Gyufa nem volt hajdanában, csak 1848 után kezdett terjedni nálunk. E
helyett volt az aczél, kova és tapló. A tapló háromféle volt. A pudva a
zsidóbőr és a vadüröm. Túl a Dunán a száritott, morzsolt vadürmöt nem
igen használták. Ott volt erdő és az erdőn tapló elég. Legbecsesebb,
legjobb, legillatosabb volt a cserfapudva. Kellemes volt a zsidóbőr is.
Ebből sapkát is csináltak. A pajkosságok közé tartozott az aczéllal és
kovával szikrát ütni a sapkába, mikor az az ember fején volt. Csak akkor
vette észre az ember, mikor már égett a sapkája, serczegett a haja. Deák
csupán cserfapudvát használt. De ebből aztán sokat tartott készletben.
Nem minden dohány volt jól égő. Némely mocsaras földi dohányra, mig egy
pipára való kiégett, huzszor is rá kellett gyujtani. A bőbeszédü ember
egyebet se csinált, ha pipázni akart, csak örökké csiholt. Vett egy
csipetnyi taplót, pudvát, zsidóbőrt, vagy ürmöt, ráfektette kovájára s a
kovára aztán nagyot ütött aczéljával. Egy vagy két ütésre már égett a
tapló. Mulatságos volt az ügyetlen vagy részeg embert nézni. Vagy a
kovát tartotta rosszul, vagy rajta a taplót, vagy rosszul ütött
aczéljával, vagy taplója volt nyirkos, meghuzódott, óraszámra csiholt,
még se tudott tűzhöz jutni. A körmeit is leverte már, mégse boldogult.
Nézőinek kaczagására s pajkos kárörömére.
Deák Ferencz nem szerette sötétben vagy félhomályban a tűzszerszámot
keresgélni, se pedig, ha pipája kialudt, a tűzszerszámért ültéből
felkelni, olvasmányát vagy társalgását félbeszakitani s a szoba másik
sarkába vagy másik szobába ballagni. Ez kényelmetlen is, időpazarlás is.
Ugy segitett a dolgon, hogy tartott tűzszerszámot minden lehető helyen.
A pipázó szobában ott volt mindkét ablakdeszkán, ott volt a kandallón,
ott volt két kis asztalon s ott volt az alacson fiókos szekrényen. Ezt a
szokását megtartotta Budapesten is, a szállóbeli lakásán, az Angol
Királynéban, csakhogy ekkor már gyufatartók voltak az aczél, kova, tapló
helyett.
Kandalló!
Elnéztem hosszan Deák Ferencz kehidai kandallóját 1854-ben is s az idén
is. Ha ez a kandalló beszélni tudna! Ha elmondhatná mindazt, a mi
dévajság, komoly eszmecsere, családi tanács s nehéz hazafigond
nyilatkozott az ő közelében! Ha elénk tárhatná harminczöt év történetét,
a két Deák életét. Csányi László rajongásait, Wesselényi Miklós és
Beöthy Ödön mennydörgő haragját s Vörösmarty álmodozásait! 1820-tól
1854-ig.
Sokat megőriztek a krónikák s a hagyományok, de még sokkal több
elveszett a kandalló történetéből örökre.
Abban az időben már a nagy olajos lámpák voltak divatban uri házaknál.
De Kehidán nem láttam lámpát, hanem gyertyatartót sokat. Az összes
szobákba tizenegyet olvastam össze. Mindegyik széles tálczáju fenékkel s
mindegyiken ott feküdt a fényes aczélkoppantó, vagy a mint túl a Dunán
nevezik, a hamvvévő. Pedig akkor már se nem a viaszgyertya, se nem az
öntött faggyugyertya volt divatos, hanem a Milly-féle fehér gyertya.
Deák sohase kedvelte se az olajos, se később a kőolajos lámpát.
Kellemetlen volt előtte a szaga mind a kettőnek. S azután a szeleskezü,
hebehurgya eszü cselédek kezén veszélyesnek is tartotta.
A pipázó szoba után jött két egyenlő nagyságu valamivel kisebb szoba.
Mindegyiknek egy-egy ablakja nyilik a kertre s külön ajtaja a folyosóra.
Ma is épp ugy vannak e szobák, mint hajdan. Deák Ferencz a közeli rokon
vendégeket szokta ezekben elszállásolni.
A két vendégszoba után jött az ötödik szoba, a nagy sarokszoba. Ennek
déli oldali két ablakja még a parkra nézett, de kelet felé a Zala
völgyére is el lehetett ablakjaiból látni, azontul a karmacsi és
vindornyafoki hegyekre s még távolabb Rezi várára s a vár körül sötétlő
Bakony magas erdeire. Az utolsó urnőnek, Hertelendy Annának ez a
sarokszoba volt legkedveltebb szobája nappal. Ez volt a kastély
diszterme. Itt volt a falon menyecskekori arczképe is, melyet valamelyik
bécsi festő 1770 körül festett. Deák csak akkor használta e szobát,
mikor vendégei voltak. Mikor ott jártam itt is volt egy kis könyvtár
ujabb magyar művekből. Petőfinek első nagy Emich-féle kiadását itt
láttam szépen bekötve egy kis asztalon.
Az ezen túl fekvő helyiségek már mind napkeletre néznek.
Deák idejében e sarokszoba mellett volt a konyha. A mai uraságok ezt
ebédlővé alakitották át.
Elég nagy volt a konyha, de nem szerfölötti. Látszott, hogy a kastély
legfontosabb része nem a konyha volt. A jó szakácsné ide nem akart engem
beereszteni.
– Konyha – konyha. Egyik olyan, mint a másik Mit néznének rajta az ifju
urak?
Valódi oka mégis az volt, hogy a konyha tele volt a reggeli
rendetlenséggel, s a déli főzéshez való készségekkel. A szakácsné kényes
volt konyhája tisztaságára s messze vidéki idegeneknek röstelte
rendetlen állapotban megmutatni. Mit szólna a pápai kollégium, ha oda is
eljutna az ő hire?
De bizony megnéztem én a konyhát is.
Régi falusi konyha, csaknem olyan, mint az én apám házánál. Megvolt a
sütő-kemencze is s a vasfazék számára a kandalló is. A fazekak is csak
ugy voltak fölrakva a boltozat alatti deszkára, mint nálunk. Rézedény,
vasedény, fényes tepsi, fényes rostély talán több volt s nagyobb is
volt, mint a mi házunknál, de például a vaskutya, a nyárs, a
pecsenyeforgató a gyuródeszka, sodrófa, a fazékszedő bot, öreg kések,
toprok, czifra-metélők, pogácsa- és fánkmetszők, fánkdorongok,
kásatolók, kalácsminták, füszerszámtartók, csöbrök, sajtárok,
füles-korsók, szájasok csak affélék voltak, mint minálunk. De mégis volt
némi különbség. A takaréktüzhelyt az én apám konyhája még nem ismerte.
Itt már az is volt, noha kicsiny. Látszott, hogy a konyhának nem
főrésze. Az ételek itt is csak ősi magyar módon készültek.
Ezt a konyhát a mai uraságok ebédlővé alakitották át.
Következett a hetedik szoba. Ez volt Deák Antalnak és Deák Ferencznek
gazdasági irodaszobája. Itt fogadták az ispánok, molnárok, hajduk
jelentéseit este, munka végeztével. Itt adták ki a következő napra szóló
rendeleteket. Mit dolgozzanak a cselédek? Mit a jobbágyok, robotosok,
napszámosok? Mikor és hol kell kezdeni az aratást, kaszálást,
takarodást, gyüjtést, szénahordást, szüretet, cséplést, erdővágást?
Lovak, szarvasmarhák, juhnyájak, sertéscsordák dolga itt nyert
elintézést. Szántásokat, vetéseket, juh- és marha- és gyapju- és
borvásárlásokat itt végezték, a zsidókkal itt folytak a tanácskozások.
Itt vezették az irásokat.
A kettős könyvvezetéshez természetesen nem értettek. Az olaszok és
németek és amerikaiak efféle tudománya idáig el nem hatolt. Ha volt
valaha okos ember a világon, hát Deák Ferencz csak okos ember volt. De a
kettős könyvvitel szükségét még se hiszem, hogy be tudta volna látni. A
sok számlát, egyenleget és mérleget, a mindenféle »követel«-t és
»tartozik«-ot istenért se tudta vagy engedte volna irni, iktatni,
firkálni, elkönyvelni.
De azért sok irka-firkával járt a régi gazdaság is akkora birtokon, mint
a kehidai.
A cselédek szegődvényét mindig tisztán kellett látni. Tisztek, hajduk,
kocsisok, béresek, gulyás, kanász, juhász, kerülő, csősz, szakácsné,
vinczellér, szobalányok s effélék mit kapnak esztendei bérül? Mi a
fizetésük készpénzben, gabonában, uj csizmában, fejelés csizmában,
saruban, bocskorban, kendőben, kötényben, burgonya- és kukoricza- és
kenderföldben? Ki mennyit és melyik vásár alkalmával vett ki béréből?
Ennél nagyobb dolog volt a jobbágyak, zsöllérek, bérföldesek,
udvartelkesek, házatlan zsöllérek dolgának rendben tartása. Ezek voltak
az urbéresek.
Huszonegy családból álltak ötven-hatvan év előtt Deák Ferencz kehidai
urbéresei. E családok nevei: Mogyorósi, Szabó, Bognár, Zombor, Mészáros,
Pap, Horváth, Varga, Major, Parrag, Német, Szeglet, Árvai, Rajki, Borza,
Kator, Pál, Markó, Lukács, Sabjan, Koronczi. De ezek csak a telkes
jobbágyok. A bérföldesek és udvartelkesek és mindenféle zsöllérek neveit
föl nem jegyeztem. Több volt a jobbágy is, mint a hánynak neveit
följegyeztem. Egy-egy családnak több tagja volt önálló jobbágy. Legalább
tizenöt vagy husz egész jobbágytelke volt Deák Ferencznek csupán
Kehidán. A többi jobbágya Kustányban, Koppányban és Söjtörön lakott.
Voltak egésztelkes, féltelkes és negyedtelkes jobbágyok. De valamennyi
az emlitett családokból.
Minden jobbágy tartozott fizetni füstpénzt s tartozott szolgálni
robotot, gyalog napszámot, igás napszámot, rövid fuvart, hosszu fuvart.
Köteles volt ezenkivül tizedet adni, s a vármegye és ország dolgát
végezni.
Már most mindenről irást kellett vezetni. Ki mit és mikor fizetett,
miként és mikor szolgálta le gyalog napszámait? Hova s mikor ment
fuvarba? Tizedeit miként szállitotta be? Mivel van hátralékban? Mit
engedett el az uraság? Mit kell még a jövőben neki pótolni? Ugyan efféle
számadást kellett vezetni a többi szolgáló népről s annak tartozásairól.
A régi világban inkább latin nyelven ismerték nevüket, mint magyar
nyelven. Inkvilinusok, szubinkvilinusok, takszálisták, kuriálisták,
czenzuálisták, kontraktualisták volt a nevük.
Az uraságéi voltak a mészárszék, a korcsmák, a malmok, a halászat s a
vizjog mindenféle faja. Mindenütt más ember, más bérlő, más szerződés s
más pénzbeli és természetben való szolgáltatások. Senki se kapott irást
arról, a mit fizetett vagy szolgált. De eszébe se jutott követelni. Mit
csináljon az irással? Még őrizgesse talán? Hiszen tudja a hajdu, tudja
az ispán s be van irva az uraságnál. Az uraság könyvének szentnek
kellett lenni. Nem is volt e miatt Kehidán soha semmi panasz.
Szerencsés volt az a jobbágy, a ki hajdu lehetett.
Deák Ferencznek két hajduja volt Kehidán. Az egyik belső hajdu volt, a
másik külső. A belsőt szolgálattevő hajdunak, a külsőt parancsoló
hajdunak nevezték.
A belső hajdu a kastélyban lakott s az uraság személye körül végezte a
belső szolgálatot, a mit ma az inasok, komornyikok szoknak végezni. 1803
óta, a mikor Hertelendy Anna meghalt, nem volt a kehidai kastélynak
urasszonya. A két Deák-lányt: Klárit és Jozefát hamar elvitték konty
alá. Azután már csak férfiak lakták a kastélyt. Deák Antal is, Deák
Ferencz is agglegény maradt. Mind a kettő minden idejét, gondját,
figyelmét a gazdaságnak, a vármegyének, a hazának, a közügyeknek
szentelte. Gyöngéd női hang édes anyának édes mosolygása, játszó
gyerekek vidám kaczagása soha föl nem verte a kastély ódon falainak
csöndességét. Csak ha vendégként jöttek a nemes család közeli
rokonságának urnői és leánykái. Bizony a két agglegény csak a hajdukat
vette maga mellé belső szolgálatra.
A külső hajdu, a parancsoló hajdu is bent lakott, de nem a kastélyban,
hanem az a mellett levő kis házak egyikében. Ez rendelte be esténkint
munkára a jobbágyokat és zsölléreket, ez adta ki nekik a parancsolatot
másnapra, s ez ment ki velük ellenőrizni a munkát: vajjon jól
dolgoznak-e s nem henyélik-e át az istenadta dologtévő napot. Ez számolt
be esténkint az ispánnak, hogy ki mennyit, hol és miféle munkát végzett.
A hajduknak nem volt ugynevezett rendes fizetésük. Kaptak lakást,
élelmezést, dohányt, világitást, fütést, téli és nyári ruhát, uraságit,
zsinóros posztóból. Azután elengedték nekik a tizedet, robotot és a
hegyvámot. S végre kaptak havonkint három-négy huszast.
Szegény földhöz ragadt jobbágynak uraság volt ez az élet. Vágyakozott is
rá mindenki. A ki elnyerhette: annak nagyobb tekintélye, nagyobb
becsülete volt a faluban, mint az iskolamesternek, vagy a nótáriusnak.
Volt is rá ok. Ha betegje volt a jobbágynak, vagy esküvő, vagy
keresztelő, vagy temetés volt a családban: csak a hajdutól kellett egy
jó szó az uraságnak s az uraság bőséges adománya menten ott volt a
háznál boranb, pénzben, lisztben, zsirban s egyéb szivességekben.
Deák Ferencz utolsó belső hajduja jobbágyai seregéből Rajki János volt.
Mikor ott jártam, 1854-ben, még élt. Gyerekészszel nem gondoltam arra,
hogy beszélgessek vele s az uraság szokásai felől kikérdezem. Most
1903-ban, a mikor ott jártam, csak lányával, özvegy Szeglet Józsefnével
tudtam róla beszélni. Ez is öreg asszony már, hatvanhárom éves. Ez is
sokat elfelejtett már, a mit valaha tudott Deák Ferenczről. Nem is
csoda. Deák 1854-ben eladta Kehidát. Talán éppen akkor készitették az
eladó öröklevelet, a mikor én ott jártam. Azóta negyvennyolcz esztendő
mult el. Még életkornak is valami. S azóta kehidai ember nem látta többé
otthon Deák Ferenczet. A haza bölcsének ezentul nem Kehida volt otthona.
Azonban egy pillanatra letértem az egyenes utról. Csak azt akartam
megmutatni, mennyi mindenféle dolgot kellett végezni a hetedik szobában
az irodában.
III.
(Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch
zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert.
– Régi várnak semmi nyoma.)
A birtokról szóló s a gazdaság vezetését földeritő iratok nincsenek meg
ma már. Ezek a kastélylyal és tiszttel együtt átháramlottak gróf
Széchenyi István kezére. Az ő örökösei is tuladtak a birtokon, de a régi
iratok a mai birtokosok kezébe nem jutottak.
Az irodán túl volt a női cselédek szobája, s ezen túl az éléskamra. Az
épület két szárnyán tehát összesen kilencz helyiség. Azonban az
épületnek az éjszaki végén is volt hajlása be a falu felé. De ezen csak
egy szoba volt, a belső hajdu lakása.
Belől az udvar felé mind a két nagy szárnyon végig jó tágas folyosója
van a kastélynak. Változatlanul megvolt a Deákék korában is. Itt
állottak Deák Ferencz faragó szerszámai. Vonószék, eszterga; furó,
faragó, fürészelő eszközök. A nappali munkához elég világos volt a
folyosó, sok és nagy ablak volt rajta.
Fiatal korában a haza bölcse nagyon szeretett furni, faragni. Kehidán
holmi apró butorokat is készitett. Asztalkát, zsámolyt, famozsarat,
tilót, fatálczákat, fakanalat, főzőkanalat, rokkadarabokat, tolltartókat
és fűszerszámos szekrénykéket kihuzó tetővel. Ügyesebb volt ezek
készitésében, mint a legtöbb falusi asztalos és esztergályos. Faragni
később is szeretett Puszta-Szent-Lászlón és Pesten. De itt már csak apró
szoborfaragásokat végzett késsel, kis fürésszel, kis vésővel és
kalapácscsal. Itt már vonószéket, esztergapadot nem használt. Nem is
használhatott. Az Angol Királynő-szállóban két szobája volt. Az egyik a
fogadó, a másik a hálószobája. Hova tette volna a vonószéket és
esztergapadot? Hova tette volna azt a sok szemetet, a melylyel az efféle
furás-faragás jár? Furcsa dolog lett volna, hogy a mikor hires emberek,
császárok, fejedelmek, kormányzó elnökök meglátogatják: hát ő akkor ott
legyen a vonószéken, vagy gyalupad mellett, s azzal fogadja a látogatót.
– Várjon csak egy pillanatig felséged, mig ezt a máktörő mozsarat
elkészitem, azután a kötényemet leteszem, kezeimet megmosom s frakkomat
és galléromat felöltöm! Tüstént állok szolgálatára.
De hát volt ideje Deáknak furni-faragni, s napjai nagy részét ily
hiábavalósággal tölteni? Mikor és miként lett hát bölcscsé? Mikor
szakitott magának időt annyit olvasni, tanulni, tünődni, gondolkodni,
gondolatai nak alakját elkésziteni, hogy a haza bölcse legyen belőle?
Ezt a kérdést talán máskor és más helyen tárgyalom. Ott, a hol Deák
agyáról s gondolatainak mélységéről és tudásának természetéről közlöm
megfigyelésem eredményét. S ott, a hol szellemének költő képességeiről
beszélek. Bizonyos, hogy a gondolatok megalakitásában a világ egyetlen
nagy irója se mulja őt fölül. Kortársai közt, de az összes magyar irók
közt a tudományos és közügyi irodalom terén csak Kölcseyt, Szemere
Bertalant és Kossuth Lajost lehet vele összehasonlitani. Ezek
egyik-másik művükben részletezőbb, talán művésziebb s gyakran ragyogóbb
irók, mint ő, de az ő irataiban mégis van valami különös szépség, melyet
amazok el nem érnek.
E szépség természetét érdemes kipuhatolni. A képesség, mely ezt szülte,
nem csupán vele született isteni erő. Ennek fejlődnie, s képződnie
kellett. A fejlődésnek története van. Ezt a történetet is ki kell
puhatolni. Hogy ezzel a furás-faragás tárgytalan időtöltése nem
ellenkezik: épen Deák élete bizonyitja.
Fenyődeszkából készült alacsony kis szekrénykét találtam a faragó
eszközök mellett, ott a folyosón, a fal tövében. Födele nem volt. A
szekrényke tele volt apró fadarabokkal, melyből Deák dolgozott.
Ötöt-hatot kezembe vettem, s megnéztem: vajjon miféle fából valók?
Többnyire hársfa volt. De volt köztük jávor, fekete ihar, szilva és
almafa is. Utóbbiaknak a gyökértövéből. Teljesen száraz valamennyi. Ezek
a fák a legkevésbbé szálkásak s a legkevésbbé repedezők nálunk. Nem is
igen kemények. Foltjuk sincs. Szinük egyszerü és szelid. Faragásuk
könnyü. Apró gyerekjátékot, disztárgyat effélékből szoktak faragni.
Almát, körtét, mandulát, naspolyát, apró szőlőfürtöt ezekből faragcsált
Deák.
Kedélyes ajándékul barátainak pipát és botot szeretett adni. A pipát ugy
vette, vagy maga is ajándékul kapta, de a botot mindig maga faragta
leginkább kampós fogantékkal. Több ily faragványát láttam. De
Puszta-Szent-Lászlón Tarányi Ferencz barátom tulajdonában most is megvan
még három. Gyikot, zöld békát, fia kigyót, turbános törököt, hosszu
szakállu zsidót különös előszeretettel faragott.
Igen szép példány volt a nemrég elhunyt Kisfaludy Árpád birtokában.
Gyikot ábrázolt, a mint fölmászik a fára. Emlékül faragta 1831-ben a
nagy költő, Kisfaludy Sándor számára. Rá is véste, ha jól emlékszem, e
szavakat: »Kisfaludy Sándornak emlékül Deák Ferencz.« És rávéste az
évszámot is.
Nem tudom, hova lett ez a bot. Méltó volna a Nemzeti Muzeum számára.
Különösen azért, mert a »Deák Ferencz« tökéletes hüséggel mutatja
sajátkezü névaláirását. Ez teszi igen becsessé. Irott manupropria száz
meg ezer van Deáktól, de önmaga által kifaragott manupropria alig van
több, mint ez az egy. Tiszta, szép, gyöngéd faragvány.
Ez nem könnyü munka. Tanult és gyakorlott szobrásznak is becsületére
válnék. Nem is hiszem, hogy maga Deák is sokat faragott volna effélét.
Tudtomra rokonainak sincs ily faragvány birtokukban.
Ez azt is bizonyitja, hogy Deák, ha fejét ráadja, ha az életszükség
ráhajtja, még igen derék szobrász is tudott volna lenni.
Van erre más jelenség is.
Kehidai házi zsidaja Ungár Benedek volt, de ezen a néven nem ismerte
senki. Csak ugy hivták: a Baroch zsidó, vagy ha különösen meg akarták
becsülni: a Baroch-gazda. Boltos volt, ügynök, járókelő, eladásoknál
közvetitő, de főleg csak az uraság szolgálatában. A Baroch szó a Benedek
szónak valami csodálatos héber átalakulása.
Érdekes volt testmozgása, fejetartása, mosolygó arcza szapora beszéde,
kesze-kusza bajusza és szakálla. Deák ennek a fejét tökéletes
élethüséggel sok botra ráfaragta. 1844-ben ily botot Bónis Samunak is
ajándékozott.
Ahhoz, hogy valakit a művész szoborba lemintázzon, vagy föstményben
lefössön: annak a valakinek a művész előtt »ülni« szokás. Nagyhirü
festők és szobrászok előtt gyakran tizszer is, huszszor is kell ülni. Ám
Deák Ferencz előtt az a kis házi zsidó egyszer se ült. Hogyan tudta
tehát élethiven puszta emlékezetből kifaragni?
Azt mondják: elégszer látta.
Igaz, hogy elégszer látta, de azért a kérdést ezzel elütni még nem
lehet. Az ember egész életen keresztül naponként lát valakit, első
pillanatra meg is tudja különböztetni mindenkitől, de ha annak
távollétében azt kérdeznék tőle: sorolja fel egyenként azt az ötven
vonalat, mely annak az arcznak egyéniségét megalkotja, – alig tudna
belőle szabatosan, puszta emlékezetből öt-hat vonalat felsorolni s hiven
lerajzolni. Kivált gyermeknél, fiatal szép nőnél, de másoknál is.
Más dolog látni és más dolog: igazán megnézni.
Szobrászt, festőt a megnézés csodálatos tehetségével ruházott fel a
gondviselés. Deák nem volt, vagyis nem lett szobrász, de ez a tehetsége
mégis megvolt. A szellemi tehetségek nagy sokaságában ez csak egyetlen.
Szép és fontos, de se nem a legszebb, se nem a legfontosabb. S ha nem
gyakorolják, ki se fejlődhetik. Millió ember közt alig van meg egynél,
vagy kettőnél. Deáknál meglehetősen meg volt ez is, noha állandó
foglalkozásként nem gyakorolta. Szellemének rendkivüli gazdagságáról
tesz tanuságot ez is.
Ha már faragásáról szólok: meg kell emlékeznem még két művéről.
Az egyik saját domborművű mellképe, vagy igazabban arcza és feje.
Köralaku fatálcza közepén fekszik. A kör átmérője 15 czentiméter, az
arcz magassága tiz czentiméter. A fa szilva vagy almafa, lehet hársfa
is. Az arcz oldalra néz. Szem és szemöldök, orr, bajusz, ajak, áll,
homlok és haj minden Deáké. Az egész arcz első tekintetre bámulatosan
hasonlit Deákhoz, a minő a mult század ötvenes éveiben lehetett az
arcza. A dombormű mellett jobbról DEÁK, balról FERENCZ van a fába vésve.
Fali képnek lehet használni a tálczát. A betük alakja mindenesetre azt
bizonyitja, hogy magyar ember faragványa.
A mű most dr. Nyári Sándor műegyetemi tanár barátom tulajdona. Derék
lengyel tudós adta neki emlékül Lembergben. Neve Zontak, a lembergi
Dzyeduszycki-muzeum igazgatója.
A kép eredetéről azt mondja: ő 1848-ban és 1849-ben Bemmel együtt
harczolt függetlenségünkért a lengyel légióban. A harcz után
meglátogatta Deákot s ez emlékül adta neki, ha jól emlékszik akként,
hogy ez saját faragása. Őrzi is ő ezt kegyelettel, de már öreg ember.
Örököseiben már nem lesz meg a magyarságra tekintő kegyelet és édes
emlékezés, azt se igen tudják, kije volt Deák Ferencz Magyarországnak s
hogy valamikor régen 1833-ban mint ifju követ, első hatalmas szavát is
az eltiprott lengyelek mellett emelte föl. Magyar ember kezében tehát
jobb helyen lesz az emlék.
Másik még szebb faragványát ismerem Deáknak. Ez sakkjáték alakjainak
gyüjteménye. Tok és tábla nincsen hozzá, csak az alakok maguk vannak,
egy paraszt azokból is hányzik. A mult század hatvanas éveiben faragta
Deák. Története ez:
Freyseisen Gyulát, munkácsi birtokost az 1867-ik év őszelején időközben
megválasztotta képviselőjének a munkácsi kerület. Feljött Budapestre
erős ellenzéki nézetekkel s a balközép pártnak akart tagja lenni.
A mint bemegy a képviselőházba s a baloldali folyosón ballag előre:
találkozik Deák Ferenczczel. Deák megáll, megnézi erősen az uj embert s
megszólitja:
– Ugy látom, Freyseisen Gyula vagy!
Freyseisen megáll, elbámul, üdvözli nagy tisztelettel Deákot.
– Az vagyok. De honnan ismer engem mélyen tisztelt bátyám?
– Honnan? Kehidáról. Hiszen te voltál Dubraviczkyval nálam 1844-ben
Kehidán.
Bizony ő volt. Dubraviczky Simon, Pestvármegye alispánja és követe volt,
valami hivatalos dolga támadt s fölkereste Kehidán Deák Ferenczet.
Magával vitte fiatal patvaristáját Freyseisent is. Akkor látta őt Deák
először s huszonkét éven át utoljára. S ime első pillanatra fölismeri.
Csodálatos emlékezet!
Freyseisennak első dolga volt tisztelgő látogatást tenni Deáknál. Most
már szó se lehetett arról, hogy balközépi legyen. Oda állott Deák mellé,
a ki utóbb nagyon megkedvelte s legbecsesebb faragványát, a 32
sakkalakot neki ajándékozta. Azután ő is adott Deáknak beregi és
mármarosi emléktárgyakat, óriási szarvasagancsot, óriási medvebőrt s
Deák tőle elfogadta.
Az alakok faragásával sokáig vesződhetett Deák. A vezér és döntő alakok:
király, királyné, bástya, futó, ló rendes szokott alakok. A ló huszár, a
futó spanyol ruhában kengyelfutó. Király, királyné fején német divatu
herczegi korona.
De már a parasztok valóságos néprajzi gyüjtemény. A tizenhat paraszt
ugyanannyi faj és foglalkozás. Spanyol, franczia, sváb, tiroli, tót,
montenegrói, lengyel. S aztán egyik bányász a kalapácscsal, másik pap a
kereszttel, harmadik magyar hajdu a buzogánynyal, azután jön a lengyel
fölkelő az egyenes kaszával, drótos tót a szürdolmánynyal, czernagorcz a
jatagánnal örökös változatban.
Deák csöndes vidámsága, bölcs pajzánkodása elevenül meg az alakokban.
Most ezek Freyseisen egyik örökösének Komjáthy Béla képviselő barátomnak
tulajdonát képezik. Megbecsüli őket.
Megnéztem, körüljártam a kertet is, melyet parknak nevezünk. Ez a
kastélyhoz vezető uton kivül körülveszi az egész kastélyt. Nagyobb része
ma is ugy van változatlanul, mint 1854-ben volt. Változás csak a kastély
déli oldalán van.
A kert nem nagy. A kastélylyal együtt alig lehet több három-négy
holdnál. Ennek egy része ma a déli oldalon konyhakert s az volt Deák
életében is.
A változás abban van, hogy Deák életében a kastélyt minden oldalról
közvetlenül hatalmas árnyékos fa vette körül. Bükk, hárs, szil. A
leggyönyörübb növésü fák. Aljuk zöld pázsit. Sétautak a falak tövében is
s lejebb a domb lejtőjén is. Most a kastély déli oldalán költséges és
diszes terrász van üvegházi virágokkal és világos szinü kerti
asztalokkal, székekkel és pamlagokkal. A mostani uraságok alkalmas
időben itt szoktak kávézni, teázni, dohányozni. Szép messzelátás Csány
felé s túl a Zalán Kustány, Karmacs felé.