A Balaton délnyugoti vége gazdag nádas bozótokban vész el, csak egy
keskeny folyócska az égszinkék víztükörnek szelid folytatása. De e
folyócska már nem égszinkék és igen gyakran nem is szelid. A szeszélyes
Zala ez, mely néha szelid morajjal csatangol medrében – de gyakran
haragra gerjed s iszapos sárga hullámokkal borítja az egész Zala völgyét
s a völgynek gyönyörü erdőségeit.
Mert a Zala völgyét helylyel-közzel vad ős rengeteg borítja, tele óriás
magasságu égerfával, melynek apály idején még gyökerei is kiállnak a
talajból. Sok helyütt az egymásra dőlt fák, korhadó gyökerek s szétágazó
törzsek labyrintján át sem vad, sem ember keresztül hatolni nem képes.
E folyam völgyében és ennek partján fekszik Kehida. Régi fészek, mely
állitólag 1266-ban, tehát még az Árpádok korában épült és települt meg.
Mondják, hogy néhány évtizeddel ez előtt még meg volt a kehidai
várkastély udvarán az a márványlap, melyre az első alapítás éve, 1266
vésve volt s melyet azon kivül a Kanizsay család czímere ékesített.
Történetbuvárok úgy mondják, hogy e birtok egykor a gróf Kanizsay család
birtoka volt s ott, hol ma Deák Ferencz egykori háza áll, egy vár
állott, kőből szilárdan építve és vízárokkal körülvéve. Annyi bizonyos,
hogy a kastély homlokzata előtt a régi vár árkai most is biztosan
felismerhetők s mutatják az udvarban azt a régi épületet is, melyben
egykor egy partialis országgyűlést tartottak a török ellen a túladunai,
szlavon és horvát vármegyék rendei. Ez az épület jó karban van s most
istállónak használják.
A Kanizsay család kezéről a Harshágyi család kezére, majd innen a
Hertelendy, ma is virágzó zalamegyei család birtokába jutott Kehida.
Neve tulajdonkép nem is Kehida, hanem Kéthida volt azon okból, mert itt,
hogy a várnak a folyón túli összeköttetése biztos legyen, két híddal
volt megnyergelve a Zala vize.
A vár sorsa különben török-tatár-német alatt ugyanaz volt, a mi a
közelfekvő Nagy-Kanizsáé. Ettől északra már nem igen hódoltatott a
török; Tátika, Gyula-Keszi, Sümegh már inkább megóvták magukat hatalma
ellen.
A mint Nagy-Kanizsa a töröktől a tizenhetedik század végén
visszavétetett, Kehida is régi urainak birtokába került. De nem volt
betelepítve. Népsége, jobbágysága ki tudja hova züllött szélyel.
Mondják, hogy régi lakossága visszajövén, Kehidára telepedni nem mert,
hanem felvette magát a gesztenye erdők magaslataira, s ott építé
Pusztafalut, melyből csak 1470-ben költözött át a mai Kehidára. Annyi
bizonyos, hogy a falu ekkor tájt épült ujra templomával és kastélyával
együtt.
A mostani kastélyt Hertelendy Gáspár épitette föl a régi kehidai vár
helyére és annak romjaiból. Ennek egyetlen leányát, Hertelendy Annát,
Deák Gábor vette el s így került Kehida a Deák-család kezére.
A birtok körülbelől kétezer hold, melynek fele gyönyörü erdő volt a
magaslatokon. Szőlőhegye a kastélyra mosolyog, ennek homlokzatáról pedig
gyönyörü kilátás nyílik a Zala völgyére, melyben buja rétek és legelők
termékeny szántóföldekkel váltakoznak. A gazdaság kezelésének gondját
egész haláláig, 1844-ig Deák Antal, Ferencznek testvérbátyja viselte, a
közös jövedelemben azonban soha meg nem zavart testvéri szeretettel
részeltette Ferencz öcscsét. Ide rontott be 1843-ban a felizgatott
Forintos-párt garázda csőcseléke; ide jött az 1844-iki országgyülésről
Batthyány, Eötvös, Klauzál, Wenckheim és Bónis, hogy a hazának otthon
maradt bölcsét a válaszfelirat iránt megkérdezzék, s itt történt az a
jelenet, mely oly óriási válaszfalat von a holtáig rabszolgákkal
dolgoztató Washington és Deák Ferencz jelleme közt.
A mint Deák Antalt eltemették, Deák Ferencz a kastély udvarára
összehívta jobbágyait és zselléreit.
»Fiaim, úgymond, én földesuratok vagyok és ti jobbágyaim vagytok. A
törvény megszabja az én jogaimat fölöttetek és a ti kötelességeiteket én
irántam. De én jogaimmal élni nem akarok és titeket kötelességtek
teljesítésére nem kényszerítlek erővel. Ha azonban jószántatokból
eljöttök gazdaságomban segíteni, szivességteket megköszönöm s a
becsületes munkát megjutalmazom.«
Sírtak jobbágyai a földesúri szavakra, s bár Deák szavát tartá,
jobbágyai még nagyobb hűséggel teljesiték nála a munkát, mint előbb.
Forradalom után itt vigasztalá vérző szivét a nemzet bölcse. A szép
természet és a vendégek soha nem apadó serege volt öröme. Vendégei
között nagy számmal voltak a rokonok, jó barátok, megyei tisztviselők,
kikkel a házigazda szivesen eladomázgatott. Ha országos nevezetességek
látogatták meg: azokkal természetesen az országos politika járta. Végre
gróf Széchenyi, hogy Deák Ferenczet Kehidáról kimozdítsa s az ország
központjába kényszerítse, azt az ajánlatot tevé neki, hogy a birtokot
megveszi százhuszonöt ezer forintért. Sokáig tünődött Deák, de végre az
alkuba beleegyezett. A vételárnak közel fele terhek kifizetésére lőn
fordítva, a másik feléből, ugy tudom, mintegy húsz ezer forintot Deák
készpénzben vett föl, a vétel ár többi része pedig évjáradékra lett
megállapítva. A hetvenes években a legnagyobb magyar egyik örököse, gróf
Széchenyi Ödön, a birtokot az évjáradéki kötelezettséggel Baranyi
keszthelyi lakosnak adta el, kinek apjával Deák Ferencz apja már
ismeretségben volt.
Az épület egy főépületből s két szárnyból áll. A homlokzatnak völgy
felőli részén volt Deák Ferencz kezén két könyvtárszoba, egy nagy ebédlő
s két más kisebb szoba. Az udvar felőli részén voltak a vendégszobák.
A kastély és szobái most is épen úgy állanak, a mint ezelőtt huszonegy
évvel azokat a legnagyobb hazafi elhagyá. Elismerésünk érte a mostani
birtokosnak.