Deák Ferencz, mikor még állandóan Kehidán lakott, minden év nyarán
Balaton-Füreden szokott néhány hetet tölteni. Lakása, étkezése,
ruházata, társalgása oly egyszerü, oly igénytelen, oly feltünés nélküli
volt, hogy aki egyébként nem tudta, ki ő, el nem találta volna, hogy ő
nemzetünknek és korunknak egyik legnagyobb államférfia s a
világtörténetnek egyik legnemesebb alakja.
Hogy azokat, kik az emberi lélek nagyságának jellemvonásait észlelni és
fölismerni nem szokták, mennyire csalódásba ejté Deák egyszerüsége, erre
furcsa, de jó példát tudok saját ismerőseim köréből.
Volt egy jó tiszttársam és kedélyes keresztkomám a vármegyénél. Mérnök
és főszámvevő. Ország, nemzet, politika, emberi vagy államférfiui
nagyság, művészet, irodalom, hirlap, ismeretlen dolgok voltak előtte. A
numeruson, restauráczión, jó ételen, italon és vadászaton kivül más
munkát vagy élvezetet nem ismert.
Az ötvenes évek elején mint ifju mérnöksegéd Kehidát és vidékét mérte.
Deáknak volt ingyen lakója s Deák asztalának mindennapos vendége. Ha
rokon vagy látogató nem volt Kehidán, az öreg úr csak vele, a kasznárral
és a plébánossal szokott társalogni, enyelegni és csak nekik adomázni.
Jött 1861. Deák ujra a nemzet vezére lőn. A lapok csak róla írtak, a
nemzet csak róla beszélt. Lehetetlen volt, hogy az én jó keresztkomám is
meg ne hallja, hogy milyen hires, nevezetes ember az a Deák Ferencz.
Meghallotta s egyszer, mikor Deákról beszéltünk, így szólt hozzám:
– Én is ismertem pajtás egy Deák Ferencz nevű embert. Mikor Kehidát
mértem, három fertály esztendeig laktam és étkeztem nála mindennap.
Csöndes, jó ember volt, nem fogadott el tőlem semmi fizetést, hanem se
mulatni, se vadászni nem lehetett vele. Nincs ez valami atyafiságban
ezzel a hires Deák Ferenczczel? Azt mondják, ez is zalai ember.
Ime minő csalódás! Az igaz, hogy az én jó keresztkomám nem valami lumen,
de nem is épen tökfilkó. Mikor az együgyü beszéd miatt a társaság
rárontott és majd megette, vállát vonva felelt:
– Csak nem vagyok bolond, hogy én Kehidán keressek olyan hires embert.
Csak olyanformán beszélt az mindig, mint akármelyikünk.
Deák Ferencz ott Balaton-Füreden is szivesen felvette társaságába még az
olyan embereket is, kik boldog egyszerüségükben szentül meg voltak
győződve, hogy Deák is csak épen olyan kicsiny vagy épen olyan nagy
ember, mint ők maguk.
Volt vármegyénknek egy Tuba nevű esküdtje. Jó kedélyű, élemedett ember,
régen meghalt, hiszen még 48 előtt szolgálta a vármegyét. Balaton-Füred
közeléből, Szent-István-Király-Szabadja nevű veszprémmegyei faluból való
volt s Füredre nyaranta gyakran ellátogatott. Ő is oda csatlakozott Deák
társaságához s az öreg úr szivesen látta az önérzetes öreg esküdtet, ki
elanekdotázni és találós kérdésekre furcsa feleleteket adni nagyon
szeretett. Különösen meg volt elégedve kálvinista hitvallásával.
Egyszer azt kérdi tőle Deák:
– Ismeri-e barátom a kálomista varjút?
– Hogyne ismerném, domine spektábilis. Szürke gubája, fekete gatyája,
mint a veszprémi panduroknak.
– Hát azt megtudná-e mondani barátom, hogy hívták a kálomista varjút,
mikor még kálomisták nem voltak a világon? Tudja-e ezt?
Gondolkozik az öreg Tuba, de hiába. Egyszer oda fordul Deákhoz.
– Én nem tudom, hanem hát mondja meg domine spektábilis, hogy hívták?
– Bizony ezt magam sem tudom, – felelt Deák mosolyogva.
– No tessék, – pattant fel az öreg Tuba. – De ne tessék rossz néven
venni domine spektábilis, de ilyenek ám a deputátus urak ott a diétán.
Hány kérdést fölvetnek, a mire maguk se tudnak megfelelni.
Deák jóizűen és hangosan felkaczagott:
– Ebben – úgymond – igaza van barátom!
Ha Deák Ferencz gyermekek vagy földmivesek, vagy ifjak, vagy
politikusok, vagy nagyszabású államférfiak közt volt: modora és
társalgása mindig olyan volt, hogy a társaság tagjai azt hitték, hogy ő
épen csak olyan ember, mint ők maguk. Azt hitték még a gyermekek is.
E tekintetben senki se hasonlitott hozzá nagyjaink közül. Nála
hiányoztak a szellemi nagyság kicsinységei.
S mégis voltak pillanatok, a mikor látszólag önkénytelenül tört ki
belőle az eszméknek és érzelmeknek fensége.
Emlékszem egy ily pillanatra füredi társalgásából. Régen volt, kis
gyermek voltam, de jól emlékszem.
Még új volt a Kisfaludy-szobor. Nem ez a mostani, hanem a régi, az a
vastag, meredt nyakú. Deák a szobor közelében sétált társaival s a
társaság Kisfaludy működéséről emlékezve, magasabb eszméket vont a
beszélgetés körébe. Nemzetünk nagyságáról, jövendőjéről volt szó.
Egyszer Deák ezt mondá:
– Úgy látszik, minden nagy nemzetnek különös rendeltetése van az
emberiség történetében, mely biztosítja fenmaradását. A görög nemzet a
művészetet, a római a jogot és állami szilárdságot szolgálta és fejtette
ki. A mi időnkben is az angol a világkereskedésnek és a míveletlen
földrészek polgárositásának nagy munkáját végzi, a franczia szabadságra,
egyenlőségre és dicsőségre törekszik, a német a tudományt míveli
különösen, s az orosz világbirodalmi nagyságért lelkesül. Sokat
gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek mi lehet missziója. S úgy láttam
történeteinkből, s úgy látom mostani helyzetünkből, hogy nekünk az
igazságért kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemzetiségi és
társadalmi osztályok közt az igazságot kell diadalra juttatnunk. S
fenmaradunk, sőt szép jövő áll előttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az
igazság szolgálatához hívek maradunk!
Ime Deák ideálja!