tartozott. Ezt is ki kellett fizetni. De volt értéke még arra is: az
1854-ik évi termés és a gazdasági felszerelés, élő és holt ingóságok.
Ezeket augusztus 22-én kelt szerződéssel adta el a legnagyobb magyarnak.
Perlaky Józseffel készült az alku s 11,000 forint vételárban állapodtak
meg. Ezzel együtt kapott tehát összesen 66 ezer pengő forintot s
körülbelül ily áron vették meg Széchenyiék Kehida másik felét is a
rokonoktól.
Az utolsó napon, melyet Kehidán töltött, ott volt nála unokaöcscse
Nedeczky Pista, a kit mindig nagyon szeretett. Összes vérrokonai közt ő
volt körülötte legtöbbet s ő és családja szerzett neki agg napjaiban
legtöbb örömet. Szép története van ennek, de ennek elmondása nem ide
tartozik.
Az utolsó napon kifizette s szép ajándékokkal látta el tisztjét,
cselédjeit, molnárait, papját, tanitóját. Az érzékeny jeleneteket nem
szerette. Egykori jobbágyai szivesen mentek volna hozzá hálálkodó
búcsuzásra, de ezt nem akarta. Bizonyára neki is fájt volna az
elbúcsuzás. Az egyszerü falusi emberek keresetlen szavaira neki is
eszébe jutott volna: minő nagy dolog az, örökre elhagyni az ősi tanyát,
a hol gyermekkora lefolyt, – a hol félszázadon keresztül élt és
dolgozott s a hol annyiszor keresték őt fel bölcs tanácsért a nemzet
vezérei, az ország nagyjai, irók, költők, államférfiak, bujdosók s a
főiskolák lelkes ifjai.
A birtokkal együtt átadta Perlakynak hámos lovait is. Nem volt már
kocsija se.
Öcscse kocsijára ült, Nedeczky Pista vitte át Puszta-Szent-Lászlóra
Oszterhuberékhez. Zsebében volt jó tizenkétezer pengő forint, hogy abból
a nénjénél levő adósságot is kifizesse.
Természetesen erre nem került a sor mindjárt. Nem az volt az ősi szokás.
Előbb beszélgetni, ebédelni, pipázni, társalogni, egy vagy két napot és
éjszakát ott tölteni, a multak és a jövendők fölött eladomázni, az
elutazás fölött kissé évődni – csak ezek után kerülhetett a sor az
adósságra, a tőkére, a kamatokra, az összeszámolásra, a fizetésre.
Klára nénje jól elmult már akkor hatvan éves.
Közép női termet, rettenetes sovány, őszülő fürtök, a század elején
divatos hajdisz, egyszerü, sötétebb szinü házi ruha. A Deákok nagy
szemei, csontos álla s határozott, erélyes szavai – mikor beszélt – nála
is ép ugy meg voltak, mint Ferkó öcscsénél.
Mind a két kezén minden ujja tele volt lószőrgyürüvel. Kolduló barátok
ajándékai.
A kolduló barátok fél század előtt még azon a vidéken is jobban eljártak
dolgukban, mint most. Az Oszterhuberék földszintes, nagy, régi urasági
házát el nem kerülte volna egy se. Kegyesebb lelket s szivesebb adományt
nem találtak volna a világon. Sümegről, Bucsu-Szent-László-Egyházáról,
de még Pápáról is, két-három vármegye klastromából eljutott oda
mindenki.
Mit csinál a kolduló barát?
Koldul, aluszik, imádkozik, hálálkodik s üres idejében lóhajból,
lófarkaszőréből gyürüt fon. S ezzel a gyürüvel ajándékozza meg a falusi
leányokat, menyecskéket, öreg asszonyokat.
De még a tekintetes Oszterhuberné asszonyságot is, Deák Klára
urasszonyt. A mint megkapta a kosár tojást, a zsák lisztet, a kettős
csirkét s a pengő huszast: nagy hálálkodás közt őt is mindig megkinálta
a fekete lószőrgyürüvel.
A jó Klára urasszony megbecsülte a lószőrgyürüt. Nem dobta a szemétre,
nem is a konyhabeli lányoknak, vagy bejáró asszonyoknak adta, hanem
felhuzta ujjaira. Annyi volt már neki, hogy szinte keztyüujjal
boritottnak látszott a kezefeje.
Egyszer csak odaszól hozzá Deák Ferencz.
– Édes Klárim, számoljunk most már össze mi is!
Az urasszonyban egy kis indulat volt. Tudta már Kehida eladását. Tudta,
hogy édes, kedves Ferkó öcscse elhagyja a vidéket s Pestre megy lakni.
Szomoru is volt, keserüség is marta a szivét.
– Tüzes teremtette, ne zaklass mindig édes Ferkóm azzal a számolással!
Ha indulatban volt, ez volt a szavajárása: tüzes teremtette. Most is e
szó tört ki belőle. Pedig bizony Ferkó öcscse sohse szokta zaklatni a
számolással. Hiszen most is sok évi kamattal volt hátralékban.
Ferkó öcscse azonban nem engedett.
– Bocsáss meg édes Klárim, most már meg kell lenni a számolásnak, tudod
miért.
Oszterhuber mosolyogva nézte a viszályt. Mi lesz ebből?
Hüvös őszi idő járt már. A kályhában égett a tűz, csak ugy ropogott.
Az urasszony ismerte jól Ferkó öcscsét. Látta, tudta, hogy Ferkó öcscse
most már nem enged.
Bement a benyilóba. Ott volt egy nagy négy fiókos szekrény. Kihuzta az
egyik fiókot. Holmi ruhák alatt volt abban a fiókban egy csomó irás,
Deák Ferencz adóslevelei. Az urasszony fölmarkolta azokat a leveleket,
kivitte az urak szobájába s azután rögtön beledobta a kályha ropogó
tüzébe. Egy pillanat alatt hamuvá vált minden tőke, kamat és
összeszámolás.
– Tüzes teremtette, most már összeszámoltunk édes Ferkó öcsém!
Deák Ferencz nem szólt semmit. Csak oda ment Klári nénjéhez s megölelte,
megcsókolta.
Akkor törtek ki az urasszony könyei. Odaborult édes jó öcscsének
kebelére, s zokogott keservesen. Mert, hogy az ő édes jó öcscse most már
messze-messze eltávozik az ő közeléből!
Igy fizette ki utolsó adósságát Deák Ferencz.
Oszterhuber József is nagyon megörült a dolognak, Sokszor eldicsekedett
utóbb, hogy az ő édes Klárija hogy ki tudott fogni még Deák Ferenczen
is.
III. ELADJA SÖJTÖRT.
(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges
viaskodása.)
Emlitettem, hogy Söjtört Klára nénje, Oszterhuberné, kapta osztályrészül
örökségbe. Ez a birtok e részekből állott:
Az ősi emeletes kastély, körülötte kerttel és melléképületekkel. Ebben
lakott Deák Ferencz apja, anyja. Ebben született a haza bölcse is.
Szántóföld 501 hold és 130 négyszögöl.
Kert és rét 97 hold és 368 négyszögöl.
Négy és fél hold szőlő.
Husz hold legelő.
Szép szálas erdő 321 hold 740 négyszögöl.
Ezenkivül a Söjtörhöz tartozó Aszuvölgy dülőben volt 294 hold erdő.
Ime összesen 1238 hold, de magyar hold. Tehát szép nemesi középbirtok.
Hozzá a söjtöri hegyvám és kilenczed-szedhetési jog, a kocsmáltatás,
mészárszék s egyéb földesuri jogok. Ezek közt a kegyurasági jog is, mely
azonban inkább teher volt, mint élvezetes haszon.
Deák Klára 1859-ik évi deczember hó 25-én halt meg 66 éves korában.
Halála előtt husz nappal azonban végrendeletet csinált. E végrendelet is
tanubizonyság arra, hogy e nemes urasszony szivében mily határtalan
szeretett lakott férje iránt is, Ferencz öcscse iránt is.
Gyermekük nem volt, leszármazó örököse tehát nem lehetett. Birtokainak
teljes haszonélvezetét kedves férjének biztositotta ennek haláláig.
Férje halála után a birtokoknak Deák Ferenczre, az ő szeretett édes jó
öcscsére kellett szállniok. Még pedig olyképen, hogy e birtokok felével
életében és halála esetére is szabadon rendelkezzék, másik felét azonban
Jozéfa nénjének, nemeskéri Kiss Józsefnénak maradékaira forditsa, de
hogy a fiuk, lányok és unokák közül kinek mennyit és mily feltétel
mellett juttasson: azt szeretett Ferencz öcscsének bölcseségére és
szabad, korlátlan elhatározására bizza.
Nagyon megfontolt döntés volt ez a haldokló urnőtől.
Jozéfa nénjétől származott unokaöcscsei és hugai legalább a vagyon
tekintetében nem voltak szerencsések. Volt köztük könnyelmü is. Volt, a
ki az idők mostohaságával nem tudott megküzdeni. Volt, a ki lángoló
hazaszeretete s honfi ábrándokkal terhes lelke a nagy mozgalmakba
belesodort 1848-ban is és az ötvenes és hatvanas években is. Ezek közé
tartozott az én nemes barátom Nedeczky Pista. Mindenét oda áldozta ő is
a közügyekért.
Azért gondolta legjobbnak a hű nagynéne, hogy Ferencz öcscse oszsza fel
az örökség felét unokaöcscsei és hugai közt, ugy a hogy érdemlik s ugy,
a hogy szükségükön, jóllétükön, boldogulásukon legjobban tud segiteni.
Eszerint hát a söjtöri birtok egyelőre Oszterhuber Józsefé lett volna, a
mig él.
Meddig élhetett?
Hetven év körül járhatott már. Elélhetett még tiz évig, elélhetett
huszig is. Addig a birtok haszonvételéhez nem jut Deák Ferencz s
értékéhez nem jutnak a kis vagyonu unokák.
Csakhogy ezt Deák Ferencz nem számitgatta. Nem is szorult rá, nemes
gondolkozása, hű baráti érzése se engedte volna meg a számitgatást. Az ő
édes kedves Klára nénjének oly jó férje volt Oszterhuber József, oly
boldog volt kezdettől fogva házaséletük, hogy az elhunyt feleségtől az
életben maradt férj azt a végrendeletet igazán megérdemelte. Majdnem
negyven évet töltöttek együtt, búban-örömben hiven osztozkodva, hogy ha
a haldokló asszony a mennyei üdvösséget hagyja férjére: férje azt is
igazán megérdemelte volna.
Igy gondolkozott Deák.
De a felfogás nemességében még se tudta felülmulni Oszterhuber Józsefet.
Minő csodálatos rokonság, minő fenséges barátság volt e férfiak között;
értsd meg és itéld meg óh mostani kapzsi nemzedék!
A nemes urasszonyt eltemették. Végrendeletével, kivált az első napokban,
nem törődtek. Fájdalmuk, veszteségük érzete foglalta el a férjnek is, a
testvérnek is a lelkét. A négy Deák-testvér közt egyedül csak Ferencz
élt már, a haza bölcse.
1860-ik évi január hó 3-án hirdette ki a biróság a végrendeletet. Ekkor
tudták meg annak tartalmát.
Az özvegy férjnek, Oszterhuber Józsefnek lelkében ekkor valami szent
ravaszság sarjadozott. Hátha ő nem fogadná el a végrendeletet? Hátha ő
nem venné birtokba Söjtört, a Deákok ősi birtokát, a haza bölcsének
szülőhelyét? Hátha ő azt egyenesen visszaadná Deák Ferencznek a hű
rokonnak, gyermekkora óta legjobb barátjának?
Ime, Deák Jozéfa maradékai zilált anyagi viszonyok közt élnek. Ezeket is
oly igazán szerette a megboldogult. S ezek közt csakugyan vannak, a
kiknek jól esnék a segitség.
De még maga Deák Ferencz is jó hasznát tudná venni a birtoknak. Nincs
rászorulva, igaz. Szerény, de tisztes évjáradékából a maga módja szerint
urasan, kényelmesen meg tud élni. De ő végre is közférfiu, a magyar
nemzetnek vezére, millió szem néz rá, minden cselekedete nemcsak
példabeszéd, hanem követendő példa is lesz nagy időkön keresztül. Ily
ember kezében áldás lehet a pénz.
Lassankint megállapodott abban: nem fogadja el a birtokot.
De hát szabad-e azt tenni ő neki? Az ő szerelmes hitvese, a ki már a
föld alatt nyugszik, ugy határozta el, hogy övé legyen, a mig él, az a
birtok. Nem sérti-e meg, ha másként cselekszik, az ő kedvesének
emlékezetét? Megfér-e ez bánatával és kegyeletével?
Még másféle, noha apró nehézséget is látott. Gyöngédségére s jó
gazdaeszére mutat ez is. Ha ő lemond ugyanis a végrendeletről: akkor a
birtok Deák nyakába szakad, neki kell a pár ezer forintnyi illetéket
fizetni. Ámde Deáknak nincs tőkés pénze, adósságot kell csinálnia, a
birtokot meg kell terhelnie, ez pedig az ő istenben boldogult kedves
Klárijának sehogy se volna tetszésére.
Az illetéket hát kifizette. A zalaegerszegi császári királyi
adóhivatalnál 1862-ik évi október hó 28-án 3511. szám alatt van
beiktatva a fizetés. Ha ezt maga Deák Ferencz érdemesnek tartotta a
följegyzésre, én is érdemesnek tartom arra, hogy megemlitsem.
Deák előtt a ravasz gondolatot nem igen merte a jóbarát előhozni. Az
1860-ik és 1861-ik év nagy izgalmak közt telt el. Országgyülés,
vármegyék harczai, Kossuth hatalmas működése a külföldön, a magyar légio
hadakozása Olaszországban, Garibaldi hőstettei, alkotmányunknak ujra
eltiprása: ezek töltötték be a két esztendőt.
A következő három év nyarát is Puszta-Szent-Lászlón töltötte Deák.
Oszterhuber csak ugy messziről példálózgatott arra, hogy milyen jó
lenne, ha Deák ülhetne be ujra a söjtöri kastélyba s elfoglalná ujra
helyét Zalavármegye uraságai közt. Deák egy-egy adomával ütötte el az
ily beszédet.
Senki se ismerte jobban Deákot, mint jó sógora. Érezte a jó sógor, hogy
ő bünös gondolatot forgat elméjében. Szentségeset ugyan, de mégis
bünöset. Azt a gondolatot, hogy ő ajándékot adjon Deáknak.
Ajándékot Deáknak! Ezt ugyan még eddig meg nem kisértette senki. Holmi
emléktárgyat, pipát, aranytollat, az erdélyi nőktől ezüst szobrocskát, a
magyar nőktől himzést, a vértanuhalálára siető Batthyánytól órát
elfogadott baráti és hazafias emlékül, holmi finom dinnyét, érett
gyümölcs korai zsengéjét, faragni való száraz fácskákat is fogadott el.
De birtokot, értéket, adományt, jutalmat, kitüntetést?
Bolondság!
Hol az a császár, király, potentát vagy római pápa, a ki Deák Ferenczet
ilyesmivel meg merné még kinálni is?
Csakhogy Deák szivében Oszterhuber mindezeknél nagyobb volt és
hatalmasabb.
Végre is 1864-ben előállt a jó barát s kereken kijelentette, hogy
Söjtörről lemond. Mintha hallanám, a mint ezt érzékenyen, gyöngéden Deák
Ferencz előtt előadta.
– Öreg ember vagyok, édes Ferim, túl a hetven esztendőn. Se fiam, se
lányom. Vagyonom, istennek hála, elég van. Egy-két esztendő mulva magam
is elmegyek édes jó felejthetetlen Klárim után. Rokonaimnak sincs
szükségük nagyobb örökségre. Ferkó öcsém veszprémi kanonok s mint tudod,
gazdag ember. Ő utána is Miska öcsémre száll az örökség, a ki pedig
mindegyikünknél vagyonosabb s neki is csak egy fia van. Minek nekem hát
a söjtöri birtok? Legyen az, édes Ferim, a tied. Rád néz az ország
szeme. Ime, ez a szülőfölded! Foglald el méltó helyed vármegyénk előkelő
birtokosai közt is. Szegény jó Klárinknak is ez volt örökös vágya,
óhajtása. S aztán Jozéfa maradékait is segiteni tudod szived szerint.
Már e miatt is szent kötelességed abba a birtokba beleülni. Csak ugy
lesz a legjobb!
Deák Ferencznek, a bölcsnek könnyen lehetett e nemes ajánlatra
válaszolni.
Ő ajándékot, adományt el nem fogadhatott soha senkitől. Még saját
legközelebbi édes rokonától s legbensőbb barátjától se.
Gyakorlatibb okai is voltak.
– Lásd édes jó barátom, ha már átvenném is azt a birtokot, átabotában
nem gazdálkodhatnám ott; az okos és jövedelmes gazdálkodáshoz pedig nagy
beruházás, sok pénz, tekintélyes tőke kell, a mi nekem nincs. Hát
adósságot csináljak? Vénségemre én is agyon terheljem magam? Hiszen
Kehidát is azért adtam el, hogy ily gondokkal ne kelljen vesződnöm.
Azután édes Józsim, sokkal jobban szeretsz te engem, mintsem azt
kivánnád vagy csak megengednéd is, hogy én most mezei, falusi gazda
legyek, erdőn-mezőn lóssak-fussak; tiszttel, cseléddel, napszámossal
zsörtölődjem; elemi csapások, adók, közterhek, biztositások nyakamba
szakadjanak; adókkal-vevőkkel, árosokkal-vásárosokkal alkudozzam,
pörlekedjem s még ha a szükség parancsolná is, Pestre se mehessek,
ország dolgát szabadon se intézhessem. Az én egészségem és megszokott
életmódom mellett ez lehetetlen.
Belátta ezt Oszterhuber József is. Eszes, nagy műveltségü, nagy
tapasztalásu, bölcs ember volt ő is. De hiába, neki már rögeszméjévé
vált, hogy a söjtöri birtok Deák Ferenczet illeti s nem őt. Tovább nem
is tanakodott, hanem a mint a szüretet bevégezték, október 12-én
1864-ben egyoldalulag kiállitotta lemondási kötelező nyilatkozatát s azt
átadta Deák Ferencznek, mint végrendeleti örökösnek. Csináljon a
birtokkal, a mit jónak lát.
De még egyebet is csinált. Elhirdette otthon is s átment Söjtörre,
elhirdette ott is, hogy Söjtör kizárólagos ura a mai naptól fogva megint
Deák Ferencz. Levélben értesitette testvérjeit is, a szomszédokat s jó
barátokat is, a Séllyey, Sümeghy, Festetich, Farkas, Csertán, Dervarics,
Hertelendy s többi nemzetségből.
Befejezett cselekménynyel állt Deák Ferencz elé.
Most akadt meg már a haza bölcse. Első pillanatban csakugyan nem tudta,
mit csináljon az ősi nagy birtokkal. Édes sógorának s hű barátjának se
akart kedvtelenséget csinálni s hálás érző szivvel annak nemes érzését
lehetetlen volt rideg visszautasitással megbántani.
Mit csináljon tehát?
Épen jó tiz napba került, mig megtalálta a megoldást. Kemény
elhatározással édes sógorát visszaterelte az osztó igazság mezejére.
– Édes Józsim! Én boldogult édes jó Klára néném végső akaratát
tiszteletben tartom épen ugy, mint te. Ő ugy rendelte, hogy holtodig te
élvezd a birtokot és csak holtod után legyen az enyém. Te még elélhetsz,
éltessen is az isten, legalább tiz-tizenöt évig. Most már látom, enyém a
birtok, tehát azt tehetem vele, a mit akarok. Jól van. Hát én neked
eladom azt a birtokot igaz áron, de a vételárba a te haszonélvezetedet
beszámitjuk. Mondd meg őszintén, mit ér ez a birtok most ezen a vidéken?
– Ha az enyém volna, százezer forintért se adnám.
– No jól van. Hát százezer forint az ára. Annak fele ötvenezer forint,
ennyit legalább megér a te haszonélvezeti jogod. Ugyanannyit fizetsz
nekem is. Inkább tiéd legyen, mint másé. Igy aztán szegény boldogult
Klárink végső akarata is teljesül.
Ez elől most már ki nem térhetett Oszterhuber József. Mert csakugyan ez
volt már az igazság.
Az örök adásvevési levél 1864. évi október 22-én kelt. Maga Deák
készitette. Ez a fenséges szép rokoni és hű baráti versengés egyszerü
szavakkal, Deák szavaival, igy van előadva:
»Fen tisztelt sógorom, tekintetes Oszterhuber József ur a
haszonélvezettel járó illetéket befizetvén, a javakat haszonélvezeti
birásába vette ugyan, azonban boldog emlékü nejének végrendeleti
intézkedését méltányolni s viszonozni óhajtván, e folyó évi október hó
12-én kiadott elismerő okiratában a haszonélvezeti jogról örökre
lemondott s azon javakat nekem mint illető végrendeleti utóörökösnek
birásomba által is bocsátotta, ezeknél fogva azon javakról szabadon
rendelkezhetem. Minthogy a birtok kezelése rám nézve nem csak terhes,
hanem a gazdálkodást nagyobb beruházások nélkül nem is folytathatnám, de
végre boldogult Jozéfa testvérem örökösei javára a birtok fele részéről
én is még életemben legjobb belátásom szerint, tettleg intézkedni
kivánok s ezt czélszerüen és haszonnal csakis azáltal eszközölhetem, ha
a birtokot fel nem darabolva, együtt egy testben elörökösitem s a
vételárnak felét Jozefa testvérem örökösei között saját belátásom
szerint kirendelem: ezekhez képest, mind azon ősi ingatlan javakat és
fundus instructust, melyek boldogult Deák Klára testvéremnek
végrendelete és tisztelt sógoromnak lemondása következtében birtokomba
jutottak – el- és általadom örökben és megmásithatatlanul tekintetes
Oszterhuber József urnak teljes tulajdoni joggal ötvenezer forintért.«
Ime, ez a története annak: miként vált meg utolsó ősi birtokától Deák
Ferencz.
Kint a puszta-szent-lászlói csöndes kuriában folyt le e ragyogó szép
falusi és egyszerü történet.
Három nemes sziv szentséges viaskodása ez a fölött: melyik tud jobban
szeretni.
Melyik sziv volt a nemesebb: el nem lehet dönteni.
MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?
I.
(Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. – Miként gyakorolt
protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A krispin. –
A Deák szür. – A zsebmetsző.)
Deák Ferencz a kehidai uradalom vételárának egy részét sohase vette föl
gróf Széchenyi Istvántól, hanem azt életjáradékra forditotta át.
Az életjáradék szó uj szó. Öregeink nem ismerték, nem is használták. A
félszázad előtti gazdasági és pénzügytani irodalom honositotta meg.
Magát a jogi intézményt jól ismerte a régebbi kor. »Örökös tartás« volt
a neve. Öreg emberek, öreg asszonyok, magános nők és férfiak; különösen
agg szüzek gyakran átengedték ingó és ingatlan javaikat valami jó
rokonnak azzal a föltétellel, hogy haláluk után a javak a jó rokonra
szálljanak, de életükben a jó rokon gondoskodik lakásukról,
élelmezésükről, kényelmükről, mindennapi szükségükről. A köznép örökös
tartásnak nevezte ezt a jogviszonyt. A latinos világban vitalitium volt
a neve. Maga Deák is igy nevezte.
De ő nem természeti szolgálmányokban, hanem készpénzben, még pedig
aranyban kötötte ki magának a vitalitiumot, az életjáradékot.
Ugy tudom, a vételárból negyvenezer ezüst forint lett életjáradékra
forditva. Gróf Széchenyi István azt a kötelezettséget vállalta magára és
maradékaira, hogy Deák Ferencznek élete végéig évenkint hatszáz darab
körmöczi aranyat fog fizetni – e czimen a vételárból negyvenezer forint
lehajlik – Deák halála után pedig a fizetés kötelezettsége megszünik.
A legnagyobb magyar nem sokáig fizette ezt maga. Alig öt éven át. Ő
1860-ik év tavaszán meghalt s a kötelezettség fiaira háramlott, kik azt
pontosan teljesitették Deák Ferencz haláláig, noha Kehidát eladták s az
nem maradt birtokukban.
Egy körmöczi arany, ha jól emlékszem, négy és fél ezüst forint volt a
mult század elején. Csakhogy az aranynak az osztrák bankjegyekkel s
folyó váltópénzekkel szemközt mindig volt ázsiója. Néha igen nagy volt.
A mult század ötvenes éveinek vége felé Ausztria hitele kegyetlenül
megcsökkent s egy arany helyett bankjegyben hat forintnál is többet
kellett fizetni.
Deák Ferencznek volt hát életfogytáig legalább háromezer ezüst forint
évi jövedelme.
Kis összeg – ugy látszik.
Bizony kis összeg! Ha a miniszterelnöknek lehet negyvenezer koronája,
egy-egy miniszternek huszonnégyezer, s még államtitkárnak s miniszteri
tanácsosnak is tizenkétezer koronája évenkint: bizony csekélység Deák
Ferencznek hat-hétezer korona!
Hiszen mik azok a miniszterek és államtitkárok Deák Ferenczhez képest?
Semmiségek, porszemek, a láthatatlanság parányai.
És még se volt az csekély összeg abban az időben. Hiszen nyolcz ezüst
forint jutott belőle minden napra. A megyei alispánnak se volt több
fizetése 1800 forintnál s az országgyülési képviselő napidija s lakbére
együtt se rugott többre kétezer forintnál esztendőnként.
Vajjon kinek agyában fordult meg először az a gondolat, hogy Deák
életjáradékba fektesse a vételár maradék részét?
Azt hiszem, ő maga gondolta ki ezt. Birtokát ő már régebben el akarta
adni, 1850 után mindjárt, ha akad vevő: már akkor megkinálta a vevőt
azzal, hogy a vételár felét hatos kamat mellett kölcsönkép megtarthatja.
Ugy látszik hát, régebben forgott már agyában az a gondolat, hogy ő nem
vesződik se birtokkal, se a tőkék kamatoztatásával. A kinek a pénz nem
szerelme, a pénzgyüjtés sem természete: annak unalmas foglalkozás a
pénzzel, kamattal, tőkével, adósokkal, törvényekkel, ügyvéddel, biróval
való bajlódás.
A mai kor a maga vagyonra éhező gondolkozásával alig tud elképzelni
olyan embert, mint Deák Ferencz. Hisz ő nem tudott »pénzt csinálni«.
Miben állott tehát az ő nagy bölcsesége?
Egy adomát beszélnek temetéséről.
Milliomos budapesti bankár meg akarta nézni ravatalát az Akadémia
csarnokában. De már elkésett. Rendőrök, hosszu rudakat tartva kezükben,
elzárták a nagy tért. A sokaság százezernyi fővel zsibongott köröskörül.
A milliomos bankárt nagy tekintélye, parancsoló szava s vastag
aranyóraláncza daczára se eresztették a ravatalhoz.
A milliomos ember dühbe jött, megfordult, áttörtetett a tömegen s
hazament nagy dohogva. Otthon kérdik tőle: mit látott, kivel
találkozott, milyen a Deák Ferencz ravatala?
– Ejh mit! Majd én nézegetem azt. Hiszen ő csak egy koldus volt!
Bizony igaz ez a milliomos ember eszejárása szerint. Vagyona nem volt,
évi jövedelme csak pár ezer forint volt s pénzzel megmérhető örökség nem
maradt utána.
Lehetett ő bölcs. Lehetett a nemzetnek bölcse. De okos ember nem volt.
Igy gondolkozik a mai kor száz embere közül kilenczvenkilencz. A
századik meg talán sehogy se gondolkozik.
Koronát adott egy hatalmas uralkodónak. Kibékitette a királyt, a ki
félre volt vezetve, a magyar nemzettel, a ki el volt keseredve. Alkotott
törvényt erős kézzel s teremtett és buktatott minisztereket és
kormányzókat tetszése szerint. A kit pártolni akart volna: annak utjain
virág nyilik. A kit haragja ér: annak jobb lett volna, ha vakon
születik. Uralkodott a törvényhozás fölött s a hatalmas Habsburg, ha
valami fölött eltünődött: jó lesz-e, rossz lesz-e, mindig megkérdezte
tanácsosától: mit szól a dologhoz Deák Ferencz?
És még se volt semmi vagyona, semmi különös jövedelmi forrása, csak épen
a mindennapija!
Hát okos ember az ilyen ember?
Nem volt egy rongyos viczinális vasutja se. Semmiféle banknak nem volt
igazgató tanácsosa. Nem járt engedélyek, szabadalmak, gyógyszertárak,
italmérések, rendek, rangok, kitüntetések után. Nem fogadott el, nem is
kapott jutalmakat, dijakat, közvetitési jutalékokat. Báróságot,
grófságot, püspökséget, érsekséget, apátságot, kanonokságot szerezhetett
volna száz embernek s nem törődött a százezrekkel és milliókkal, a mit
ekként szerezhetett volna magának.