A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen volt az »öreg ur«, mikor
még »ifju ur«-nak hivták, s mikor még megérdemelte az »ifju« nevet.
Harmincz esztendő óta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az ő neve
bizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes »öreg ur«.
Országgyülési és képviselői körökben még most is állandó divat, hogy
törvényhozók, miniszterek, képviselők egymást »per tu« szólitják. De
vajjon hogy szólitották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan
volt; ki előtt mindenki meghajolt, kit két császár látogatott meg
szegényes szobájában, az osztrák császár és a braziliai császár; kinek
nagyobb hatalma volt, mint minden közös és nemközös miniszternek
összevéve, kihez tanácsért és pártolásért jártak magyar miniszterek,
kihez lélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra és Demel és
mások 1871-ben, hogy mentse meg őket Hohenwarth-tól és a csehektől és a
pánszlávoktól; ki koronát adott a királynak és királynénak.
Vajjon hogy szólitották őt, az ősz államférfit, ki ifju korától kezdve
minden napját és minden erejét a közügyeknek szentelte? Hogy szólitották
őt kortársai és képviselőtársai, a kik között akárhány szeleburdi
ifjoncz, fiatal mágnás és ifju szolgabiró volt, a ki az embert a szerint
mérte meg, hány forint volt a tárczájában, hány hold földje van neki
otthon, hány kalandnak hőse fürdőn, szinházban, kaszinóban,
rókahajsznál, lóversenytéren?
Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyüvérü emberek, saját
pártjabeliek és ellenzékek egyforma kegyelettel járultak hozzá.
Őt, egyedül őt nem neveztük, nem szólitottuk pertunak. Nem azért, mintha
ő azt rossz néven vette volna. Istenért se. Hiszen egyszerübb,
szivesebb, kedélyesebb ember sohase volt, mint ő. Ámbár tagja volt a
Batthyány miniszteriumnak, mindamellett ő az egyszerü »tekintetes ur«
maradt minden rend, rang, czim és czafrang nélkül. Bár a »nagyságos«
czimet idegenektől nem utasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá
kérvényezők, mint a királyhoz s ezekkel a czimezés miatt nem
perlekedhetett, mindamellett ő a czimekre nem adott semmit.
Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét irta, levélben fordult valamiért
Deák Ferenczhez s őt »nagyságos ur«-nak szólitá, de egyuttal bocsánatot
kérve azt kérdezé tőle, irja meg, mi az igazi czime? Deák azt felelte:
»Czimezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barátjának czimez.«
Pedig bizony akkor még Gyulai Pál kicsike kis emberke volt. A király
»Deák ur«-nak, a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe
»Deák bácsi«-nak szólitotta. Ekként szólitá őt a fővárosban és vidéken
minden szép asszony és minden ifju lányka, kinek alkalma volt vele
bizalmasan beszélni.
Néhány idősb képviselő, kikkel sok országgyülésen volt már együtt,
tegezték őt s »Feri« néven szólitották. Az öreg Justh, Zsedényi,
Szentiványi, Kállay Ödön, Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak
hozzá még a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerü névvel
közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinek vér szerinti rokona, édes
apja lett volna. Az igaz, hogy olyan jó is volt mindenkihez, mintha édes
apja lett volna.
* * *
Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelső országgyülésen, melyen megjelent?
Ezt már igen sokszor, igen sok ember megirta, noha Deák Antalról, ki
Ferencz öcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz első szerepléséről
kevés adat látott napvilágot.
Deák Antal sokkal idősebb volt, mint Ferencz öcscse. Mikor Ferencz még
csak tiz éves volt s tanuló az első gimnaziumi osztályban: Antal bátyja
már akkor szolgabiró s tekintélyes férfiu volt a vármegyében s egyuttal
gyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvel volt idősebb, mint
emez.
Az 1832-iki országgyülésen Deák Antal közkedvességü ember volt. Hire
megelőzte már őt is. Gróf Amade Ferencz zalamegyei főispán ellenében
rettenthetlen bátorsággal lépett fel az alkotmányellenes ujonczozás és
adószedési ügyben s Amadét arra kényszerité, hogy Zala-Egerszeget
elhagyja, sőt a főispánságot is letegye. Pedig mikor Deák Antal oly
erélylyel lépett fel: akkor Egerszegen két dragonyos osztály volt
felállitva a megye táblabiráinak s tisztviselőinek megrettentésére.
Deák Antal olyanforma magasságu termettel birt, mint öcscse Ferencz,
csakhogy sem oly széles, sem oly erős nem volt. Szakált az sem viselt,
tömött bajusza ugy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nem
volt olyan hosszu. Legjobb barátai voltak: felsőbükki Nagy Pál, id.
Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay, Rohonczy János és Kocsi Horváth.
Utóbbiak Veszprémmegye követei s Deák Antallal már ifju korból
ismerősek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonban sok tekintetben
nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécscsel szemközt, hanem a jobbágyok
iránt is szabadelvü volt, mig Deák Antal Bécscsel szemközt
engesztelhetlen, de a jobbágyok felszabaditásáról hallani sem akart.
Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondott a követségről s
öcscsének helyet adott.
– Nem vagyok még vén ember, – mondá Palóczynak és Kocsi Horváthnak, – de
közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő is olyan
hóbortos, mint ti vagytok.
A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette, a kik a jobbágyokat
felszabaditani s ezzel – szerinte – a nemességet tönkre tenni akarták.
El is ment, ott hagyta az országgyülést. Hanem előbb feldicsérte öcscsét
annyira, hogy mindenki a fejét csóválta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy
Dénes sehogy se hitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz oly
kitünő ember legyen, sőt később is sok ideig, mikor már Deák Ferencz
hatalmas szerepre vergődött, az öreg Pázmándy csak ugy félvállról
beszélt vele és róla – egy darabig.
* * *
Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éves korában ismerték, azt
állitják, hogy arcza az időtől kezdve nem változott. Valamivel kövérebbé
vált, de haja, szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak.
Az országgyülésen élczeiről és anekdotáiról előbb ismerték s előbb
megismerték, mint nyilvános beszédjeiről. Akkori anekdotái közül
fölemlitem a következőt:
Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békesség szerető ember lévén
a magán társalgásban is, mindig mindenkinek igazat adott s mint alispán
is minden peres felet kibékitett. Az országgyülésre is utána ment az az
adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperes s baját elpanaszlá, mire ő
mint alispán azt felelé: »Fiam, neked teljesen igazad van«, – de
ugyanakkor odamenvén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak is
azt felelé: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; – mikor pedig ezt az
ott jelen volt Rohonczy János első alispán meghallotta s azt mondá:
»Bolond vagy te Samu, mindakettőnek csak nem lehet igaza«, – erre azt
felelé: »Neked is teljesen igazad van János.«
Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyülésen is ilyenformán viselte
magát. Hol az aulikusokkal szavazott, hol a liberálisokkal, csakhogy meg
ne haragudjék rá egyik se.
Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János keményen megtámadták Kocsi
Horváthot a pozsonyi ligetben Deák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva
hallgatta Beöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézte Kocsi
Horváth kellemetlen helyzetét. Midőn már a vita kissé élessé kezdett
válni, Deák közbeszólt:
– Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom, mint az egyszeri
szentgróti menyecske. Az is egy kissé hűtelen lett az urához s
beleszeretett a szomszédban lakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske
ura nem nézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván, elment a
plébánushoz panaszra, hogy az hívja meg a feleségét magához s téritse
istenes útra. A plébánus meghivatja a menyecskét, lelkére beszél
istenesen s megmondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerint az
asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes urához és senki másra még
csak gondolni sem szabad, hanem meg kell maradni egyetlen egy férfi
mellett. »Jaj édes tisztelendő uram, igy felel a menyecske, könnyü a
gazdagnak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok, mindegyik jó,
nekem nem illik válogatósnak lenni.«
Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s ez naptól fogva Kocsi
Horváth Sámuel nem válogatott a két párt között, hanem megmaradt –
aulikusnak.
* * *
A pozsonyi országgyülések a pozsonyi országház nagy termében tartattak.
Ez a terem egyszerü pajta volt oldalablakokkal, kőboltozattal minden
festés vagy ékesség nélkül egyszerü fehér meszeléssel volt ellátva.
A terem belső végén volt egy emelvény deszkából, melyre három lépcsőn
kellett felmenni. Ez emelvény le volt teritve pokróczczal s ez
emelvényen volt egy hosszu asztal keresztben, ez le volt teritve zöld
posztóval. Ez asztal közepén ült a királyi személynök, az alsó tábla
elnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a protonotáriusok,
balról pedig a káptalanok követei, az alsó táblai prelátusok.
Ez emelvényhez támasztva három hosszu asztal volt a terem hosszában,
zöld posztóval bevonva. E három asztal mellett egymással szemközt ültek
a vármegyék követei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középső
asztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögötti sorokra nem is
nézhettek. Mint valami nagy vendéglői étterem: ugy volt berendezve az
országgyülés helyisége. Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A
követek nejei onnan szokták a gyüléseket végig hallgatni. Az
országgyülési ifjúság, a juratusok lent a követek mögött álltak
kardosan, kalpagosan, fekete magyar ruhában.
Deák Ferencz a középső asztalnál, a királyi személynökkel egy vonalban a
kilenczedik széken foglalt helyet. Fekete franczia nadrág, fehér
mellény, fekete átilla, s oldalán vaskos ősi kard: ebből állott öltönye.
Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy a vitakérdés nem is
volt valami fontos. Mindössze is a fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy
az urbéri kérdésen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a
tanácskozást.
Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Lengyelországot akkor
osztották fel utoljára s a magyar közvélemény ép ugy lelkesült a
lengyelek mellett, mint negyvenöt év mulva a törökök mellett. Ép úgy
hiába.
Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve. Egyik térdét
feltette a székre, melyről fölkelt. Kardját is a székre állitá s
balkezében kardjának markolatát fogva, tartá azt a beszédet, mely első
beszédje volt valósággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a
tizenegyedik országgyülés folyik, de ennél szebb beszédet alig tartott.
E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak.
* * *
Minő magas tekintélye volt Zalavármegyében Deák Ferencznek mint
harminczhárom éves ifjúnak: arra csak egy példát.
1836-ik évi junius 22-én és 23-án tartották a megye rendei azt a
gyülést, melyen követeik, Deák és Hertelendy, beszámoltak. Deák
fogadtatását lelkesültnek nevezi Kossuth Lajos akkor, a mikor még a
hirlapok nem beszéltek superlativusban, mert a világon se voltak.
Ugyanekkor főispáni beiktatás is volt s a főispánnak le kellett tenni az
esküt.
Az esküformát ős időktől fogva alkotmányos gyakorlat alapján mindig
egyházi férfiú szokta előolvasni. De a rendek felkiáltottak, hogy Deák
Ferencz olvassa fel. »Az tekintetes követ ur szájából akarjuk hallani
istennek igéjét«, kiáltott fel egy kővágó-eörsi nemes. Pedig jelen volt
két apát is.
»Aligha nem ez volt az első eset, hogy hivatal nélküli polgári személy
esketett fel főispánt magyarul« – irja e jelenetről Kossuth Lajos.