a zimankós északi szél ellen enyhet a kastély déli oldala adott. Az
észak-nyugati erős szelek ellen a keleti nyujtott. Leggyakoribb ott az
észak-nyugati szél, legkedveltebb sétáló hely tehát a keleti oldal. Deák
eső utáni sáros talajon s nyirkos, ködös időben is szeretett sétálni. A
sarat azonban csizmáján ki nem állhatta. Ugy segitett magán, hogy a
kastély déli és keleti oldalán deszkával födette a park sétáló utjait. A
deszkák félszázad óta elkorhadtak, ma nyomuk sincs.
A környék lakóit s azok közt a mostani tulajdonosokat két tévedésre kell
figyelmeztetnem.
A kastély déli szárnyának végénél Deák egykori hálószobája előtt, a
pinczeajtó közelében van egy vastag, régi szederfa, most már erősen
hanyatló állapotban. Azt hiszik s ugy mondják, hogy e fa kedvelt fája
volt a haza bölcsének s ennek árnyékában nagyon szeretett hüsölni.
Ez talán tévedés.
E fa 1854-ben nem tünt szemembe. Most megnéztem jól. A szederfa nem
nagyon hosszu életü. Hatvan-hetven éves korában már vénül s korhadni
kezd. Szép növésü, magas s vastag ugyan az a fa, de hetvenévesnél alig
idősebb. Deák 48 év előtt hagyta el örökre Kehidát, akkor tehát az
husz-huszonkét évesnél nem volt korosabb.
A kastély déli oldala alatt a fák árnyékában faragott kövekből van
összeállitva egy hüsselő. Kőpadok körben s közepén kőasztal. A mostani
tulajdonosok állitották. S a kőasztalra tiszteletreméltó kegyelettel ezt
a föliratot vésették.
»Deák Ferencz kedvencz hüsselője 1827–1855.«
Igaz, hogy e pont kedves hüsselője volt. Innen elláthatott a Zala
völgyére s kustányi birtokára. Elláthatott föl észak felé Zala-Koppányra
is, hol szintén ősi birtoka volt. Végignézhetett a berken s a nyári
munka ott folyt berki munkásain. Igen szépen odalátszott a völgyön túl
Gyülevész és Zala-Szent-László s az e mögött fekvő hegyláncz minden
csúcsa, halma és erdeje. S még ezen túl napkelet és északkelet felé a
Bakony rengetege. Mikor ott jártam, akkor is volt azon a helyen néhány
avult kerti karosszék és kerti asztal.
De az évszámban mégis tévedtek a kő feliratának szerkesztői. Deák
nemcsak 1827-től fogva lakott azon a helyen, hanem kis gyerekkorától
fogva. Születésének hónapjában, 1803-ik évi októberben már odaköltözött
édesapja s egy vagy két év mulva odavitte kis gyermekét is. Egész
biztosan föl lehetett volna vésni az emlékkőre: 1803–1854. Ez idő alatt
ott volt állandó lakása. Csupán tanulóéveinek nagy részét töltötte
másutt. Nagy-Kanizsán, Pápán, Győrött, Pesten. De 1822-től kezdve innen
hosszabb időre ki nem mozdult.
Volt-e vár valaha Kehida?
E kérdést is megvizsgáltam most, a mikor ott jártam. De csupán a
helyszini tünetekből s nem okiratokból vizsgáltam. Bizonyos ködös
hagyomány szerint ugyanis valamikor vár állt a kehidai kastély helyén.
De én ennek semmi nyomát nem találtam.
A kastély egy kis kupalaku domb tetején áll. A dombot a földtani tudósok
szavajárása szerint alluviális áradmány maradékának kell tekintenünk.
Észak-nyugat felől a Kehida pataka csörgedez az erdőkből a falu felé. Az
út eleintén ennek partján vezet Almásra s azután Nagy-Kapornakra. E
patak fönt az erdőkben mély vizmosás fenekén csatangol. Néha megszokott
dagadni s akkor iszappal és hordalékkal tele hömpölyög a falu közepének.
Valami rendkivüli felhőszakadás alkalmával óriási tömegü iszaphalmot
rakott le a berek partján, de később századok folytán e halmot a falu
felől keresztülmosta s igy ennek parti vége önálló kerek dombbá alakult.
E kerek domb megszilárdult, pázsit belepte, erdő benőtte, s utóbb
kastély emelkedett tetejében.
De bizony nem várnak épült ez a kastély. Se tornya, se bástyája, se védő
árkai. Kővárnak nem lett volna elég magas, földvárnak, vagy sárvárnak
nem lett volna elég mély az a domb. S azután se tatár, se török, se
német nem járta ezt a vidéket. S oly nagy ura se volt soha Kehidának, a
ki szükségből vagy fényüzésből éppen ide épitett volna büszke, fényes
várpalotát. A mint ezt Kehida története bizonyitja.
A domb a falubeli házakon és házsorokon kivül a falu északkeleti sarkán
fekszik. Északról már a szántóföldek a szomszédai, keletről az
országutra s a berek partjára dől. A parkot az utonjárók és rossz
emberek ellen se nem árok, se nem kőkerités védte, hanem palánk.
Bükkfából készült hasogatványok egymás mellé a földbe mélyen elültetve
és besulykolva s tetejükön guzszsal összekötve alkották a palánkot. A
palánk magassága legalább két méternyi volt. Se vad, se ember könnyedén
át nem jutott rajta.
Ez előtt éppen hatvan évvel Deák lakását a fölizgatott nemesség
megrohanta s Deákot halálra kereste. Pártos szenvedély, bor – gőz és
kegyetlen bujtogatás vitte ellene a tömeget. Az eset országos
megütközést keltett, de történetét másutt beszélem el. A szilaj támadók
fokossal és hosszu nyelü fejszével elkezdték döngetni az országut felől
a palánkot. Csapásaik nyoma még akkor is megvolt a palánk hasogatvány
fáin, a mikor én 1854-ben ott jártam. Most barnára festett magas
deszkakerités van a palánk helyén.
Kehida története háromszáznyolczvan év óta függ össze Deák Ferencz
családjának történetével. De csupán a nőági elődökével. Mégis ki akarok
terjeszkedni erre a történetre. De én idegen okiratokat nem keresgéltem
s át nem buvároltam. A család jegyzeteinek kis része birtokomban van s a
haza bölcse is közölt velem, a mikor jó kedve volt beszélgetni, egy
csomó részletet. A mit tudok, e két forrásból tudom. Történetbuvárok s
kegyeletes hazafiak egészitsék ki az én művemet.
IV.
(Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas Kanizsay
és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az igazi
neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos nemzetségek. –
Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A Hertelendy
nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.)
Kehida neve a régi irásokban Kéthida és Kedhida alakban is előfordul.
Ebből sokan azt következtetik, a név onnan eredt, hogy a Zala vizén itt
két hid vezetett át valamikor.
Lehet, hogy igaz ez a felfogás.
Azt ugyan nem hiszem, hogy két helyen épitettek volna hidat oly apró
falvak közt, a minők itt egymással szemközt feküsznek. A folyó völgyében
s a folyókat elválasztó hegységeken keresztül még ma is alig van rendes
országut, hajdan pedig nyoma sem volt efféle utnak, a közlekedés tehát
két hidat nem tett szükségessé. A hidépités pedig hajdan is költséges
dolog volt.
Hanem azt elhiszem, hogy a Zala vize a berekben két ágon folyt s mind a
két ágra egy-egy hidat vertek. Igy azután csakugyan két hid támadt
Kehida körül.
De én a helynév eredetét még ily alakban se tartom föltétlenül
bizonyosnak.
Az én vármegyémben van például Berhida. Itt is folyóviz van, a Séd vize.
Itt is át kellett hidalni a folyót s a falu nevének egyik része
kétségtelenül innen származik. Csakhogy a falu neve eredetileg
Berényhidja volt, minthogy a hidverő uraságot Berénynek nevezték. De a
szó kopik az idővel, az ember nyelve és ajka a szó kimondásában is
keresi a kényelmet és rövidséget s igy a Berényhidjából lassankint
Berehidja, azután Berehida s elvégre Berhida lett. Nincs is más neve
vagy háromszáz év óta.
Kehida neve is képződhetett ily módon. Ha urasága, a ki a hidat
épitette, egykor Keve vagy Kende vagy Kele volt, bizony a Kevehidjából
vagy Kendehidjából nagyon könnyen származhatott lassanként a Kehida szó.
Ki volt hajdanában tulajdonosa, nem tudom, nem jártam utána. Bizonyos,
hogy a Hunyadiak korában a Fényes-család birta. Ez a nemzetség 1500
körül fiágon kihalt s igy a birtok a szent koronára szállt.
A király II. Ulászló volt, a kit saját nemzedéke Dobzse Lászlónak
nevezett. Gyámoltalan, nyavalyás, hülye ur volt ez a király, a ki mindig
annak adott igazat, a kivel utoljára beszélt. A mint ezt Kehida
története is bizonyitja.
Ősi szokás volt, kivált az efféle királyok alatt, hogy a mint egy jókora
birtok a koronára szállt, a királyt nyomban megrohanták hivei, udvarlói,
kegyenczei, hogy a birtokot adományozza neki. A király a birtokot az
alkotmány szerint meg nem tarthatta, valakinek azt oda kellett adni,
tehát a serényebb természetü emberek ugyancsak siettek azt a maguk
számára fölkérni. A szomszédok, a vármegye fő- és alispánja, a papok és
püspökök és apát urak el nem maradtak a vásárból. Ki magának, ki fiának,
ki atyafiának, ki jó emberének sürgette a birtok odaadását. Fölzaklatták
a királynét, a nádorispánt, a kanczellárt, az országbirót, az
udvarhölgyeket és férfiakat, a lovászokat, solymászokat, kutyapeczéreket
s mindenkit, a kivel csak a király érintkezett, hogy emeljenek jó szót
mellettük a király előtt. Övék legyen a birtok, ne másé. Igértek
fűt-fát, borravalót, ékszert, kincset, részesedést a közbenjárónak.
Zsibvásár lett a királyi udvarból.
Két hatalmas szomszédja volt akkor Kehidának.
Az egyik volt Gersei Pethő János, már századok óta hatalmas nemzetség
ivadéka. Három vára, három uradalma volt a közvetlen közeli
szomszédságban. Keszthely, Rezi és Tátika várai. A szomszédos községek
mind e várakhoz tartoztak. Nyilvánvaló, hogy neki kellett adni Kehidát.
Már csak annálfogva is, mert ő volt a király szeretett udvarmestere s ha
mikor a kincstár üres volt, a királyi pincze kiszáradt s a királyi
éléskamarából az egerek mindent kiettek: hát akkor ő látta el a királyi
asztalt hébe-hóba tyukkal, kalácscsal, hizott disznóval, tömött luddal,
husvéti báránynyal s jóféle balatonmelléki borral. De mégis legjobban
szólt mellette tüzről pattant felesége, Pósafy Gábornak Zsófia nevü
szépséges leánya.
Nem is ütközött meg azon senki, hogy a mikor Gersei Pethő János zászlós
ur a király elé járult s szomszédi jogánál fogva Kehidát fölkérte, a
király minden gondolkodás nélkül azt felelte:
– Dobzse!
Ez a szó csehül van s magyarul azt jelenti: jól van! Legyen édes szolgám
a tied minden, valamit csak jónak látsz tőlem kérni.
Nosza sietni rögtön, az udvari kanczelláriában utasitani az iródiákokat,
készitsék el rögtön a kutyabőrt, ne is késlekedjenek egy napot se, mert
különben igy lesz, meg ugy lesz. Ha pedig rögtön elkészitik: nekik se
esik porba a pecsenyéjük.
Nem is lett volna semmi baj, ha éppen véletlenül oda nem vetődött volna
Kanizsay György, Horvátország hatalmas hánja, a ki már 1493-ban
főpohárnoka volt a királynak, 1498-ban már horvát bán volt, 1502-ben
Nándor-Fejérvár bánja és főkapitánya s ily módon az országnak
háromszorosan is zászlósura. És azután Nagy-Kanizsa vára az övé,
uradalmai elnyulnak Kehida közelébe s ekként a szomszédi jog is
kétségtelen. S a mit éppen nem szabad elfelejteni: az ő mostani felesége
Rozgonyi Klára, a hatalmas Rozgonyiak nemzetségéből, a kik pedig mégis
csak előbbvalók mint a Pósafyak.
Azt is igen természetesnek találta tehát mindenki, hogy a mikor a horvát
bán ur, Kanizsay György, Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás
nélkül neki is azt felelte:
– Dobzse!
No most már megvolt a baj. Mivel hogy a király Kehidát két hatalmas
emberének adta. A mit nyomban megtudott a bán, a mint a királyi
kanczelláriába átballagott, hogy a kutyabőr-festő iródiáknak utasitást
adjon. Vele ment fiatal hadnagya, Hárságyi Dénes is.
– Fösd meg fiam a kutyabőrt Kehidára és mindenre, a mi hozzá tartozik,
az én számomra.
Az iródiák épen azon fáradozott. Dolmánya, mellese a padra dobva. Egyrét
ingben, meztelen karral, rőfnyi vadludtollal épen Kehidát föstögette.
Csakhogy Gersei Pethő János udvarmester számára. Meg is mondta őszintén:
– Épen most csinálom. Félig kész is már.
– Derék gyerek vagy. De hogyan tudtad már előre? Hiszen most jövök a
királytól.
– Nem is nagyságod számára készitem ám bán uram, hanem Gersei Pethő
János udvarmester uram ő nagysága számára.
Kanizsay György nem nagyon bámult el, nem is tünődött sokat, hanem
elővett erszényéből egy budai aranyat s azt odapenderitette az iródiák
tenyerébe, a mely már jó eleve nyitva állt előtte. Az a budai arany
akkor szép czimeres ökörnek volt az ára. S az aranyhoz igy szólt:
– Készitsd csak el fiam nekem is. Hadd legyen kettő. Egyik majd csak
beválik.
Nem vált be bizony egyik se. Mind a két hatalmas ur rajt hajtott a
királyra s rábizonyitotta, hogy ő neki adta Kehidát. A király erre is
azt mondta:
– Dobzse!
De hát most már mit lehet csinálni? A király szava ellen perbe szállni
nem lehet. A király szava szent. Ámde még ennél is bizonyosabb, hogy
Kehida csak egy van s azt egészben egyszerre egy időben két embernek
odaadni nem lehet. Mindezt komolyan, szeliden, illendő tisztelettel
megmagyarázta a királynak a bán is, a főudvarmester is. A király erre is
csak annyit mondott:
– Dobzse!
A bán már élemedett ember volt. Napja hanyatlóra állt. Nem is volt több
fia, csak egyetlenegy. Nem volt már több Kanizsay a föld kerekségén.
Uradalma pedig volt vagy huszonöt, várai is nagy számmal. A kehidai
rongyos háromezer holdnyi határért pereskedni nem érdemes. De még se
akarta, hogy a főudvarmester csak ugy könnyü szerrel vigye el a
birtokot. Ötlete támadt. Azt mondta a király előtt Gersei Pethő
Jánosnak, a kivel egyébként szegről-végről sokszoros atyafiságban is
állott:
– Már hiszen, János öcsém, az lesz itt a döntés, hogy Kehida fele legyen
az enyém, a másik fele pedig legyen a kegyelmedé. Mit szól hozzá
kegyelmes uram?
Mit szólhatott a felséges ur?
– Dobzse!
Gersei Pethő János is meggondolta a dolgot. Igaz, hogy az ő joga volt
erősebb. Közelebbi szomszéd is volt. Rezi várából épen belátott
Kehidára. S azután a király négy nappal előbb adta ő neki, mint a horvát
bánnak. A horvát bán nem is érné meg a pörnek végét, nagy tekintélyével
nem tántorithatná meg a biróságot s igy a kedvező itéletre ő számithatna
biztosan. Azonban azt mégis csak meg kell gondolni, hogy a felséges ur
tekintélyét nem illő meghurczolni, a bán pedig idősebb ember, több az
érdeme, nagyobb a méltósága s a kehidai csiribiri birtokért a pereskedő
hercze-hurcza neki se válnék diszére.
Elfogadta a bán egyezségi ajánlatát. Meg is osztoztak békességesen. Igy
lett a kettéhasitott Kehida 1507-ben a két hatalmas nemzetségé.
Idősb Deák Ferencznek, a haza bölcse atyjának 1790 körül még meg volt az
erről szóló eredeti levele. Iratainak jegyzékében Kehidáról ez van
beiktatva első helyen e szavakkal:
»Nro 1. mo. Donatio et respective Statutorialis super Possessione
Kedhida pro Petheö et Kanisay ex defektu Fényesiano elargito per
Uladislaum, Regem Hungariae.« Magyarul ezt jelenti: Magyarország
királya, Ulászló által adott adományozás, illetőleg beiktatás Kedhida
birtokáról Pethő és Kanizsay részére a Fényes-család magvaszakadta
okából.
Megvannak-e még valahol ezek az okiratok: nem tudom. Deák Ferencz ága
volt az idősebb ág, tehát a családi okiratok gyüjteményének nála kellett
lenni. Azért is, mert ő volt a törvénytudó. De valósággal nála is volt.
A gyüjtemény 26 csomagból, mint akkor nevezték, fasciculusból állott.
Mikor József öcscse 1794 körül a katonaságtól hazajött: annak kivonatot
készitett az okiratokból. Én csak ezt a kivonatot láttam.
Idősb Deák Ferencz után Deák Antalra, s ezután 1842-ben a haza bölcsére
szálltak az okiratok. Ha ugyan megvoltak, ha a söjtöri kastély
leégésekor el nem égtek. Hova lettek: semmi nyomát nem találom. Deák
halálakor fogadóbeli lakásán nem találták. Nedeczky Pistánál, Deák
unokaöcscsénél kérdezősködtem utánuk. Ő ugy emlékszik, hogy az ő
szemeláttára égette el őket Deák Puszta-Szent-Lászlón 1852 körül. De azt
hiszem téved. Levelezéseit igen is elégette, ezt egyébként is tudom. De
hogy az ősi iratokkal is ezt cselekedje: arra nem volt semmi ok.
A mi Dobzse László történetét illeti s a két zászlós ur vitáját: ez
családi hagyomány. Ivadékról-ivadékra szálló szóbeli hagyomány, a mely
előkelő nemes családoknál gyakran két-háromszáz évre visszavilágit. Maga
Deák beszélte el adomaként alkalmilag.
Kocsi-Horváth Sámuelről, Veszprémmegye egykori alispánjáról és követéről
szállongott országgyülési körökben hasonló történet. Pörös fél ment
hozzá s előadta panaszát.
– Neked igazad van!
Azután a másik fél ment hozzá s az adta elő a maga védelmét.
– Neked is igazad van!
A tiszti huszár mindezt hallva s jól megfigyelve, azt mondta az
alispánnak:
– Mind a kettőnek csak nem lehet igaza!
Kocsi-Horváth Sámuel azt felelte huszárjának:
– Szamár vagy, hanem azért neked is igazad van!
Ez ugyan sok száz esztendős adoma a perek és biróságok kigunyolására, de
azért Kocsi-Horváth Sámuellel is megtörtént. Dévajkodtak is vele
pajtásai e miatt eleget. Ily dévajkodás alkalmával beszélte el Deák
Ferencz 1842-ben a büntetőügyi országos választmány egyik ülésében
Dobzse László történetét. Tóth Lőrincz nyomban följegyezte.
Mindenesetre valószinü a történet. Mert az fölötte szokatlan eset, hogy
oly aránylag kis birtokot, mint Kehida, fele-felerészben adományozzon a
király oly két hatalmas főrendnek, oly két nagy befolyásu zászlós urnak.
De hát most már mikor egyesült ismét Kehida s mikor és miként jutott az
a Deákok birtokába? Nem épen rövid s nem érdekesség nélkül való ennek
története.
A Kanizsayak része a kanizsai uradalomhoz és várhoz tartozott. Ez a sok
százados nagy nemzetség 1532-ben fiágon kihalt s a vár és uradalom az
utolsó fiusitott Kanizsay leány révén a Nádasdyakra szállt s Nádasdy
nádorispán halála után csere utján az ország birtokába jutott, majd
adomány utján a török háboruk elmultával a Batthyányak herczegi ága
szerezte meg.
A Gersei Pethők része a keszthelyi-, rezi-, tátikaiuradalomba olvadt be.
Fiágon ez a nemzetség is rég kihalt s terjedelmes birtokait különböző
jogczimeken a Festetich grófok keszthelyi ága szerezte meg.
Azonban Kehida a két nagy nemzetség sorsából és birtokából hamarosan
kiszabadult.
Kanizsay György fia, Kanizsay V. László a mohácsi csata évében
Vasvármegyének volt főispánja. Felesége Drágffy Anna. Mind a kettő
nagyon kedvelte Hárságyi Dénest, apjuknak, a horvát bánnak egykori
fiatal és vitéz hadnagyát. Egyetlen figyermekük volt, Ferencz. Örökké
beteges. Életrevalóságához nem biztak, a minthogy utóbb 1532-ben
magtalanul meg is halt s vele örökre kialudt a dicsőséges nemzetség.
De ha Ferencz fiuk életrevaló lesz is: marad rá elég vár és uradalom s
Kehida nélkül csak ép oly nagyságos ur lesz, mint Kehidával. Kehida
kivül is volt a kanizsai uradalom határán, nehéz volt a kezelése.
Gondoltak egyet. Apjuknak hű tisztjét s maguknak is jó barátját meg
akarták jutalmazni s azért 1523-ban neki ajándékozták kehidai
részjószágukat.
Erről természetesen okiratok szóltak. Az ajándékozó levél, a királyi
jóváhagyás, a beiktató levél, a káptalani bevallás s ezek mellékletei.
Ezekről idősb Deák Ferencz e pontot irta jegyzőkönyvébe:
»Expeditio Capitularis super Possessione Kedhida in Cottu Saladiensi
sita per Magnificum Ladislaum de Kanisa et consortem ejus Dijonisio de
Háshág pro fidelibus servitiis donata, consensu Regio, consensu Regio et
statutione A 1523.« Magyarul azt jelenti: Káptalani kiadvány nagyságos
Kanizsai Lászlónak és hitvesének Zalavármegyében lévő kehidai
birtokáról, a melyet hűséges szolgálataiért Háshági Dénesnek
adományoznak, – királyi jóváhagyással és birtokba iktatással 1523-ik
évből.
Ez a Háshági Dénes már nőági őse Deák Ferencznek. Ötödizigleni dédőse.
Vérének parányai már ott lüktettek a haza bölcsének ereiben. Jőjjünk
tisztába nevével.
Ez a család rég kihalt. Zalavármegyének Árpádkori előkelő birtokos
családja volt. A középnemesség hatalmasabb osztályához tartozott. Nevét
a jól-rosszul irt okiratok sokfélekép közlik. Hasság, Hásság, Háshág,
Háshágh, a szokott nevük. A tudós Nagy Iván Hasághynak irja és csak
annyit tud róla, a mennyit az 1563-iki 60-ik törvényczikkben feljegyezve
talált. Idősb Deák Ferencz egyszer Háshágnak, másszor Háshágyinak irja.
Mindez tévedés. E nevek közül egyik se helyes.
A nemzetség igazi neve Hárságyi. Helynévtől származik, a helynév pedig
Hárságy Zalavármegyében. Igaz, hogy Hárságy falu nevét a köznép
Hásságynak ejti ki, iratokban pedig Háshágynak irják, de ezzel a szóval
a kiejtés könnyüsége miatt mindenütt igy bánnak.
Ez a helynév több helyütt előfordul az országban.
Veszprémmegyében a szent-gáli Bakonynak egy nagyobb erdőrészét nevezik
Hárságynak. Most már ugyanott puszta is viseli e nevet. Somogy és
Baranyavármegyékben is van ily nevü falu.
A magyar nép, mint más nép is, sok erdős vidéket arról a fáról nevezett
el, a mely azon a vidéken tömegesen tenyészik. S elnevezett akként, hogy
a fa nevét összekapcsolta az ágy szóval. Igy lett a hársfatermő vidékből
Hárs-ágy, a szilfatermőből Szil-ágy, a szilvafatermőből Szilva-ágy, vagy
Szilvágy, a nyirfa után Nyir-ágy, a nyárfa után Nyár-ágy, az egerfa után
Eger-ágy, a somfa után Som-ágy. Csakhogy a kiejtés könnyüsége s a hangok
rokonulása által sok helynév a századok folyamán átalakult s igy
születtek meg lassanként a Nyirád, Nyárád, Egerág, és Hásság helynevek
és családnevek. Legérdekesebb a Somágy, mely Somogygyá és Somoddá
alakult át.
Hárságyi Dénesnek, Kehida felerészbeli urának három fia és egy lánya
maradt. A fiuk nevei Ferencz, Balázs és Imre. Országos nevet csak
Hárságyi Imre szerzett magának. A vármegye legmagasabb tisztségeit
viselte, ott volt 1563-ban az országgyülésen is s az Ausztriával folyt
örökös határvillongások megszüntetése végett az országgyülés őt is
határrendező biztosnak nevezte ki az országgyülési bizottságba. Társa
volt e bizottságban Gersei Pethő János is, a kinek apja kapta meg Kehida
másik részét.
Ez a Pethő János soproni főispán és főpohárnokmester lett, s báróságot
nyert, miután beházasodott az osztrák Zinzendorf főuri családba.
Hárságyi Imre – ugy látszik – semmi se lett és semmit se nyert.
Azonban az ő története nem tartozik a Deák-nemzetség történetéhez.
Hanem oda tartozik leánytestvéreé, Hárságyi Annáé. Ez volt a haza
bölcsének negyedik izigleni dédükanyja. Ez idejében férjhez ment
nagy-váthi Bakolcha Pálhoz, baranyavármegyei származásu előkelő nemes
birtokoshoz. Nevét idősb Deák Ferencz hol Bakocsának, hol Bakolcsának
irja. A tudós Nagy Iván a Bakocsa alakot használja. A helynevet
Baranyában Bakóczának ejtik ki. Itt fekszik Nagy-Vát is, mely a
családnak nemesi előneve, csakhogy a könyvekben hibásan ezt is
Nagy-Vátynak irják.
Régi jeles család volt már akkor a Bakócsák családja Zsigmond király
1433-ban Rómában volt. Nagy és fényes kiséretet vitt magával magyar
daliákból. A vármegyék kiválóbb fiaiból válogatták össze a daliákat.
Volt köztük Bakócsa is. A mi azt bizonyitja, hogy a családnak jeles
vagyona volt akkor is. Hiszen maga költségén ment a király kisérete.
Minden dalia vitt magával lovászt, huszárt, fegyverhordót, vezetéklovat,
málhalovakat, sátorkészséget, cselédséget. Nagy személyzet, sok ló,
diszes ruhák, diszes fegyverek, diszes lószerszámok: nagy költséggel
járt ez hónapokon keresztül.
A mikor a négy Hárságyi testvér osztozott: a fiak az ősi Hárságyi
birtokokat kapták, ugymint Hárságyot, a birtokok fejét, s az ehhez
tartozó alsó- és felső-bagodi, hagyárosi, zéli és kereszturi pusztákat.
Az Anna leány, Bakolcsáné Kehidát örökölte.
Férjétől több gyermeke született. Egyik leányát Bakolcsa Margitot
Prosznyák András vette feleségül. Jó birtokos vasvármegyei család
ivadéka. Birtoka Prosznyákfalván feküdt, melynek mai neve Prosznyákfa.
Ez volt a haza bölcsének egyik harmadizigleni dédősapja.
Hárságyi Anna, Bakolcsáné 1545 körül végrendeletet csinált, s azt a
veszprémi káptalanban helyezte el. E végrendeletben ugy intézkedett,
hogy maradékai minden birtokában egyenlően osztozzanak. Igy is történt.
Az osztály alkalmával Kehida Margit leányának, az emlitett Prosznyák
Andrásnénak jutott.
Ennek is több gyermeke lett, de ugy látszik, mind leány. Idősb Deák
Ferencz legalább nem jegyezte föl, hogy figyermeke is lett volna.
Legidősebb leányát Bakó Gergely vette feleségül, a ki e szerint Deák
Ferencznek női ágon egyik másodiziglen való dédősapja.
Prosznyákné nagyon kedvelte ezt a vejét, mert még életében átadta neki
Kehidát. Ugy látszik, Bakó Gergely életre való ember is volt s
megérdemelte a kedvezést. Élt még a század végén 1600 körül is.
Birtokra vonatkozó két intézkedésének maradt fenn nyoma.