keresztvasrudakra ponyvát huztak s a jég és eső legalább nem verte ki az
ember szemét. A Két pisztoly mellől s a Szénatérről indultak a
Városliget felé. Ma ezeket a helyeket Kálvin-térnek és Deák-térnek
nevezik. Két ülés a kocsis mellett, hat ülés a kocsi derekában, négy
ülés hátul. Állóhely nem volt. Minden ülésnek ára egy hatos volt. Hat
pengő krajczár, vagyis a mai számitás szerint 21 fillér. A hátulsó négy
ülésen szabad volt dohányozni.
Deák mindig ide ült.
Magánosan ritkán ment a Városligetbe. S kiséretében gyakran voltak nagy
urak, kegyelmes urak, milliomos urak is, a kiknek diszes, értékes
magánfogataik is voltak.
Hát bizony ha Deák társaságában akartak maradni, kénytelenek voltak
omnibuszra ülni s a hatost leszurni. Gyönyörü fogatuk ott ácsorgott vagy
ott baktatott a döczögő omnibusz mellett.
Bizony ácsorgott is.
Akkor az omnibusz sohase járt üresen. Megmaradt a régi jó szokás
mellett. A mig tele nem volt városligeti utassal: meg nem indult a
szentnek se. Neki ugyan nem parancsolt a főkapitány, hogy minden öt,
vagy tiz perczben indulni kell. A kinek nem tetszik az omnibusz: menjen
gyalog, vagy fiakkeren, vagy lóháton. Vagy üldögéljen otthon s ne
parancsolgasson senkinek.
Deák kényelmesen várt a hátulsó ülésen. Hiszen a Városligetbe csak akkor
ment, a mikor otthon semmi dolga nem volt. Ha pedig semmi dolga nem
volt: utja sietős nem lehetett. Szivarozni pedig ott a hátulsó ülésben
is lehetett. Hogy aztán az omnibuszon kofával, hentessel, bugyros
zsidóval is összekerült: az épen nem bántotta. Sőt az volt az
örvendetes. Hát azok nem épen olyan jóravaló, becsületes emberek, mint a
kegyelmes urak?
Végre is, ha kétlovas, vagy egylovas bérkocsira nem tellett: ment
omnibuszon. Tisztességes embernek nem szégyen az!