a vakbuzgóságig vallásos, jámbor népével s túladunai furcsa palócz
nyelvjárásával. Nyugatra fekszik a Valiczka-völgyétől. De hol van ide a
palózcság a Bükk nyergeiben? Hol van ide a székelység a Hargita messze
vidékein? S a nyelvtudósok mégis abban fáradoznak, hogy palócczal,
székelylyel kimutassák a göcseji ember közel való atyafiságát.
De hát ezzel én most nem törődöm. Most én Deák Ferencz legkedvesebb
tanyájáról akarok emlékezni. Az édes jó Deák-vérről. A halálig hű és
nemes rokonról. A szelid, csöndes nemesi kuriáról, udvarbeli ligetéről,
szálas, bükkös, árnyékos erdeiről.
Itt lakott, itt élt, itt halt meg Deák Klára, a haza bölcsének tiz évvel
idősebb testvérnénje. Mint Oszterhuber-Tarányi József hitvese élte le
itt szeretetben gazdag szép életét. Ferencz öcscse az élet gondjai s
hazájának s a közéletnek oly sok keserü aggodalma elől ide menekült s
itt pihent meg hosszu éveken keresztül.
Deák Klára 1793. évi október hónap 28-án született a söjtöri apai
házban. Az anyakönyv szerint ő is két nevet kapott a szent
keresztségben. Klára Emilia volt a neve. Keresztapjaként Dervarics
Mihályt, s keresztanyjaként ennek feleségét Tuboly Teréziát jegyezték
föl az egyházi emléklapon. Mind a Dervarics-, mind a Tuboly-család
rokon, de távoli rokon a Deákokkal.
Tiz éves volt, a mikor apja Söjtörről átköltözött Kehidára s mint már
özvegy ember magával vitte leányát is: Klárát s a harmadfél évvel
idősebb Jozefát. Kehidán nőtt fel Klára viruló hajadonná s itt folyt le
csöndes, szelid, ártatlan regénye is. Ábrándos szerelme Csányi László, a
vértanu iránt s azután boldog szerelme, mely házassággal végződött.
Zala-Csány tőszomszédja Kehidának, ettől délre, alig négy
kilométernyire. Ott élt, ott mulatott, ott vadászgatott nyaranként a
serdülő Csányi László. Csupán három évvel idősebb, mint Klári. Deák
Antallal csaknem egyidős, testi-lelki jóbarátok. Az apa: idősb Deák
Ferencz elhal 1808-ban. Árván marad a kehidai kastély s benne a
gyerekek. Antal a legidősebb is csak tizenkilencz éves. Jozéfa már
fölserdült hajadon, tizenhét éves. Klárika még süldő leányka, alig
tizenöt éves, a kis Ferkó csak öt éves. Mindennapi pajtásuk és
játszótársuk Csányi László; élénk, bátor, jókedvü, lángoló lelkü nemes
ifju. A család is előkelő. Az Árpádok idejében is előkelő család volt
már. Dicsőséges hagyományok emléke diszesiti az ifjunak férfias szép
arcát. A Deák-család ivadékának csak szerencse, ha a Csányi-nemzetséggel
összeköttetésbe jut. A birtok is megfelelő. S azután a nemes ifjuból
minden lehet. Testőr, tábornok, hadvezér, vármegye alispánja. A kehidai
és csányi fiatalok csaknem mindennap együtt voltak. Egyik nap Kehidán,
másik nap Csányban. Együtt nőttek, együtt játszottak, együtt ábrándoztak
a jövendőről. Megszerették egymást. De a szerelem nem volt köztük se
vallomás, se igéret, se összebeszélés, se élet-halál-fogadás.
Napoleon azonban megtámadta Magyarországot is s 1809-ben minden nemes
ifjunak a haza védelmére kellett sietnie. Elment a csatatérre Csányi
László is. Odajárt hat esztendeig. Meg is sebesült, gyógyitása sokáig
tartott, későn jutott haza.
Deák Klári azalatt felnőtt. Jozéfa nénjét elvitték főkötő alá. Ő rá
szakadt az egész nagy uri háztartásnak gondja Kehidán is, Söjtörön is. Ő
nevelte a kis Ferkó öcscsét is. A nagy gazdaságot Söjtörön is folytatni
kellett, az év egy részét ott töltötték. A komoly lelkü leánynál a
hajnaltól-estig tartó külső-belső gazdasági foglalkozás elnyomta az
ábrándokat, a gyerekkor szerelmének költészetét.
S aztán nem volt már Csányban senki. Az édes, játszi, gyermekszivü
barátságnak örökre vége. Nem dobog már a csányi paripa többé a kehidai
kastély ablaka alatt s a nemes szép ifju messze országokban, gyilkos
csaták mezején. Ő se mehet többé a csányi kastély kertjének rózsáit
leszaggatni!
De Söjtör mellett ott van Puszta-Szent-László. Az is nagy birtok,
kényelmes uri házzal, sok jobbágygyal s a közeli és távoli falvakban
hozzátartozó részjószágokkal. Ott is van derék, nemes, szép ifju:
Oszterhuber József. Lélekben, szivben, nagy eszmékért lángolásban nem
áll mögötte Csányi Lászlónak. Szegről-végről rokonság is. A fiágon
kihalt hires Tarányi nemzetségben közelebbről-távolabról a Deák-,
Oszterhuber-, Hertelendy-családok összekapcsolvák. Puszta-Szent-László
még közelebb van Söjtörhöz, mint Csány Kehidához. A két család fiataljai
összejárnak. Deák Antal már jó barátságban van a nála csak három évvel
fiatalabb Oszterhuber Józsival. Klári is, a ki már tizenhét éves
hajadon, nagyon megszereti a serdülő Oszterhuber Manczit, a ki később
Hertelendy Imre felesége lett. Ismétlődik a kehidai regény a maga
csöndes, szelid mivoltában Söjtörön s folytatódik Nyirlakon.
Csakhogy ez a regény valósággá válik, boldog végre jut. A fiatalok
összekelnek s Oszterhuber Józsefnek hitvesévé lesz Deák Klára. Boldog
házasság, melyet harmincznyolcz esztendőn át nem zavart meg semmi s mely
csak Deák Klára halálával ér véget, az 1859-ik évi szent karácsony
ünnepének második napján. Akkor halt meg a nemes urnő.
Sohase volt még szebb, erősebb és nemesebb barátság, mint Deák Antal,
Oszterhuber József és Deák Ferencz között. E barátság forrása és lelke,
szépsége és melege bizony Deák Klára volt, a gyöngéd, hű feleség s az
édes szerető testvér mindhalálig.
S ez a barátság nemcsak akkor lángolt, a mikor szemtől-szembe együtt
voltak. Kiterjedt ez a távollétre is. A levelezés állandó és rendszeres
volt köztük. Oszterhuber József otthon maradt. Élt családi örömének és
gazdaságának. Házakat épitett, birtokokat szerzett és termékenyitett. De
a mellett csak ugy érdeklődött a kor nagy kérdései iránt, mint országos
hirü két nagy sógora. A küzdő nemzedékek nagy szenvedélyei ott égtek az
ő lelkében is. Sokkal jobban, mint Deák Antaléban s talán jobban még,
mint Deák Ferenczében is.
De azért vármegyéjéből nem mozdult ki. Vezette a vármegye nemesi
pénztárát s 1848-ban már deresedő fővel elfoglalta az alispáni széket.
Ez volt közéleti külső szereplése.
A két Deák-testvért azonban távolabbra is vezette végzete s az ország
nehéz gondja. Antal 1825-től kezdve három országgyülésre ment föl,
Ferencz, a haza bölcse pedig 1833-tól kezdve egyedül hazájának élt s
csak pihenőre tért Zala vármegyébe, az ő kis hazájába. De Antal is,
Ferencz is az ő kedves sógorukat, barátjukat gondosan irt szép
leveleikben mindig értesitették Puszta-Szent-Lászlón minden kis és nagy
országos dologról s legtitkosabb gondolataikat is mindig föltárták
előtte. Sőt talán egyedül csak előtte. S a mi oly ragyogó fényt vet a
puszta-szent-lászlói magány félrevonult urára, az nem kisebb annál, hogy
Deák Antal is, sőt még Ferencz is igen gyakran nehéz kérdésekben az ő
véleményéhez folyamodtak s az ő itéletét s hazafi érzését fogadták el
gyakran biróul.
E levelekből néhány már napvilágot látott. Fájdalmas bizonyosság, hogy
ezekből száz meg száz örökre elveszett. De azért hű és biztos kezekben
még mindig megvan igen sok. Ha egykor majd ezek mind napvilágra jönnek:
akkor értjük meg igazán, minő benső és fenséges rokonérzés volt az, mely
a haza bölcsét Puszta-Szent-Lászlóra vonzotta.
1854-ben adta el Deák Ferencz a kehidai birtokot s a hozzátartozó
részjószágokat.
Első gondolata az volt, hogy ezentul Pesten fog élni, az ország
központjában s a haza vezérférfiainak s az irodalom hőseinek
társaságában. Legföljebb a nyár egyrészét tölti Balaton-Füreden, mely
meg-megzavart egészségének is jót tesz, s melyet ifju kora óta már
megszokott.
Azonban vágya visszavonta Puszta-Szent-Lászlóra. Az 1855-ik év enyhébb
felét tavasztól késő őszig már itt töltötte, pár heti balaton-füredi
kirándulását leszámitva. S ettől kezdve tizenöt éven át itt volt
nyaranta állandó lakása.
Klára nénje meghalt, mint emlitettem, az 1859-ik év végén. De még e
szomoru eset se változtatta meg szokását. Sógora meghalt tiz év mulva,
1869-ik év január 10-én. De azért még ez évnek nyarát is ott töltötte.
Már akkor se az ő jó, édes nénje, se szeretett sógora nem lehettek vele,
de vele volt Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki oly gyöngéd figyelemmel
s akkora szeretettel vette körül, a mekkora a haza bölcsét, a világhirü
nagy államférfit s a már agguló és gyakran gyöngélkedő öregebb rokont
csak megillette.
Többé nem mehetett Puszta-Szent-Lászlóra s e szép helyet nem is látta
többé.
A puszta-szent-lászlói kastély udvarán ma is él és virul egy csoportban
összeölelkezve az a szép négy vadgesztenyefa, melyet nyolczvan év előtt
Deák Klára ültetett s az ő kezei öntöztek. Ennek árnyékos hüvösében
töltötte a nyári napokat a nagy ember. A ki elmegy a kastély előtt,
benéz oda, hogy meglássa »Deák Ferencz gesztenyefáit«. E néven ismeri a
vidék. A gesztenyefák ma is zöldülnek, ma is virulnak, ma is meghozzák
virágukat és gyümölcsüket gazdagon s árnyékuk hüvös enyhét ma is
kinálják a nagy, országos gondok alatt megfáradt agy számára. De ez az
agy nem működik többé. Elmult örökre.
Megvan Puszta-Szent-László északi faluvégén az a szálas, fölséges
bükkerdő is, a hova a nagy ember igen gyakran ki szokott ballagni s
talán az a törzsök is megvan még, melyen üldögélve nézegette a nyiló
virágokat, az erdő zöld füveit s az élő és mozgó bogárkák nagy
sokaságát. S a melyen vésett, furt, faragott s készitette művészi
játéktárgyait a rokonok, ismerősök, jó barátok s a kis gyermekek
számára.
Ugy szerette a kisdedeket, mint Jézus Krisztus.
DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI.
Gyerekkorában Deák Ferencz Pápán is járt iskolába. Antal bátyja vitte
oda s ő szokta az iskolai szünet kezdetén hazavinni Kehidára.
Pápán a Püspöky-családnál volt elhelyezve. Itt volt lakása, élelmezése,
mosása, világitása, egész ellátása. A család feje valami nyugalmazott
tisztviselő volt, anyagi viszonyai szerények, szivesen tartott diákot,
sokan voltak a háznál. Deákékkal atyafiságban vagy rokonságban is volt a
család.
A kis Deák Ferencznek bizony külön ágy nem jutott. Egy kihuzó
ágyfiókban, ugynevezett subládában kellett hálnia. Hát hiszen mindegy
ez. Egészséges gyerek jól alszik a fa tetején is.
Volt a háznál egy tarka nőstény macska is. Deák is csak annyira
kedvelte, mint a többi házbeli. Ő se szokta többször czirógatni, mint
más.
A macska egyszer kölykessé lett s érezte, hogy közel van a szüléshez.
A macskának az a természete, hogy ilyenkor jóeleve körülnéz a háznál,
hol találhatna csöndes nyugvóhelyet, a hol a szülésben senki nem
zavarná, a hova se kutya se idegen nem jár s ha járna is, valami jó
lélek megvédi őt és kicsinyeit.
Talált ilyen csöndes helyet.
Deák egy szép reggel arra ébredt föl, hogy a macska őt oldalba
kölykezte. Ott fekszik az ölében az anya-macska öt-hat apró vak
kölykével.
Ejnye ni! Ez bizony igy nem maradhat. Szállásadó asszonya fogja a
macska-familiát, készit számára valami zugban egy szakasztó-kosarat,
telerakja ruhafoszlánynyal s oda átköltözteti az anyát és az
ujszülötteket. Ezek közül meghagynak kettőt, a többit vizbe dobálják.
Jön az est. Deák Ferencz lefekszik, de alig oltják el a faggyugyertyát,
érzi, hogy valami mozog az ölében. Hát az anya-macska viszi hozzá a
kölykeit. Először az egyiket, azután a másikat. Lefekteti őket szépen,
azután körülszimatolja, körüldorombolja Deák Ferencz arczát, mintha csak
azt mondaná neki: »Lásd, te jó fiu vagy, jó pajtás vagy, jó hálótársam
leszesz nekem is, kicsinyeimnek is.« Azután maga is csak lefekszik
kölykeihez s szoptatja őket nagy örömmel.
Ott, Deák Ferencz ölében!
No, ez már megvan. Este van, éjjel van, Isten neki, hadd legyenek itt
még egyszer. Nem illenék éjjeli nyugalmukat megzavarni.
Reggel visszaviszik a macskákat odujukba, vaczkukba. Azonban este,
gyertyaoltás után, megint csak odatelepesznek Deák Ferencz ágyába, az ő
ölébe. S igy cselekesznek harmad-, negyednap is.
Végre Deák megsokalja a sok hercze-hurczát. Kijelenti kereken, hogy ő
nem akarja, hogy a macskákat tőle elczipeljék. Ha azoknak ő hozzá van
bizodalmuk, hagyják meg őket az ő ágyában. El tud ő velük feküdni,
aludni békességgel.
Ugy is lett. Azután nem zavarta őket semmi. Deák Ferencz és a három
macska együtt tanyáztak az ágyban, a mig csak a macskakölykek föl nem
nőttek.
– – Ezt az esetet Deák Mária urnő beszélte el nekem, a haza bölcsének
unokahuga.
DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.
I. AZ OSZTÁLY.
(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák
Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. –
Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)
Győrött, szabad előadásban, emlékezetből, jótékonyczélra mondtam el e
szakasz tartalmát. Közölték a lapok s én a lapok közléseit átnéztem s
egyben-másban kiigazitottam. Előadásom tartalma ez:
Országszerte tudja mindenki, hogy Deák Ferencz ősi birtoka Kehidán
feküdt Zalavármegyében, a Zala-folyó jobb partján Szent-Gróttól nem nagy
távolságra.
A birtok eredetileg nem a Deák-nemzetség birtoka volt. A hirneves
Hertelendy-család birtoka volt ez már közel kétszáz év óta. Deák
öreganyja Hertelendy Anna volt. Ő kapta osztályrészben, s ő utána szállt
unokáira, Deák Ferenczre s ennek testvéreire.
A négy Deák-testvér örökségéhez tartozott még a söjtöri birtok is. Ez is
Hertelendy-örökség volt eredetileg. Mikor a testvérek Deák Antal halála
után az apai, anyai birtokon megosztoztak: Söjtör Deák Klárának, Kehida
pedig Deák Jozéfának és Deák Ferencznek jutott, de jutott még ezenkivül
néhány apróbb más birtokrészlet is.
Némi ősi adósságok terhelték az egyes osztályrészeket. De terhelték
ujabb adósságok is. A kétféle teher összege megközelitette a
husz-harminczezer forintot.
Deák Ferencz, mig Antal bátyja élt s otthon volt, maga közvetlenül nem
gazdálkodott. A gazdaságot addig Antal bátyja vezette. Nem osztották meg
maguk közt Kehidát. Agglegény volt mind a kettő. Közvetlen leszármazó
örökösre egyik se számithatott. Asszony és gyerek érdeke nem követelte
az osztályt. Deák Antal jobban értett a gazdasághoz. Bölcs ember volt az
is, s volt kedve a gazdasághoz. Egykoruak, kik mind a két testvért jól
ismerték, ugy vélekedtek a mult század harminczas és negyvenes éveiben,
hogy Deák Antal még bölcsebb s vármegyéjében még nagyobb tekintélyü
férfiu, mint Ferencz öcscse. Édes jó testvéri viszonyban élt együtt a
két agglegény. Ferencz a világért se avatkozott volna bele bátyja
gazdasági ügyeibe. Ő a közdolgokat vezette, megyegyülésekre és
országgyülésekre járt és olvasott, gondolkodott, elmélkedett.
Antal halála után sok minden megváltozott.
Deák Ferencznek nyakába szakadt az egész birtok s a gazdálkodás minden
gondja. 1842-től 1854-ig tizenkét éven keresztül volt Deák Ferencz
falusi gazda. Közbeesett 1848 is. A jobbágyak felszabadultak, a tized és
a robot elveszett s ezentul adót kellett már fizetni. Több cseléddel,
nagyobb költséggel kellett a gazdaságot vezetni. A jövedelem
megcsökkent, a terhek és gondok megszaporodtak s az adósság növekedett.
Jó gazda volt-e Deák Ferencz?
Bizony lehetett volna ő jó gazda is. Több esze volt mint száz
tiszttartónak. Takarékos, józan, egyszerü volt háztartása. S ámbár a
kastély sohasem volt vendég nélkül, abból a birtokból tisztességesen meg
lehetett volna élni.
Hanem hát Deákot az ország bölcsének nevezték akkor is. De bizony nem
azért, hogy jó gazda volt, hanem azért, mert egész nagy lelkét s
istenadta egész tehetségét a haza ügyeinek szentelte.
Senki se születik az ország bölcsévé. Az elmének nagy ereje, s a
léleknek minden értelmi és erkölcsi tökéletessége mellett sok tünődés,
sok tanultság, sok komoly elmélkedés s a nemzet multjával s jelenével
való teljes együttérzés szükséges ahhoz, hogy a nemzet bölcsévé
lehessen, a kit a gondviselés arra szánt.
Lehet-e jó gazda a nemzet vezére?
A ki elmerül a mult századok vizsgálatába, a ki nemzetünk balsorsának
igazi okait meg akarja ismerni, a ki korának gyöngeségeit gonddal és
szeretettel fölismerni törekszik, a ki a közélet ezer baját orvosolni
siet, s a ki a messze jövőbe is el tud látni, hogy nemzetének
visszaszerezze az elmult dicsőséget, a nagyságot s a virágzó jólétet, a
ki egész életét a hazának szenteli: vajon lehet-e az jó mezei gazda?
Fölkelhet-e az kora hajnalban, hogy cselédnek, napszámosnak, marhák
etetésének utána nézzen? Kint töltheti-e a nappalt szántás, vetés,
aratás, kaszálás, gyüjtés, takarodás, cséplés idején napkeltétől
napnyugtáig? Évődhetik-e örökké a munkással és iparossal: igy dolgozzál,
ne amugy, kerüld a fölösleges kiadást, kiméld az igavonót és a
szerszámot, ne alugyál, ne lopj, ne csalj, ne kárositsd a gazdát?
Járhat-e az vásárokra, hogy olcsóbban és jobban vegye meg, a mire
szüksége van s jobb áron adja el, a mit el kell adni? Azután a kert, a
szőlő, a hizlalás, növendék állatok nevelése, háztartás és mindenféle
számadások vezetése!
Egész ember kell akkora gazdasághoz. De ha az egész ember a hazáé: mi
marad akkor belőle a gazdaság számára, a mindennapi kenyér gondjaira?
Egyszer csak azt vette észre Deák Ferencz, hogy jobb lesz neki az ősi
birtokot eladni. Élni élhet ugyan a gazdasággal is, de a gazdálkodásban
ki is merül az egész élet. Pénze és nyugalma pedig még se lehet, mert az
adó és a kamat és a mellőzhetetlen költség fölemészt mindent.
Egykor Pestre hivták barátai valami országos közérdekü tanácskozásra.
Kehida Pesthez, ugy hiszem, közel kétszáz kilométer távolság. Vasut még
akkor nem volt. Saját kocsiján, lovain és kocsisával kellett utazni. Jó
időben is három napi út oda is, vissza is. Ha csak egy hetet tölt
Pesten: ime két hétig kell uton költekeznie kocsissal és lovakkal
kocsmákban, vendéglőkben. Bizony ehhez pénz kellett, még a legnagyobb
takarékosság mellett is négy vagy ötszáz korona. S az alatt otthon gazda
nélkül maradt a gazdaság.
A meghivásra levélben felelt egyelőre. Egyik országos hirü benső
barátjához, nem jut eszembe: Wesselényihez, vagy Kossuthhoz intézte-e a
levelet. Levelét ilyesvalamivel kezdi:
Könnyü a regényirónak. Akkor küldi s oda küldi hőseit, a mikor s a hova
akarja. Hipp-hopp; ott legyek, a hova akarok, – mint a mesében mondják.
A regényiró sohase számitgatja: milyen hosszu az út és mennyibe kerül az
utazás s a regényhős hol veszi hozzá a költséget. De a kehidai uraságnak
bizony számot kell vetni ezekkel a kérdésekkel.
Igaz az! Egészséges elme, még Deákénál kisebb elme is észrevette volna,
hogy a nemzet vezére s kehidai gazda együtt egyszerre egy ember nem
lehet.
Jó volna eladni a kehidai uradalmat. De hát kinek? Ki veszi meg?
Némi nehézségek is támadtak.
Deáknak sok kisebb vagyonu rokonai is voltak. Volt egy-kettő már olyan
is, a kiről azt szokás mondani: elszegényedett. Egyik nénjét, Nemeskéri
Kiss Józsefnét sok fiuval és unokával áldotta meg az isten s
egyiknek-másiknak bizony jól esett volna valami örökség. Apjának
testvérjétől, Deák Józseftől, szintén nagyszámu rokonság származott. Ez
volt a Deák-nemzetség tárnoki ága. A leszármazók közt sok fiu, sok lány.
Akadt köztük nem egy, a ki hires nagybátyjának atyafiságos jó szivéhez
fordult ajánlatért, támogatásért, segitségért. S Deák a segitséget
erején túl is gyakorolta.
Elvégre a szives jótétemény erkölcsi kötelesség. De ennél sokkal szebb
és erősebb a jogi kötelesség, habár annak teljesitése nem oly édes is,
mint a másiké. A jogi kötelesség pedig abból állott, hogy a testvéreknek
az ősi örökségből ki kellett adni a törvényes osztályrészt.
Deák Jozéfának, nemeskéri Kiss Józsefnénak hét gyermeke jutott felnőtt
korba s közülök bizony többen már korán vagyoni romlásba jutottak.
Sürgették az osztályt. Mást nem sürgethettek, mint Deák Ferenczet. Se
idősb Deák Ferencz, se Deák Antal nem tettek végrendelkezést. Egyenlő
osztályrész illetett mindenkit. Söjtör Klárira nézett Oszterhubernéra,
felosztani Kehidát kellett s a hozzátartozó koppányi és felső-kustányi
részbirtokokat. Deák megunta a sürgetést, de igazságérzete nem is türte
volna, hogy unokaöcscsei és hugai későn jussanak örökségükhöz. Rá is
szorultak. Bizony ő is sietett Jozéfa nénje halála után az osztálylyal.
Azonban könnyü ezt elgondolni, de nehéz foganatositani.
Kehida századok óta egy birtok volt, egy uraság kényéhez és kényelméhez
alakitva. Egyetlen kastély, egyetlen s egymást kiegészitő gazdasági
épitkezés, egyetlen malom és vendéglő.
Erdőt, mezőt, szántót, rétet, berket, szőlőket, hegyvámokat csak el
lehet osztani, de kastélyt, malmot, gazdasági épületcsoportot nem lehet.
Először kétfelé kellene osztani. Fele lenne Deák Ferenczé. A másik fele
Deák Jozéfa maradékaié. De ezek csak az első izen heten vannak, a
második izen többen mint harminczan. A természetben való osztály csaknem
lehetetlen. Már csak azért is, mert nagybátyjuk Deák Ferencz mégis csak
megérdemli, hogy lakásából, szokott kényelméből ki ne szoritsák s a
hat-hét szobás kastélyba tizen-huszan a nyakára ne telepedjenek.
Nincs más mód, el kell adni az egész birtokot s aztán megosztozni a
készpénzbeli vételáron. A mi azért is czélszerübb, mert Deák Ferencznek
is vannak adósságai, melyektől mindenáron szabadulni akar. Ez az oka, a
miért Deák már 1851-ben áruba bocsátotta Kehidát, a mint később
részletesen is elbeszélem.
De lesz-e vevő? Lesz-e alkalmas vevő? Nagyobb birtokot tetszés szerint
való időben eladni mindig nehéz. A függetlenségi harcz utáni években
épen nehéz voll. Alig volt még rend és megállapodás az országban. A
birtokososztály a harczban s a jobbágyság megszünte után száz milliókat
vesztett. A tőke kevés volt. Zsidók nem szerezhettek ingatlan birtokot.
Külföldiek csak nagy uradalmat vettek, ha vettek. Deák eladó törekvése
sok ideig sikertelen volt.
Az osztozni vágyó rokonság csak várt türelemmel egy vagy két évig. De
azután nem várt. Türelmetlenkedni kezdett s nem akart várni. Ugy
gondolkodott, csak legyen meg az osztály, akármily fonákul üt is ki,
legalább mindenki tudja, mi az övé s a kis birtokot könnyebben el tudja
adni mindenki. Deák Jozéfa maradékai abban mind egyetértettek, hogy ők
kehidai szegény kisbirtokosok nem lesznek, hanem ottani osztályrészüket
rögtön eladják. Ily körülmények közt Deák belement az osztozásba. Nem
lett volna az a világhirü bölcs és jó ember, a milyennek ismertük, ha a
százféle sürgetés után is késlekedett volna.
Pedig ugyancsak fáradozott, hogy egészben adhassa el, a melyre
unokaöcscsei és hugai ugyancsak felhatalmazták.
Igazán nem tudtam melyik, de valamelyik Jankovics birtokos megkedvelte
Kehidát, feleségével együtt meg is nézte, Sokalt érte 125,000 forintot
adni. Meg se mondta, mennyit adna érte. Felesége pedig istenért se
akarta megvenni. Azt mondta, hogy a kehidai kastélynál mindig fuj a szél
s ő ezt nem szenvedheti. Megszemlélte a birtokot gróf Bombelles Lajos
is, ki Hunyady Fánni grófnőt vette feleségül s szeretett volna birtokot
ott a Balaton közelében. De ő legalább négy-öt ezer holdas uradalmat
keresett s azért Kehidát kicsinynek tartotta. Toperczer Ödön később
királyi táblabiró is alkudott arra a részre, mely osztály után Deák
Ferencznek jutott, de nem tudtak a vételárban megegyezni. A miért Deák
később 66 ezer forintot kapott mint vételárt, azért Toperczer csak 50
ezer forintot igért.
Az eladási kisérletek hát meghiusultak. Meg kellett osztozni.
Az osztozás 1854. évi május havában történt. Már május 1-én összejöttek
Kehidán az atyafiak. Ott volt Nemeskéri Kiss Emma, Nedeczky Lajosné
állandóan. Ott volt Nemeskéri Kiss Anna, a kit Deák mindig csak Ninának
nevezett, második férjével Molnár Ferenczczel. Ott voltak a
férfitestvérek, Nemeskéri Kiss Eduárd, Zsiga és Vincze. Utóbbi
feleségestől. Ott volt Szeniczey Gusztáv is gyermekei nevében s ott volt
Nemeskéri Kiss Katalin, Szeniczey Ferenczné. Ügyvéd nem volt, nem is
kellett, hiszen a jogi és törvényes dolgokat maga Deák jobban ismerte,
mint bármily ügyvéd. Hanem mérnök, az volt, Chepely uram, a kit magam is
jól ismertem fiatalkoromban, mint apámnak Balaton-Füreden
szőlőszomszédját. Két hétig hangos volt a kehidai kastély a sok
vendégtől.