Abban az időben a sok katonajárás miatt gyakran kellett harácsot adni a
katonaság számára. A harácsok közé pénzen, liszten, kenyéren, lábas
jószágon kivül bor is tartozott. A végvárakat is kellett gyakran borral
segélyezni. Zalavármegye volt nyugot felé az ország védőfala, közel
harmincz végvárat tartott fenn. Ezek közül Kanizsa, Keszthely, Komárom,
Sümeg s még néhány ott volt Kehida közelében. Borra tehát mindig szükség
volt. A harácsot mindig gyorsan kellett összeszedni. Ám az egyes
jobbágyoktól, boros gazdáktól mindig sok vesződséggel és sok
igazságtalansággal is járt ilyenkor a borjáradékok összeszedése. Bakó
Gergely tehát arra törekedett, hogy a földesurak alapitsanak és
műveljenek közös szőlőt s tartsanak közös pinczét és borkészletet.
1594-ben már meg is volt a közös szőlőgazdaság, communis vinea, mint
latinul nevezték.
Ebben az időben Bakó Gergelyen és feleségén kivül még kehidai földesur
volt a Gersei Pethő-féle birtokrészben az osztopáni Perneszy-nemzetség s
valamelyes ingatlant birtak még Zala-Csányból a Csányiak is. Mindezek
együtt alapitották a közbirtokossági szőlőt.
A készpénzt, a mennyire szükséges volt, az urak adták. A kézimunkát és
gyalognapszámot, de az igásat is a jobbágyok és zsellérek teljesitették.
A jobbágyokkal azonban volt némi baj.
A mikor ugyanis 1507-ben a Kanizsayak s a Gersei Pethők Kehidán
megosztoztak: a jobbágyok fölött nem tudtak véglegesen rendbejönni.
Ideiglenesen ugyan a jobbágyokat is megosztották maguk közt, de
kikötötték, hogy ha majd idejük lesz hozzá, végleges osztályt fog nak
csinálni. Idejük azonban nem volt. Nem is sokat törődtek a dologgal, s a
végső osztozás 1590-ben se történt meg.
1590 körül Perneszy András birta Kehidán a Gersei Pethő részt. A közös
szőlő megalapitásához s a pinczeépitéséhez neki is kellett volna fizetni
4 forintot. De épen akkor indult meg a nagy török háboru, mely tiz
esztendeig tartott, a pénznek nagy szeme volt, Perneszy András uram nem
akart, vagy nem tudott készpénzt adni. Azt mondta Bakó Gergelynek:
– Adok pénz helyett jobbágyot, atyámfia!
– Csakhogy neked is kevés a jobbágyod, atyámfia!
– Nem is Kehidáról adok, hanem Rátótról, atyámfia!
Az osztopáni Perneszyeknek Rátóton Vasvármegyében is volt részbirtokuk
és jobbágyuk. Bakó Gergely kapott az alkalmon. A munkáskézre nagy
szükség volt.
Megvett tehát egy rátóti jobbágyot 4 forinton.
De melyiket?
A jobbágy és jobbágy közt is nagy a különbség, mint a paripa és a paripa
közt. A jobbágyot is jól meg kell nézni. Elég fiatal-e? Elég erős-e?
Van-e derék munkás felesége? Nem szenved-e száraz betegségben? Nem
csonka-béna-e? Van-e, vagy lehet-e elég gyereke?
Végre megállapodtak Nagy János nevü rátóti jobbágy személyében, a kit
azután 4 forint készpénzben átvett Bakó Gergely. Azt azonban mégis
kikötötték, hogy Nagy János kolónusra nézve mégis csak addig áll fenn a
szerződés, a meddig a kehidai jobbágyok fölött a végleges osztozást meg
nem ejthetik.
De hát megkérdezték-e Nagy Jánost az alku felől?
Dehogy kérdezték. Mi köze hozzá? Kehidán is csak olyan jobbágy lesz,
mint Rátóton. Háza, telke, kijárója ott is lesz. A robotot, adót,
tizedet, közmunkát ott is csak ugy kell teljesitenie. Püspökké Rátóton
se lehetett. Kehidán még jobb dolga is lehet, mint Rátóton volt.
Hát akkor ez volt az alkotmány. Ilyen volt a világ. Nem kell e fölött
csodálkozni. Mai napság is csak adják-veszik a szegény embert a
hatalmasok. Habár a szegény ember azt nem veszi észre.
Bakó Gergely leányát 1610–1615 körül Hertelendi és Vindornyalaki
Hertelendy Ádám vette feleségül és vitte magával férjéhez Kehidát s
ezenkivül még egy csomó részjószágot Tófejen, Söjtörön, Nemes-Apátin,
Orbánfán és Rátóton. Mind e részbirtokok ezentul husz más falubeli és
pusztabeli részbirtokokkal együtt mint Hertelendy javak fordulnak elő a
hagyományban és az irásokban.
Ez a Hertelendy Ádám volt a haza bölcsének dédősapja.
A Hertelendyek törzse széles, nagy és hatalmas nemzetséggé fejlődött.
Már Hertelendy Ádám idején, a tizenhatodik század végén s a tizenhetedik
század elején két főágra szakadt. A vasi és zalai ágakra. Ezekből
sarjadzott ki száz év előtt a torontáli ág is. Voltak e nemzetségből
vármegyék kormányzói, alispánok, főispánok, követek, udvari emberek,
hősök, hadvezérek. Ebből származott Deák Gáborné is Hertelendy Anna, a
ragyogó szépségü nő, de hűtelen feleség, Deák Ferencz öreganyja.
A Hertelendyek családi leszármazása tudtommal mind máig nincs
összeállitva. A család egyes tagjainál egy-egy részt meg lehet ugyan
találni, de ezek közt is hiányzik az összeköttetés. A tudós Nagy Iván is
csak a torontáli ágat ismerte, a legifjabbat s ezentul csak egyesekről,
csak töredékekről tud valamit. A vasi és zalai ág szétválasztását nagy
homály födi. Deák Ferencz sok megjegyzéséből s apróbb elbeszéléseiből,
adomáiból ugy vettem észre, hogy ő mind a vasi, mind a zalai ág
leszármazásait jól ismerte, de énnekem nem jutott eszembe nyomban
papirosra jegyezni beszélgetéseit. Csak emlékezőtehetségem segit, a
mennyire segit. Az emlékezet pedig olyan, mint az esőfelhő. Egy ideig
ott tolong az égen, mig esőjét el nem hullatja, vagy a nap föl nem
szija, vagy vihar el nem kergeti. Uj és uj felhő jön helyére, de egyik
se a régi többé.
Vannak azonban jegyzeteim is s talán ha majd Deák Gábornéról irok, akkor
megkisértem az egész nemzetség történetének vázlatát összeállitani.
Most csak Kehida történetét folytatom.
Hertelendy Ádám a felesége jogán 1635-ben vette birtokába Kehidát. Ettől
százhatvannyolcz évig 1803-ig birták ezt a Hertelendyek, mig nem kis
unokája Hertelendy Anna után idősb Deák Ferencz dédunokájára át nem
háramlott. Deák Ferencz a haza bölcse 1854-ben adta el, tehát ő és az ő
családja 1523-tól kezdve nőági jogon 331 éven át birták a kehidai
urodalmat.
De Hertelendy Ádám az ő felesége révén még mindig csak fele Kehidát, a
Kanizsay-részt birhatta. A másik fele rész a Gersei Pethő-féle az
osztopáni Perneszy-család kezében volt.
A Gersei Pethők mikor és miként eresztették ki kezükből kehidai
birtokjukat: nincs megemlitve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben s nem
tudom más forrásból se. A tizenhatodik század végén 1590 körül már
Osztopáni Perneszy András birja.
A Perneszy-család fiágon kihalt. Leányágon e család körébe tartozik
Somogy, Zala, Vas, Veszprém vármegyék sok előkelő, birtokos köznemesi
családja. A ki a család iratait átnézi, vagy a ki a Gersei Pethő-féle
keszthelyi irattárba betekint: bizonyára könnyen ráakadhat, mikor és
minő jogon jutott Kehida a Perneszyek kezébe.
Nem tartom valószinünek, hogy a Gersei Pethők eladták vagy
elzálogositották volna. Ezek a századok viharaiban az Árpádok korától
kezdve mindig a királyok pártján voltak Mohács után is, a Habsburgok
alatt. Birtokban, pénzben, tekintélyben, magas méltóságokban soha meg
nem szorultak. Miért adták volna tehát el épen azt a birtokot, mely
keszthelyi, rezi és tátikai váruk szomszédságában feküdt?
Gyanum az, hogy leánynegyed vagy leányági osztály révén jutott a
Perneszy-család kezére. Csak például hozom föl, hogy egy Gersei Pethő
lányt Darabos János vett feleségül. Ez is régi előkelő nemzetség ivadéka
volt. S a Darabos, Perneszy, Törjék, Sághy, Hertelendy nemzetségek közt
százféle összeházasodás, osztály, csere és nőági rokonság támadt a 16-ik
és 17-ik s a későbbi századok folyamán.
A hatalmas Perneszy-család neve különben nem sokáig szerepel Kehida
történetében. 1629-ben Perneszy István birja a kehidai részbirtokot. De
ez év április 12-én zálogba adja testvérének Perneszy Ferencznek, a ki
Zala és Somogy vármegyék alispánja volt, az országgyüléseken több izben
követ, kiváló ember s több országos bizottság tagja. Feltünő azonban a
zálogösszeg csekélysége. Ez az összeg csak 25 tallér. Ez legföljebb
tiz-tizenöt hold jó szántóföldnek zálogértéke abban az időben. Ugy
látom, ez a két Perneszy testvér annak a Perneszy Andrásnak unokája, a
kiről már föntebb megemlékeztem.
A Perneszyek nevével ezentul idősb Deák Ferencz följegyzései szerint itt
nem találkozunk. Hanem találkozunk a Darabos-nemzetség egyik ivadékával.
Ez a nemzetség az Árpádokkal egyidejü. Egy törzsből ered a Nádasdyakkal
és a Gersei Pethőkkel. Túl a Dunán értékes birtokai voltak százfelé.
Darabos Ferencznek 1650 körül Kehidán is volt birtokrésze, kétségtelenül
a Gersei Pethő-féle felerészből. Ezt onnan következtetem, hogy a maga és
testvérjei számára s a maga és testvérjei fiai és leányai számára Csányi
Borbálától özvegy Szalay Istvánnétól ennek több kehidai szőlejét s
minden birtokát zálogba veszi 1620. évi november 25-én. A zálogösszeg
125 tallér.
Nyájas olvasóim közül, kivált az ifjabbak közül sokan nem tudják, mi
volt hajdan az ugynevezett zálogbirtok.
A nemesi birtok hajdan nem azé volt, a ki birta, hanem családjának egész
nemzetségeé, csaknem oly módon, mint ma a hitbizományi birtok. A nemesi
birtokot tehát eladni, eldarabolni s idegen kézre juttatni nem lehetett.
A nemesek közt az öröklés nem hatodiziglen terjedt ki, mint most, hanem
végtelenül. Ha a nemzetségből egy ág kihalt, joggal előállhattak a
mellékágak ivadékai még két-három száz esztendő mulva is s a tényleges
birtokostól, ha idegen volt, elpörölhették a birtokot.
Bankok, takarékpénztárak, hitelintézetek nem voltak, jelzálogos kölcsönt
a birtokra fölvenni nem lehetett. Nem volt, a ki ilyen kölcsönt adjon.
Nem voltak telekkönyvezve.
De a birtokosnak sokszor mégis szüksége volt kölcsönpénzre. Vagy
katonának kellett mennie, vagy kárvallás érte, vagy török rabságból
kellett valakijét kiváltani, vagy kizsákmányolták és fölégették a
németek. Voltak azonban tékozlók, rossz gazdák akkor is. Mit csinált
ilyenkor a megszorult nemes?
Keresett pénzes embert. Ha volt olyan: az atyafiak közt; ha ott nem
talált: idegenek közt. Fölkérte és fölvette a szükséges összeget.
Kamatot nem fizetett, hanem kamatba átadta használatul a hitelezőnek
valamelyik megfelelő birtokát vagy darab földjét jobbágyostul,
mindenestül. S kikötötte, hogy a mikor a kölcsönösszeget visszafizeti: a
hitelező köteles a birtokot kezéből kiereszteni s volt adósának
visszaadni. Ez volt a zálogos szerződés.
Igen sok zálogbirtokot kiváltott maga a zálogbaadó. Sokat csak fia vagy
unokája. Néha száz vagy százötven esztendő mulva váltott ki valamely
kései utód. De sok birtok ott maradt a zálogba vevő kezén s leszármazói
kezén örökre.
A ki zálogba vett birtokot, ugy tekintették, mintha jórészben örökül
vette volna.
Hogy Hertelendy Ádám mikor halt meg: jegyzeteim közt nincs nyoma. 1700
körül már nem élt se ő, se felesége, Bakó Gergely lánya. De ő már
körülbelül összeszedte s egyesitette kezén ugy a Kanizsay mint a Gersei
Pethő-féle kehidai javakat. Tehát egész Kehidát. Fia kezén legalább
együtt volt már.
Gáspár fia 1704-ben még labancz kapitány volt, de csakhamar
megházasodott s elvette feleségül Sághy Krisztinát, a ki e szerint
ükanyja volt a haza bölcsének.
Több Sághy-család van az országban. Sághy Krisztina a nagy-sághi
Sághy-nemzetségből származott. Kun László király 1275-ben adományozta
Nagy-Sághot Sopron vármegyében a család akkori ősének s még négyszáz év
multán is volt ott birtokuk a Sághy-ivadékoknak. Volt Deák Ferencz
ükanyjának is.
Hertelendy Gáspár 1734-ben már nem él. Feleségéről Sághy Krisztináról ez
évben már mint özvegyasszonyról emlékeznek az irások. De a kehidai
birtok történetében van nyoma.
1715. évi julius 2-án egy csomó kehidai birtoklevelet téritvény mellett
átad László testvérének. Ugy hiszem, ezek vonatkoztak a Gersei
Pethő-féle részbirtokok megszerzésére. Ezek nem is jutottak vissza az ő
leszármazóinak kezére. Ez okból van hézag erre nézve idősb Deák Ferencz
jegyzeteiben.
1720. évi julius 16-án kifizeti a Hertelendy-családtól járó
birtokba-iktatási dijakat. A dijak összege 130 forint. Elég nagy összeg,
25 hold földnek az ára. Ugy látszik, a Gersei Pethő-rész utolsó darabját
akkor vette birtokba Hertelendy Gáspár. A beiktatást a vasvári káptalan
teljesitette. Ennek hites jegyzője Halász Mihály veszi át a dijat.
Rosty László s neje Csapody Katalin akkor élnek. Rokonok a
Hertelendyekkel. Birják Csebet, a csebi Pogány-család árpádkori ősi
birtokát. Csebről egy jobbágyot ajándékoznak 1721-ben Hertelendy
Gáspárnak Kehidára. A jobbágy neve: Kámán János. Bizonyára Kálmán az
igazi név, de a tuladunai köznép beszédében a betük összefolynak.
Ugy látszik, a Hertelendyek igen jó jobbágytartó uraságok voltak
Kehidán. 1720 közül két testvér jön Kehidára. Jóképü, erős két paraszt
jobbágy. Önként jönnek, szivesen szállnak Hertelendy Gáspár szolgálatára
s ő be is iktatja jobbágyai közé őket. Ád nekik házat, telket,
vetőmagot, igás és lábas jószágot. A nevük Balaskovics Mihály és
Balaskovics Tamás. Talán a kehidai uraság nem is kérdi: honnan jöttek,
miért jöttek.
A két jobbágy azonban gróf Batthyányi Zsigmond tulajdona. A dobrai
urodalmához tartozó Szőlnöki pusztáról szöktek el. A gróf keresteti őket
mindenütt. Végre 1723 évi szent István napján rájuk akad Kehidán. Nosza
megindul a vizsgálat és pörösködés a fölött, kié most már a két jobbágy?
Ha Hertelendy Gáspár lett volna az erősebb: az övé maradt volna. Igy
azonban visszaviszik őket a szőlnöki pusztára.
1725-ben pörbe száll a szent-péter-uri nemesekkel. Ezek nem tudták vagy
nem akarták megtalálni a határjeleket az erdőben s a kehidai erdőből
jelöltek ki maguknak kivágásra jó csomó hatalmas szálfát. Meg kellett
őket inteni s a határokat meg kellett igazitani.
1734-ben már özvegye Sághy Krisztina veszi kezébe a kehidai gazdaságot.
De fiuk is nagy már: Hertelendy Gábor, a haza bölcsének dédapja. Ez volt
legutolsó szülöttjük. Előtte négy leányuk született: Manczi, Borcsa,
Örzse és Évi. Valamennyi férjhez ment idejében. A Berke, Róth, Sárkány
és Rumy-család fiai ekkor házasodtak bele a Hertelendy-családba.
Apja halála után Gábor fia hamarosan megnősült. Felesége Uzovics Judit,
szintén előkelő nagy és gyökeres nemzetség szülöttje. Deák Ferencz
dédanyja volt ez. Kiváló, derék asszony. Takarékos, szerző, férje
gondjainak szives osztályosa. A mai Kehidát férjével együtt ő alapitotta
meg.
Anyjuk, Sághy Krisztina, meghal 1739-ben. Ez éven túl legalább semmi
nyoma. Hertelendy Gábor, a mint anyja halála után egészen kezébe veszi
Kehidát, először is a malmokat siet rendbehozni. Szükséges volt ez, hogy
jövedelmezőbb legyen a gazdaság.
Sok baja volt a malmokkal.
A kehidai uradalomhoz akkor közel kétszáz holdnyi Zalaberek tartozott. A
berek egerfával benőtt ritkább-sürübb erdőség volt. Se kaszálni, se
legeltetni nem lehetett. A berek az ártérben feküdt s az év nagy
részében viz alatt áll. Középen hömpölygött a Zala szabályozatlan vize.
Az egerfának nem volt becse. De semmiféle fa se ért akkor sokat, hiszen
a dombok, hegyek, puszták, határok nagy része erdőség volt. A Zala jobb
partján Kehidától föl Barátsziget felé s alá Zala-Csány felé s
napnyugotra egész Kapornakig csaknem mindenütt erdő sötétlett. Bükk,
cser és gesztenyefák. Mind becsesebb az egerfánál. A berekben ennélfogva
a határokra, mesgyékre nem sokat ügyeltek az uraságok.
Azonban Hertelendy Gábor eszes, nagy befolyásu és gondos jó gazda volt.
Ő már ügyelt uradalmának berki határaira.
A kié a berek: azé a Zala vize. A kié a viz: azé a vizjog. A kié a
vizjog: azé aztán sok mindenféle jog. A halászás, rákfogás, hajókázás,
öntözés, hidverés, rév, vámjog. De azé a malomjog is, a melyet hajdan
jus molendinumnak neveztek a latinos világban. A kié pedig a malomjog
volt: azé volt a viz esete. Emelhetett zugót, vághatott malomárkot,
állithatott malomfejet s épithetett malmot. A vizi malom akkor nagy
érték volt. Kehidai jó malom hozhatott évenként közel ezer mérő szemes
gabonát is.
A kehidai Zalaberekhez négyen követelték maguknak a tulajdonjogot.
Első sorban s mindenekelőtt maga a kehidai uraság.
Azután a zala-csányi szomszédbirtokos Csányi Ferencz uram, a vértanu
Csányi László öregapja, a kivel sehogy se voltak rendben a mesgyék.
Jogot tartott a benczés barátok pápai konventje is.
De jogot tartottak a tüskevári pálos barátok is. A kik pedig nagy urak,
nemes emberek, négy lovas hintóban járnak, száz millió vagyonuk van.
Bizony sokkal hatalmasabbak, mint Hertelendy Gábor ur, a haza bölcsének
dédapja.
Mikor Deák Ferencz Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: akkor az
uradalomhoz csak egy malom tartozott. Ennek tiszta jövedelme volt 310
mérő rozs és 100 mérő buza. A többi vámot s az árpát, kukoriczát
elnyelte a molnár szegődvénye s a malom fentartása.
Ez a malom már fennállott 1738-ban, a mikor még Deák öreganyja meg se
született.
De Kehidának hosszu a berke s a Zalának a berken át hosszu a folyása.
Azután Csány felé két ágra szakadt a folyó s szigetet képezett.
Hertelendy Gábor részint irásokból, részint szóbeli hagyományból
megtudta, hogy a hosszu folyón valamikor másik malom is volt. Ha egykor
volt, most is lehet. Két malom mégis csak többet ér, mint egy malom.
Épitsük fel ujra.
Azonban hol volt az a malom? Hol volt vizesete, zugója, malomfeje?
Hertelendy Gábor 1739-ben elkezdte keresgélni. Régi irások, öreg
emberek, halászok, csikászok, rákászok álljanak elő, tegyenek tanuságot,
hol volt a másik malom? Az uraság is, a tisztje is szemle alá vette a
berket s a vizek folyását: hol volt a régi zuhatag?
Együgyü észszel azt gondolhatná az ember: ott van most is, a hol régen
volt. És azt is gondolhatná, hogy a hol malom volt: ott fal is volt,
malomfej is volt kőből, az a kő onnan el nem repült, most is elárulja
egykori malom voltát.
Bizony pedig nem ugy van. Az a malom elpusztult. Födelét, fáját
elhordták a szelek és a vizek. Falait elbontották a fagyok és az
árvizek. Zugóját, malomfejét elboritották az árhozta iszapok. Ott
feküsznek valahol mélyen. Változik a folyam ágya is. Terebélyes egerfa
beledől a partról a vizbe. Mögötte zátony támad. A tulsó partot elmossa
a viz s a mint a szép nagy tavaszi áradás lefut s a vizek rohanása
eláll: a fürkésző halász csak azt veszi észre, hogy a berekben másutt
folyik a Zala, nem ott, a hol tavaly.
Nem könnyü a régi malomhelyek kutatása.
De a következő 1740-ik évben mégis megtalálják a régi malom helyét. S
Hertelendy Gábor ur sem volt rest, nyomban készül az uj malom
épitéséhez.
Azonban akadályra bukkan. A szomszéd nemes Veszprém vármegyében fekszik
Tüskevár s ott uralkodnak a pálos barátok. A jó barátok Zala vármegyében
is földes uraságok, Zalaberkük is van, sőt Barátszigeten és Gyülevész
alatt épen szomszédosak a kehidai urasággal. Fiskusuk elő is áll nagy
fennen s egyenesen Hertelendy Gábor uram elé.
– Én pedig Domine Spectabilis és Perillustris az én uraságomnak, a
Paulinusok venerabilis rendjének nevében azt a malomhelyet nem engedem,
mindenféle impetus és competus ellen admoneálok, inhibálok és
protestálok, minden passus ellen opponálok s minden actus ellen
reponálok. Mivelhogy az a malomhely a mi valóságos és kétségtelen
birtokunk!
Nagy dolog. Azt a malomhelyet bizony elbirták a kehidai uradalomtól a
pálos barátok!
Érdemes-e most már ezért pörösködni, biráskodni, lótni-futni, Pontiustól
Pilátushoz járni, költekezni s azután a pört ötven esztendő mulva mégis
elveszteni? Ha a barátságos érintkezés nem sikerül: legjobb a dolgot
abbanhagyni.
Nem is sikerült. Ha épen második malmot is akar: jobb lesz azt a maga
kétségtelen vizére épiteni.
Csakhogy ez még bajosabb dolog.
Az uj malomárok készitése több pénzbe kerül, mint a mennyit az uj malom
ér. És azután ebbe is beleköthet a pálosok fiskusa. Ha magasra teszi a
malomfejet: holt vizre kényszeriti a pálosok malomkerekét. Ha alacsonyra
teszi, ez meg uj malmának is, régi malmának is ártalmára lészen. Azután
utak, hidak épitése az uj malomhoz. Meg se lehet előre mondani, mibe
kerül.
Két esztendei tünődés és huzavona után Hertelendy Gábor uram legjobbnak
látta az ő meglévő régi malmát ujraépiteni. Régi volt már; korhadt,
roskadozott, még öregapja Hertelendy Ádám idejében épült, kerekein folt
hátán folt; egyetlen malom, ha jó, mégis többet ér, mint két malom, ha
rossz.
Meg is alkudott 1741-ben két ügyes molnárral az ujraépités dolgában. Az
egyik volt Tóth István nemesapáti molnár. Ehhez még némi földesuri
viszony is kötötte, minthogy apjának, öregapjának Nemes-Apátin is volt
birtoka. A másik molnár pedig Nagy György volt Kaszaházáról.
Hajdan nem voltak külön malomácsok. Maguk a tanult és remekelt molnárok
voltak a malomácsok is, malomkőfaragók is és malomkovácsok is, de még a
kőművesek és zsindelyfaragók is. Anyagot, épületfát, szerszámfát, vasat,
követ, téglát adott az uraság eleget. Adott igás napszámot is, gyalog
napszámot is. A két érdemes és tudós mester ujraépitette a régi kotyogó
malmot. Belekerült az egész munka vagy százötven rénes forintba.
Ezt a malmot birta azután Deák Gábor s utána idősb Deák Ferencz. Ez
háramlott örökségként ifjabb Deák Ferenczre, a haza bölcsére. A ki
gyermekkorában órákon át elnézte ennek külső és belső szerkezetét, vizes
és száraz kerekeit, a hatalmas tengelyeket, a kerékfogak alakját, a
finom korongokat, a garat szerkezetét s annak csilingelő vasát. Ugy
megnézte, hogy tizenkét éves gyerekkorában már faragott magának egész
tökéletes malmot, a mely azonban nem volt nagyobb, mint a közönséges
kakukkos óra.
Más is vonzotta oda a fiatal gyereket, nemcsak a malom szerkezete.
Az őrlető közönség.
A közeli falvak és puszták népe hordta oda őrleni valóját. Kehida,
Almás, Gyülevész, Kustány, Nemes-Bük, Karmacs, Vindornyafok rendesen ott
őrletett. Ha közelről jött az őrlető, vállán hozta a tele zsákot az erős
legény. Ha távolabbról jött: szekérrel jött, hét-nyolcz zsák a szekéren.
Mindjárt rá se került az őrletés. A hogy jöttek: sorban egymásután
öntöttek fel a garatra. Néha nyolcz-tiz őrlető gyült össze s várt egymás
sorára. Mindenki vigyázott a garatra, mikor az ő gabonája volt felöntve.
Nem vesz-e belőle a molnár vagy a legénye kettős-hármas vámot?
Éjjel-nappal folyt az őrletés. A várakozók dévajsággal vagy alvással
vagy mesemondással töltötték az időt. Hirlap akkor nem volt. Ha volt, se
olvasták. Gyöngén pislogó olajos mécs volt a világitó. E mellett vigan
csak a mesemondás tenyészhetett.
A kis Deák Ferkó mohó lélekkel hallgatta a nép meséit. A
boszorkányokról, kisértetekről, haramiákról, vasorru bábáról, erdőben
eltévedt kis gyerekekről, a sziklatörő, fanyövő, vasgyuró legyőzhetetlen
vitézekről, a sóvárgó királykisasszonyokról, a tündérekről és a
győztesen hazatérő elbujdosottakról. Gyönyörü világ ez! Más élet, mint a
mi életünk. Nem oly csodás, mint a hellenek istenvilága, de épen olyan
szép. Mindig győz benne az igazság s mindig megmenekül benne az
ártatlan. A szegénység diadalmas hadjárata ez a hatalmasok ellen.
Épen a gyermeki léleknek való. Az a kis lélek megtelik ábrándokkal,
képzetekkel, az igazság jókedvével, s az elgyötört szegények
szomoruságával. Megtanulja szórul-szóra. A mit egyszer hallott: el nem
felejti soha. A kis Ferkó ott volt a mesemondók közt, a mikor ott
lehetett. Zugott, morgott, zakatolt a malom, de a mesemondó minden
szavát jól lehetett hallani. Irodalmi nyelvének gazdagságait is ott
kezdte már gyüjteni. S ha leszállt már az öreg este: hazaballagott a
kastélyba. Angyallelkü Klára nénje, maga is csak süldő hajadon, ott
várta már. Leverte ruhájáról a lisztet és a malomport s hálából a kis
Ferkó sorra elmondta neki a hallott meséket. Édes mosolylyal hallgatta,
pedig ő is mind tudta már elejétől végig.
Ez a Deák Ferencz malmának kis története.
DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL.