által megszentelt föld ez. Mikor Deák Ferencz meghalt, hirlapiró
barátaim kérelmére akkor rajzoltam betükbe Kehidáról néhány szállongó
jegyzetet. Régen is volt, kevés is volt akkori irásom. Deák emléke
többet érdemel s most, a mikor születésének századik éve is elmult már,
a nemzet is többet óhajtana. Most hát, a mit tudok, mindent elmondok
Kehidáról.
Kétszer láttam a kehidai kastélyt.
Első látogatásom elég különös volt. 1854-ben történt. Pápai diák voltam,
fiatal surján gyerek. Társam is volt. Dus János szintén pápai diák.
Gyalogszerrel tettük meg az utat. Az apostolok lovain, vagy latinos
szóval: per pedes apostolorum, mint a diákszójárás mondja.
Pacsáról kellett volna mennünk Zala-Apátiba s onnan a Zala folyó jobb
partján föl Csányba. Ott meg kellett volna néznünk Csányi Lászlónak, a
nagy vértanunak egykori uri tanyáját, lelkünkbe kellett volna szednünk
helyi emlékének dicső és szomoru hagyományait, s onnan kellett volna
átmennünk Kehidára a haza bölcsét meglátni, s nála tisztelkedni. Oda
Kehida már csak egy ugrás, alig négy-öt kilométer.
Gyerekember, diákember nem hord magával katonai térképet, nem térkép
után szabja meg utja irányát. De nagy gondossággal még csak nem is
kérdezősködik az uton, utfélen talált emberektől, hanem a helyett nagy
bizton, bátran, találomra nekimegy a – bereknek.
A hogy mi nekimentünk.
Hegyen-völgyön, erdőn-mezön, tüskön-bokron keresztül törtetve, egyszerre
csak előttünk állott a Zala-völgye. Valahol Hosszufalu körül, a domb
tetejéről jól láttuk a Zala völgyének sürü, fekete erdejét s azon túl
nem messze a másik part hegyoldalán egy kis falucska házait.
Egerfa volt az az erdő. Az egerfát mezőföldi létemre is ismertem már, de
erdős sürüségben még sohase láttam. Valamint a sötét fekete posztó: ugy
terült el, ugy huzódott végig a völgyön. Viznek, vizfolyásnak nyomait se
láttuk. Hol van hát itt a Zala-folyam?
Leszálltunk az erdőszélbe. Süpedt lábaink alatt a buja fű. Fényes,
juliusi nap volt felettünk, de azért a berek mélye sötétnek látszott,
mint az éjszaka.
Odaszóltam társamnak:
– Ezen a berken átmegyünk János. Ezt nekem látnom kell belül is.
– Csakhogy én át nem megyek.
– Nem-e? No hát le a kalappal és a dolmánynyal!
Ez a szó azt jelentette: birkózunk!
Az én Dus János barátom keményfejü falusi gyerek volt Őcsényből vagy
honnan való, Tolnavármegyéből. Egy osztálylyal előttem is járt a
kollégiumban, egy vagy két évvel idősebb is volt, sehogy se akart nekem,
kisebbnek, mindenben szót fogadni, – vitázott és konok volt gyakran.
Ám ha az ember hosszu utra indul; társával békességben kell lenni. Ha
pedig nézetük eltér valamiben: akkor se szabad örökösen feleselniök,
hanem valamely módon rögtön el kell dönteniök a vitát. Nehogy
kedvetlenség, összeveszés s utközban való elválás következzék. Mi hát a
döntésnek azt a módját választottuk, hogy birkózunk. A ki győz, annak
szava lesz az igaz. A ki fekszik: engedelmeskedni tartozik.
Egy szempillantás alatt ledobáltuk a kalapot, táskát, botot, dolmányt
magunkról s szabályos módon összekapaszkodtunk. S ugy vágtam bele János
barátomat a térdig érő harmatos fübe, hogy a füle se látszott ki belőle.
Igy döntöttük el másnap azt a kérdést is: vajjon fölmászunk-e Tátika
várának magas ormaira?
Nos, hát átmegyünk.
Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megcselekedni.
A berek magas, fekete egerfái sürün álltak egymás mellett. A folyó
apadóban volt nyári alacsony vizállással, az ártérben a fák alatt tehát
nem volt viz. De az ártér fenekén még se lehetett járnunk. Nem azért ám,
mert nyirkos volt s itt-ott az iszap süppedékébe elmerültünk volna.
Hanem azért is, mert ez az erdő őserdő volt, mely fejszét még nem
látott, embernyomot még nem ismert s azon kivül vizi erdő volt, mely
gyökereinek csak hegyével bujt a föld alá, gyökereinek óriási ágazata
embermagasságnyira fent volt a levegőben.
Ma a Zala-berke már szabályozva van. A nagy sötét egerfa-erdők eltüntek
mind. Nyomukat se találom Kehida és Csány alatt. Zöld mezők, buja
kaszálók, itt és amott kákás, gyékényes, csuhus, csádés foltok terülnek
el az erdők helyén. Öreg emberek tudják csak, milyen volt hajdan a
berek.
Meglehet, mi épen a legvadabb helynek vágtunk neki véletlenül.
Fejünkkel egyenlő magasságban kezdtek a fagyökerek elágazni. A gyökerek
alatt bujkálnunk lehetetlen volt. Egyik vastag gyökérágról a másikra ugy
kellett átmásznunk, mint a majomnak, vagy a mókusnak, vagy a
gébics-madárnak. Csakhogy a majom, mókus, gébics-madár ugrik, szálldos,
röpülni tud, mi pedig ezt mind nem tanultuk a pápai kollégiumban. S
aztán az elaggott, elrevesült, kidőlt vén fák ott feküdtek előttünk
keresztül-kasul a fenéken, a gyökérágakon s az élőfák oldalán. Némelyik
ugy tele volt gombával, hogy a szine se látszott. Ha rá léptünk:
kettédurrant alattunk s mi estünk, zuhantunk le a fenékre. Az élő fák
gyökere körül imitt-amott a megrekedt iszaptól apró sziget támadt. Ezt
benőtte a páfrányok, sások napfénynemlátta iszalagok sürü sövénye. Alig
tudtunk rajta áttörtetni. Kezünk vérzett, ruhánk szakadozott, Kalapunkat
tizszer is elvesztettük, megint megtaláltuk. Utálatos férgek,
csuszómászók, kigyók, békák nyüzsögtek a lábunk alatt. Akkora csiborokat
sohasem láttam, mint itt. A bögölyök és dongók mindenféle szinben majd
kiverték a szemünket. A szunyogok, kérészek és szitakötők százféle faját
vertük föl déli pihenőjükből s jöttek ránk, mint a felhő. Vidrák,
patkányok, teknősbékák osontak el lábaink alatt. Néhány szarka folyton
kisért bennünket a fák tetején s kaczagott fölöttünk szakadatlanul.
Bizonyos, hogy ők még nem láttak pápai diákot a berekben.
Végre világosodni kezdett kelet felől. Láttuk, hogy az erdő széléhez
közeledünk. Vidámabban törtettünk előre. Az én Dus János barátom is
félben kezdte már hagyni a káromkodást.
Pedig nem az erdő széle volt az, a honnan világosodott, hanem az erdő
közepe. Ott a Zala-folyó igazi ágya. Eddig csak az ártéren
bukdácsoltunk. Most értünk csak a folyóhoz. Mikor békességes indulatban
van; akkor megfér nyugodtan az ágyában.
Kiértünk a berekből a napvilágra. A mindenféle illattal terhes sötét,
fojtó levegőtől megszabadultunk. Az izzadság folyt rólunk a sok küzködés
és famászás után. Olyan jól esett az isten napvilága. Vagy egy ölnyi
szélességben száraz gyepes partja volt a folyónak. Pihenni ledőltünk a
pázsitra.
Csak azután jutott az én János barátom eszébe, hogy ime most már hát mit
csinálunk? A folyón hogy tudunk átmenni? Föl északnak, s lefelé délnek a
folyó mindenütt egyenlő széles. Zavaros a vize, de mindenütt fénylik
folyásának csikja. Ő uszni nem tud. A vize mély. Gázlónak, malomnak,
hidnak, bürünek, zátonynak se föl, se alá semmi nyoma.
Kedve lett volna visszafordulni arra a veszett utra.
– Nem ugy lesz az János! Hanem vagy jösz velem előre szó nélkül, vagy
birkózunk megint.
Nem volt kedve birkózni. Hanem e helyett abban állapodtunk meg, hogy
levetkőzünk, mintha fürödni akarnánk. Én tudok uszni, tehát először
átszállitom a tulsó partra a magam ruháját és utravalóit. Azután
átszállitom az övét. Végül átszállitom őt magát.
Igy is lett. A folyó mély vize hét-nyolcz ölnél nem volt szélesebb. Fél
kézzel uszni, s fél kézzel a ruhacsomagot szárazon tartani nem volt nagy
dolog. Utoljára belemarkoltam János barátom tarkójába s őt is
átvonszoltam szerencsésen.
A baloldali berken át csak oly nehéz volt az utunk, mint a tulsó parton.
De a berek itt már nem volt olyan széles. A mikor kiértünk, kis falucska
állott előttünk északkelet felé.
– Micsod falu ez?
– Szent-György-vár.
Nagy könnyelmüséggel ott se tudakoztuk ki teljes biztonsággal az utat se
Keszthely felé, se Kehida felé. Nem vallottuk kárát. Mert a mint egy-két
órán át hegyen-völgyön kóboroltunk: egyszer csak egy kopasz domb
tetejéről csodálatos szépségü völgy nyilott ki előttünk. Az a völgy a
Héviz völgye.
Messze délnek és délkeletnek végtelen mezők ragyogó zöldje tele utakkal,
csapásokkal, óriási jegenyék egyenes soraival. Szemközt és észak felé
sötét, magas erdők. Fölöttük Rezi büszke vára. Napkelet felé a távolban,
Keszthelyen túl a Balaton szőlőkoszoruzta magas partjai.
Lábunk alatt alig egy vagy két száz lépésnyire kis tavacska. Partjain
gulya legelész s néhány terebélyes nyárfa álldogál. Lementünk a tó
partjára, ott heverészett a gulyás.
– Micsoda tó ez, atyafi?
– Ezt se tudják az urak? Ez a Héviz.
Ma világhirü fürdő, csodája a természetnek. Akkor még ismeretlen
pocsolya. De a környék bénái, betegjei, nyomorékjai akkor is ismerték
már csodatevő erejét s ünnepnapokon elvánszorogtak oda fürödni. Vittek
magukkal enni-innivalót, mert ott bizony nem tanyázott egy teremtett
lélek se állandóan.
Fáradtak és éhesek voltunk, mint a farkas. Nem volt már messze az
alkonyat se. Valami csárdához igazitott bennünket a gulyás. A
Diósi-csárdához. Ott pihentük ki magunkat s hajnalban onnan indultunk
Kehidára.
Elfeledtem már, merre és miként ballagtunk Kehida felé. Emlékezetes
kalandunk nem történt ez utban, másként nem feledtem volna el.
Emlékeztem, hogy Zala-Csányt csak a Zala keleti partjáról láttuk nem
nagy távolságból. Kustánynál mentünk át a Zala hidján. Arra is
emlékszem, hogy Kustányban nagyon megbámultam egy ódon faragott képet,
mely ott állott, a hol az utczára lefordul az út a hid felé. Feszület
volt-e, szent volt-e: ezt se tudnám megmondani. De régi volt, kopott,
viharverte, mint Petőfi buczkai kőszentje, melyet a Kutyakaparóban
énekel meg. Ez a gyönyörü költemény jutott eszünkbe a kustányi szent
láttára. De ennek még se volt nyakába kopott tarisznya akasztva, mint a
hogy Petőfi látta a buczkai kőszentnél.
Jó fölöstököm-idő volt, a mikor a kehidai kastély bejárójához értünk.
Kapuja nem volt a kastély udvarának. Még ma sincs. Mostani uraságai is
folytatják a régi jó szokást. Még most se kell a kapusnak csöngetni, ha
jóravaló ember a kastély vendégszeretetét akarja élvezni.
Bizonyos szorongó érzés lepett meg, a mikor arra gondoltam, hogy most
mindjárt ott kell állanom a nagy ember előtt, a haza bölcse előtt, a ki
megmaradt a nagy harczok förgetegéből s a kinek nevét mindenütt ismerik
s tisztelettel emlegetik, a merre magyar lakik a föld kerekségén. Pápai
professzoraink ugy emlegették mindig, mint isteni csodát, mint valami
kijelentést, mint a nemzet gondviselését. S most nekünk eléje kell
állanunk, üdvözölnünk kell őt s meg kell mondanunk: miért kerestük föl?
Vajjon mit mondjunk hát? Miféle szóval kezdjük beszédünket? Vagy egy
szót se szóljunk, hanem kezet csókoljunk neki?
A kálvinista gyereket másként nevelték akkor, mint a milyen a mai
általános nevelés. Az isteni félelem s a szülők tisztelete volt a
gyereknek fő erkölcse. De azután nyomban következett az öregek,
elüljárók és érdemesek tisztelete. Ez az erkölcs is oly fontos volt,
mint az isteni félelem. Alázattal, tisztelettel, hódolattal kellett
tekinteni minden érdemes emberre. Kalaplevevéssel s szóbeli köszönéssel
kellett üdvözölni jó eleve. Utjából ki kellett térni. Eleibe tolakodni
nem volt szabad. Szóba állani vele nem lehetett: csak akkor, ha ő ugy
akarta. Komolyan, tisztességesen kellett előtte megállani, szeme közé
nyugodtan nézni s kérdésére egyszerüen, okosan, igazán felelni.
Feleselni, bizonykodni istenért se lett volna szabad. A nagyobb életkort
ugy kellett tekinteni, hogy ez már maga is érdem. Az ősz haj, ősz
szakáll már méltóság. Isten azért engedte élni az öregeket, mert arra
méltóknak tartotta őket. De ha érdemesek nem lettek volna rá: bizonyára
nem lettek volna méltók se. Ha gróffal, püspökkel, papi emberrel,
egyházi, vagy világi előljáróval, a hatalom tisztségeinek viselőivel
találkoztunk: ugy néztük, mint a tüneményt. A hogy ma szokás a király
előtt: ugy kellett akkor viselkednünk minden korosabb és érdemesebb
ember előtt.
Az pedig nyilvánvaló, hogy a gyereknél mindenki korosabb és érdemesebb.
Ám a gyerek vére pezseg; hajtja őt ugrálni, dalolni, játszani,
ficzánkolni, mint a macskakölyket vagy a kecskegidát. De érdemes ember
jelenléte mindezt megakadályozta. A vásott kölyök szinte irtózott már
gyakran minden érdemes, koros, derék embertől. Sokallta a számukat.
Bárcsak ne lennének olyan sokan. Kerülte is őket, a mikor és a hol
lehetett. Az meg már ugyancsak ritkán jutott eszébe, hogy ő maga keresse
fel őket.
A miként mi Deák Ferenczet. A nagyot, a bölcset, a nemzet szeme fényét,
s különös dicsőségét. A kinek minden cselekedete virtus és minden szava
szentirás. A ki nyomban észreveszi, hogy mi csak tacskók vagyunk, –
tudatlan, tanulatlan diákgyerekek, a kiknek szájából minden szó
esetlenül jön napvilágra. A ki a mellett még nagy ur is, kastélyban
lakik, uradalma van, zsinóros hajduk szolgálják.
Hogy merészkedjünk mi szine elé kerülni.
Tiszteletére jövünk? Ád is ő arra valamit. Hiszen a nádorispán is, a
király is megtiszteli őt, a zászlós urak és az egyházi fejedelmek mind
szerencséjüknek tartják, ha közelében lehetnek. Mi hát ő neki két pápai
diák tisztelgése?
Csány irányából jöttünk a kastély felé. Az utczáról derékszög alatt
fordul jobbkéz felé a kastélyhoz vezető feljáró út. Balkéz felé
tisztilak, cselédlakások, ólak, csürök, gazdasági műhelyek, egész
csoport épület. Gyerekek, ludak, kutyák őgyelegtek az udvarokon. A
fordulónál egy kis szabad tér.
Megálltunk azon a téren. Oda támaszkodtunk a park keritéséhez.
Föltekintve a dombra, megláttuk a kastély udvarát. Ott fogott el
bennünket a szorongó érzés. Vajjon fölmenjünk-e hát? Ne forduljunk-e
vissza? Nem illetlenség-e tőlünk oda járulni a nagy ember elé? Dus János
barátom még jobban szükölt, mint én. Én se kastélyban növekedtem ugyan,
az én apám háza is csak szerény nemesi kuria volt, de rokonaim közt
legalább volt néhány, a kinek kastélyban teltek napjai és örömei s a
kiknél egyszer-másszor több-kevesebb időt töltöttem. De az én János
barátom, ő az őcsényi szegény nótáriusnak vagy kálvinista rektornak volt
a fia, ő bizony nem szokott hozzá a kastélyhoz, s aggódva tekintgetett
annak udvarára. Ugy érezte magát, mint a pusztai eb, ha városba vetődik.
Hová fusson itt, ha megszoritják?
– Ejh, mit akarsz János? Ha már itt vagyunk!
Fogtam a zsebkendőt, letöröltem arczomról a port s leporoltam kalapomat,
csizmámat s kabátom elejét és hajtókáját. Éppen eképen cselekedett
utánam János barátom is.
Előre!
II.
(A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az
eltünt feszület. – A tüzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági
könyvek. – A régi uraság gazdasága.)
Fölballagtunk a dombra a kastély udvarára. A fölvezető út ma is éppen
az, a mely akkor volt, csakhogy most sárga apró kavicscsal van behintve,
akkor pedig nem ugy volt s most az utat szegélyző keritések nem avultak,
hanem ujak, diszesek és föstöttek.
A kastély udvara ugyanaz, de még se olyan.
Az udvaron negyvennyolcz év előtt hét vagy nyolcz szál magas akáczfa
zöldelt egy csoportban. Lehettek huszonöt-harmincz évesek, tehát 1825–30
körül ültethette őket Deák Antal. Akkor jött különösen divatba túl a
Dunán az akáczok ültetése. Csak az urak hozták divatba. A köznép sokkal
később kezdett hozzá. Sőt Kehida vidékén nem is igen kezdett hozzá.
Igaz, hogy ott a tölgy, a cser, a bükk, a szil, a hárs, a dió, gesztenye
és nyárfa sokkal szebb növésü. Az akáczok alja nem volt gyepes a kastély
udvarán, hanem a fák tövénél öt vagy hat törzsök-ülőke volt. A mi azt
bizonyitotta, hogy az ispán, a szakácsné, a hajduk és a leányok oda szép
időben, estéken és délutánokon ki szoktak telepedni, kivált ha az uraság
nem volt otthon s ott pipázással, tereferével töltötték az időt.
Ma az akáczfa-csoport helyén gondosan ápolt gyönyörü virágszőnyeg van
üvegházi délszaki virágokkal. A szőnyeg melléke s köröskörül az udvar
tiszta kavicsburkolattal bevonva. 1854-ben még a régi kor egyszerüségét,
1903-ban pedig már az ujabb műkertészet izlését mutatta az udvar.
Senkit se találtunk az udvaron.
Egy öreg kutya jött elő valahonnan s szaglálgatott körülöttünk. Valami
vizsla és kuvasz keverék-fajta. Néha-néha vakkantott egyet rekedt
hangjával, de nem ellenséges indulattal, mert a farkát csóválta. Hanem
azért, hogy hirt adjon a kastélybelieknek, hogy ime látogatók jöttek,
idegenek, valaki jőjjön ki őket elfogadni.
Meg is értették a szavát. A konyhatáji tornácz ajtajából kinézett egy
fiatal paraszt szolgáló leány, de ismét visszaugrott. A másik
pillanatban kijött elénk a szakácsné. Éppen a kezefejét törülgette házi
vászon szakasztó ruhával. Java idejebeli asszony.
– Mi tetszik az ifju uraknak?
Elmondtuk. Pápai diákok vagyunk. A tekintetes urat akarjuk meglátni és
megtisztelni. Semmi más dolgunk nincs. Azután megyünk tovább Tátika
várába, Rezi várába. Csobáncz várába, Szigliget várába. Ha már erre
járunk, a tekintetes urnál tisztelkednünk kell. Ha ezt nem tesszük:
vissza nem mehetünk a kollégiumba. Oda lesz minden becsületünk.
Meghallgatott a jó asszony békés türelemmel.
– Jaj kedves ifju urak, köszönjük a szives jó indulatjukat, a tekintetes
ur nagyon örülne ennek, el se eresztené az ifju urakat, de bizony nincs
itthon, elment már a mult héten Balatonfüredre, nem is tudjuk, mikor jön
haza. Hanem egy-két hét mulva bizonyosan itthon lesz és akkor tessék
erre fordulni.
Összenéztünk János barátommal. Nagy kő esett le a szivünkről, de mégis
elkedvetlenedtünk, hogy czélunkat el nem érhettük, a haza bölcsét
otthonában nem láthattuk.
A jó asszony látta zavarunkat s talán feltünt neki szótlanságunk.
– Tessék ifju urak beljebb kerülni, egy kis fölöstökömmel szivesen
szolgálok.
Jól esett a jó asszonynak ez a szives vendégszeretete. Látszott belőle a
házi szokás. Kapu, cseléd, házi eb mind szives, mind jóképü a vendéghez.
A hogy az uraságtól tanulták.
A fölöstökömöt nem fogadtuk el, de azt megkérdeztem, vajjon nem
nézhetjük-e meg a szobákat és a kastély körüli parkot?
Szivesen megmutatott mindent. Közben bevetődött valahonnan a hajdu s a
parkban már ő vezetett a kastély körül.
A kastély belső beosztása azóta nem változott. Ma is olyan, mint
százötven év előtt volt. Mint a hogy Deák Ferencz használta. Legalább
kevés a változás az egyes lakószobák és egyéb helyiségek használatában.
Régi szabásu a kastély. Nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek szokott
kuriája. Derékszögben hajlott földszintes épület elég magas, de bizony
nem tulságosan magas szobákkal, s jó magas zsindelyes tetővel, s a tetőn
nagyszámu kéménynyel. A Zala-völgye télen kegyetlenül hideg. Hidegebb a
Bakonynál. Az északi szél szabadon süvölt rajta végig Türje felől,
Szent-Grót felől. Nincs utjában semmi. De a kehidai kastély egészen
utjában van. Szomszédja nincs az épületnek, bizony ott keményen kell
télen át füteni a szobákat és csaknem mindan szoba fütőlyuka után kell
lenni kéménynek. Tüzelő pedig elég van. Ott az urasági nagy erdő. Fát
eladni ugy se lehetett a mult század első felében. Nem volt semmi ára.
Mindenkinek volt elég tüzelője. A berek is adott eleget. De azért mégse
volt tanácsos magas szobákat épiteni. Télen át folyton didergett volna
bennük az ember. A szellőztetés nem adott gondot. A szomszédtalan falusi
házak ajtaján, ablakján és falain ugy keresztül jár a szél, mint a
nádsövényen. Ugy kiviszi még a pipafüstöt is, hogy az ember a szagát se
érzi.
Az épület egyik szárnya kelet-nyugat irányban fekszik. Van rajta a
sarokszobával együtt öt szoba.
A szélső szoba jókora nagy helyiség. Két ablakja a falu felé néz. Ez
volt Deák Ferencz hálószobája. Megnéztem jól.
Az egyszerü teritős ágy a szoba déli sarkában állott. Fölötte valami
szentkép-féle, régi elbarnult föstvény, kerete is sötét. Ezenkivül két
nagyobb olajföstvény az ajtó mellett a falhoz támasztva. Ezeket valami
ok miatt leakasztották szögjükről. Ugy rémlik előttem, mind a kettő női
arczkép volt, a család elhalt tagjait ábrázoló.
Asztal, négy ülőszék a fal mellett, mosdóeszközök, kétajtós ruhaszekrény
s egy zsöllyeszék a maguk helyén. Ez a zsöllyeszék alighanem az volt,
melyről utóbb nekem Deák Ferencz sokat beszélt, melyet két év előtt,
1852-ben vett Bécsben maga s mely most a Nemzeti Muzeum Deák szobájában
van.
Jó nagy kályha a szobának a folyosó felőli sarkában. A kályha kivül
fütő.
Ugyan a folyosó felül a szoba szélső sarkában egy fülkeszoba, melyet
alkóven néven ismer a világ s melyet a magyar ember túl a Dunán
vakszobának nevez, minthogy se ajtaja, se ablakja. Ez a vakszoba a
folyosóból van elvéve. Területe 10–12 négyszögméternyi lehet.
Ennek története van.
Ez imádkozó hely. Kis házi kápolna. Ezt a haza bölcsének egykor
csodaszép öreganyja, Hertelendy Anna rendezte be imádkozó helynek 1790.
körül, a mikor Kehidára ment állandó lakásra. Addig Söjtörön, Kőszegen,
Bécsben s egyéb birtokain lakott, de a mikor viharos élete
elcsöndesedett: lelke elmerült az áhitatban, oltárt állittatott föl a
vakszobában s egy fekete fából készült nagy feszületet is állitott föl a
sarokban, rajta a keresztre feszitett üdvözitővel. A hagyomány szerint
órákon át szokott itt térdepelni s imádkozni az urasszony.
Ez a feszület most is ott volt.
1803-ban halt meg az urasszony tizennégy nappal előbb, semmint a haza
bölcse megszületett. Idősb Deák Ferencz rögtön átment Söjtörről lakni
Kehidára. Ő se sokáig élt, de a kis kápolnához, oltárhoz, feszülethez
nem nyult. Ugy hagyta változatlanul, a mint édes anyja halálával
találta. Apja halálakor a kis Deák Ferencz alig volt hat éves, de Antal
bátyja már husz éves volt. Ő vette át a kastélyt és a gazdaságot, de a
kápolnát és a feszületet ő se mozditotta ki helyéből. Valamint a haza
bölcse se, a ki bátyja halála után 1842-től kezdve volt a kastély ura.
Azonban az oltárt én már 1854-ben nem találtam ott, csak a fából
faragott nagy fekete feszületet.
Deák Ferencztől 1854-ben gróf Széchenyi István vette meg Kehidát. A
nemes gróf nem jött el döblingi kórházi magányából Kehidát megnézni és
átvenni. Még neje se jött el, Seilern grófnő. Tisztekre bizták az
átvételt. Csakhamar haszonbérbe adták a birtokot egyik tisztjüknek,
Kollár Jánosnak. Az ő kezén már megváltozott a vakszoba is. Deák Ferencz
hálószobája is. A hálószobából magtár lett, az imádkozó-hely vallásos
fölszereléseinek nyoma se maradt s a nagy fekete feszület is végkép
eltünt.
Hova lett: senki se tudja. A mikor Baronyi Benedek és Baronyi Ede
barátaim 1871-ben gróf Széchenyi Ödöntől a kehidai birtokot megvették:
ők már a feszületet nem találták helyén. És nem találták sehol.
Ma Deák Ferencz egykori hálószobája már nem magtár, hanem megint diszes
szoba.
Mellette volt a haza bölcsének fogadó és pipázó szobája. Itt egy nagyobb
könyvtár is volt, a mikor ott jártam. Lehetett a szekrényben néhány száz
kötet, sok régi kötésü, fakult aranyos diszitéssel. Egyenként megnézni
bizony nem volt időm. E szobának két ablakja van a déli oldalon a
parkra. Van ebben ősi kandalló is. Fekete kőből, egyszerü diszes mű. A
mai tulajdonosok fentartják változatlanul. A régi butordarabokból ma már
nincs ott semmi. Bőrrel bevont, kissé fakó, kissé kopott pamlag és
székek voltak. Dohánytartó-doboz, néhány pipa. Ekkor már nem pipázott
Deák Ferencz, csak szivarozott, de azért még tartott pipákat vendégei
számára. 1854-ben még nem volt általános divatban a szivarozás. Otthon
és falukon a pipa járta és a csibuk. A czigarettázást még senki se
ismerte Magyarországon.