_(Visszaemlékezés 1867-re s az első nagy egyházpolitikai kérdésre.)_
A kiegyezési tárgyalások alatt a hazai főpapság szenvedőlegesen viselte
magát. Nem vélte időszerűnek kifogásait érvényesíteni az 1848-ik évi
törvények ellen, melyek az egyház és iskola kormányzati ügyeinek
vezetését is parlamenti felelős miniszterre bízták s a parlament
interkonfesszionális ellenőrzése alá helyezték.
Az egész nemzetnek pártkülönbség által meg nem zavart egyetlen kivánalma
volt a 48-iki törvények visszaállítása. Restitutio in integrum: ez volt
a jelszó. A főpapság elég hazafias és elég eszélyes volt az ő külön
álláspontját nem hangsúlyozni.
A bibornokprimás, Szcitovszky agg volt és beteges. A kiegyezés
létrejöttét nem érheté meg, az országgyülés elején meghalt.
A főpapság nélkülözte szokott vezetőjét. Különben a konzervativ
Apponyi-párttal tartott, de mikor ez Deák heves támadásai alatt
széttöredezett, a főpapság is hallgatag maradt.
De nézetéről – mint a következés megmutatta – nem mondott le.
A kanczellár Mailáth György volt, ki, valamint báró Sennyey Pál
tárnokmester is, a konzervativekkel tartott. Mailáth ismerte és
helyeselte a főpapság külön nézetét. A mit csak kanczellárságának utolsó
napjaiban árult el az esztergomi primás kinevezésével. Ámbár, s ezt itt
hangsúlyoznunk kell, maga Mailáth nem erőltette a dolgot s egyáltalán
nem exponálta magát a magas klérus programmja mellett.
1867. januárban már odáig érlelődtek a viszonyok, hogy a magyar felelős
miniszterium kinevezésére került a sor. Belcredi állása meg volt ingatva
s a korona Beust báró támogatása mellett is el volt határozva az
alkotmányi és államjogi viszályt Deák Ferencz javaslatai szerint
megoldani s az ország kormányát Deáknak és társainak adni át.
E helyzetben egészen természetesnek, a politikai ildom követelményeivel
egészen összeférőnek volt tekinthető az üresedésben levő esztergomi
érseki és primási állás betöltésével néhány napig várakozni s ily magas
méltóságnak, ily nagy közjogi hatalomnak s ily nagy javadalomnak
adományozását a néhány nap múlva kinevezendő törvényes kormányra hagyni
s ennek engedni át.
Mindamellett Mailáth György a korona elé terjeszté, hogy Simor János
győri püspök az esztergomi primási székre sürgősen neveztessék ki. A
korona elfogadta a tanácsot s 1867. január 20-án aláírta a kinevezési
okiratot.
Erről előzőleg se Deák Ferencz, ki otthon az ügyeket vezette, se gróf
Andrássy Gyula, ki miniszterelnök leendett, se báró Eötvös József, ki a
kultuszminiszteri tárczát volt átveendő, nem bírt tudomással.
Bécsi jól értesült lapok hozták a hírt január 22-ikén. Megjegyzendő,
hogy a hivatalos lapok mind Bécsben, mind Pesten mélyen hallgattak a
kinevezésről.
A kinevezés híre a Deák-párt köreiben nagy visszatetszést szült. Deák
maga helytelennek mondá bizalmas körökben. Andrássy gróf épen nem
csinált titkot neheztelő érzelmeiből. Vérmesebb deákpárti politikusok a
klubban és a képviselőház folyosóin kijátszásról, meglepetésekről
beszéltek. Készen volt a fulmináns hírlapi czikk, melylyel a Deák-párt
főlapjában támadtatott volna meg a Mailáth-Sennyey-kormány e
tapintatlanságért.
A czikket azonban Deák Ferencz nem engedte közzé tenni s általában
tiltá, hogy ebből zajt üssenek, sérelmet formáljanak. A dolgon, mint
mondá, úgy sem lehet változtatni, tehát csak kárral járna, ha mind a
korona, mind az uj primás elkedvetleníttetnék.
Simor János kineveztetése csak tizennégy nap mulva, január 31-én
tétetett közzé a bécsi hivatalos »Wiener Zeitung«-ban.
Itthon Deák Ferencz lapja agyonhallgatta a kinevezést, nem szólt róla se
jót, se rosszat, csak az ujdonságokban vett róla két sornyi tudomást.
Simor János püspök eleve már Bécsbe hivatott. Mint akkor kiszivárgott a
hír, neki nem nagy kedve volt a primási széket elfoglalni s csakis ő
felsége hangsúlyozott kivánságára nyugodott bele a kinevezésbe.
De a midőn már belenyugodott, nem késett a magyarországi róm. kath.
egyház sérelmeit a 48-iki törvényekben instituált kultuszminiszteri
állás ellen formulázni. Már január utolján átnyujtott ő felségének egy
erről szóló, gondosan kidolgozott promemoriát.
Az ebben kifejtett nézet s annak indokolása teljesen azonos azzal,
melyet Schlauch Lőrincz szatmári püspök a 80-as évek elején terjesztett
elő a Szent László-társulat egyik ülésén.
Eszmemenete legszűkebb vázlatban a következő:
A magyar király a magyarországi római kath. egyháznak legfőbb kegyura s
mint ilyen, mint supremus patronus gyakorolja ez egyház fölött a
fölségjogokat: a püspöki kinevezéseket, az egyházi javadalmak
adományozását, az alapok, alapítványok és iskolák feletti legfőbb
felügyeletet, a legfőbb fegyelmi jogot stb. Ámde a legfőbb patronátusi
jogot az egyház ruházta a magyar királyra, de nem mint puszta államfőre,
hanem mint »apostoli király«-ra. A minden más felekezet fölötti legfőbb
patronátus csak a rex apostolicus-t illeti. Ez oly jelleg, mely
specziális; oly jog, melyet a fölség nem gyakorolhat egy esetleg más
vallásu miniszter közvetitésével s nem bocsáthat egy
interkonfesszionális parlament ellenőrzése alá. A kultuszminiszter
kinevezése s a róm. kath. egyház és iskolaügy legfőbb kormányzati
ügyeinek erre bizása tehát nyilván sérelmes az egyházra, a miből
következik, hogy vagy kultuszminisztert nem lehet kinevezni, vagy erre a
róm. kath. egyház ügyeit nem lehet bízni, hanem ezeket ő felsége a
felelős kormányon és parlamenten kívül a primás közvetítésével
intézheti.
A promemoria e nézetet bőséges idézetekkel s történeti hivatkozásokkal
támogatta s ő felségének különösen figyelmébe ajánlá az egyházhoz buzgón
ragaszkodó őseinek dicső példáit.
Ez előterjesztés mély benyomást tett ő felségére. Meggyőzni látszott őt
arról, hogy a magyar ősi közjoggal s az egyház valódi érdekével csak az
a nézet hangzik össze, melyet Simor János primás fejt ki az
előterjesztésben.
Ő felsége meghallgatá e tárgyban Mailáth György kanczellárt.
Valószinüleg meghallgatott másokat is. A kanczellár egyenesen
hivatkozott a 48-iki törvényekre, melyek visszaállítása a kiegyezés
feltételét képezi s melynek csonkán való visszaállítása nem nyugtatná
meg se a nemzetet, se a Deák-pártot; a 48-iki törvények pedig a róm.
egyház kultur és iskolai stb. ügyeire kivételt nem tesznek s nem is
engednek. Főleg e körül mozgott Mailáth érvelése.
Ez nem tudta eloszlatni ő felsége aggodalmait. Szükségesnek látta Deák
Ferencz tanácsát is meghallgatni.
Deák erről a kanczellár által értesíttetvén, február 7-én a reggeli
vonattal Bécsbe indúlt s oda érve, ott a Bécsben tartózkodó magyarok
által a pályaházban nagy ovácziókkal fogadtatott. Még ez este fölkereste
Mailáth Györgyöt, ki viszont őt látogatta meg a »Hôtel Frankfurt«-ban.
Itt tudta meg Deák tüzetesen, miért hivatta őt ő felsége különösen.
Február 8-án tíz órakor fogadta ő felsége Deák Ferenczet. Ekkor kínálta
meg formaszerüleg a miniszterelnökséggel s ekkor kérdezé meg véleményét
a leendő miniszterek iránt is.
Mindezekről ezúttal nem akarok szólani. Csak a primás előterjesztéséről,
melyet ő felsége maga is megismertetett Deákkal s melyre nézve tüzetes
véleményét kérte, érintvén egyúttal azt is, minő véleményt adott erre
nézve Mailáth kanczellár.
Deák Ferencz lényegileg a következő véleményt nyilvánítá:
Hogy a magyar király »apostoli« czíme szorosan mit jelent, ezt
törvényeink nem határozzák meg s egész biztosan ő sem tudja.
Valószinüleg czímnél nem sokkal több s királyaink a múlt századokban nem
is használták – ha jól tudja – Mária Teréziáig. Azt azonban biztosan
tudja, hogy a legfőbb patronátusi jog nem a »rex apostolicus«-t illeti,
hanem a mindenkori államfőt. Ezt illeti most, midőn örökös királyságunk
van, ezt illette a választott királyok alatt, sőt a mikor a
fölségjogokat nem király gyakorolta, hanem gubernátor, t. i. Hunyady
János: a legfőbb kegyúri, püspökkinevezési, egyházi adományozási stb.
jogok ő általa is törvényesen, sőt egyenesen a római szentszék
egyetértésével gyakoroltattak. Előfordult ugyanis, hogy az Álmos herczeg
által alapított s fia vak Béla király által gazdagon dotált dömösi
prépostság megürülvén, erre Hunyady János az esztergomi szent Tamás
prépostját, István mestert akarta kinevezni s a javadalmat ennek
adományozni, de V. Miklós pápa ebben megegyezni nem akart, hanem saját
penitencziáriusát, a szent Remeték rendjéhez tartozó Valentinust
óhajtotta kinevezni. A pápa nem hajolván, végre Hunyady János a pesti
országgyűlésből 1450. évi junius 12-ről a pápának egy erélyes levelet
írt, melyben szórul-szóra ezt mondá a többi közt: »Ita induxisse in
animum, ita denique omnium generalem voluntatem esse, ut in dicta
Ecclesia hosti prius, quam tali hospiti licebit portas patefacere,
quippe libertate in regno finis, idem regno fiet. Proinde Beatitudo
Vestra, si devotam sibi fide et officio, salvam cupit esse Hungariam,
patiatur et liberam fore.« (Magyarul: »Ugy vagyok elhatározva s
mindeneknek akarata az, hogy amaz eklésiába, t. i. a dömösi
prépostságba, inkább ellenség jusson, mint ilyen vendég, mert ha vége
lesz az ország szabadságának, legyen vége magának az országnak. Ha tehát
Szentséged Magyarországot hűnek és engedelmesnek óhajtja: tűrnie kell,
hogy szabad legyen.«) Véleményét Deák Hunyady János örökké igaz
szavainak hangsúlyozása után ekként végezé:
V. Miklós római pápa e levélre elismerte Hunyady nézetének jogosságát.
Ha tehát ő, a ki király se volt s annál kevésbbé lehetett apostoli
király, mint választott kormányzó teljes joggal gyakorolhatá az összes
legfőbb patronátusi és fejedelmi jogokat s ha ebben maga a római
szentszék is teljesen megnyugodott: akkor ő felsége is nyugodt
lélekismerettel kinevezheti a kultuszminisztert s gyakorolhatja ennek
közvetítésével az egyházra vonatkozó felségjogokat.
A felhozott történeti példa nagy hatást tett ő felségére annál inkább,
mert az nagyon találó volt az alkotmányviszályra is. Deáknak ezzel
kapcsolatos egyéb fejtegetései teljesen meggyőzték őt és Simor János
primásnak reprezentáczióját nyomban félretette.
Deák február 9-én jött el Bécsből.
Ugyanezen a napon Simor János ő felsége kezébe letette az esküt.
Február 10-én gróf Andrássy, báró Eötvös, Lónyay, Wenckheim és Horváth
Boldizsár mentek fel Bécsbe.
Február 16-án visszalépett Mailáth s 17-én kineveztetett a magyar
miniszterium. A kinevezési okiratot nem Mailáth szignálta.
Mind e részleteket, t. i. a Simor előterjesztésére vonatkozókat, maga
Deák Ferencz beszélte el előttem s mások előtt. Báró Eötvös József és
Csengery Antal naplóiban, különösen Csengeryében meg kell örökitve lenni
ez esetnek.
Midőn elbeszélte: elbámultam amaz emlékező és itélő tehetségen, mely
képes volt ő felségének rögtönözve e kérdésben a legmeggyőzőbb érvet
előhozni s miután Hunyady János ezen leveléről én addig sohase hallottam
semmit, kérdém tőle, hol lehet azt a levelet olvasni:
– Arra már biztosan nem emlékszem, – mondá, – hanem vedd elő Kelemen
Historia Juris Hungarici Privati könyvének első kötetét s a Johannes de
Hunyad Gubernator czím alatt marginalis jegyzésben megtalálod, hol
olvasható a levél.
Deák ez után még tizenkét nap hián kilencz esztendeig élt, de többé
sohase látogatta meg Bécset. Beszélt ugyan a királylyal még többször is,
de mindig Budán a királyi palotában vagy vendéglőbeli lakásán Pesten, a
mikor a király látogatta meg őt.