Sokáig tünődtem, fölvegyem-e gyüjteményes művembe ama kisded czikkeket,
a melyek e czim alatt olvashatók. E czikkek a hirlapok hasábjain Deák
halála óta mindig alkalmilag jelentek meg. Megjelenésük alkalmi volta
kényszeritett arra, hogy őket azzal a repülő gyorsasággal irjam meg, a
melylyel a napok és a hirlapok születnek és élnek.
Ha fel nem veszem gyüjteményes műveimbe: az örökkévaló feledés a sorsuk.
Még magam is elfeledtem s elfeledném őket végkép. Mint a hogy mindenki
elfeledi a hirlapok közleményeit. Szerencséjükre azoknak, a kik a
hirlapokat irják.
Mégis arra szántam el magam, hogy összegyüjtöm őket. Ime itt van tíz
kisebb-nagyobb közlemény. Méltónak tartom az elolvasásra. Nem az iró
miatt. Nem is a miatt, a hogy megirvák. Hanem a miatt, mert Deák
Ferenczről szólanak.
Gyermek voltam még, jól elmult annak már félszázada, a mikor én Deák
Ferenczet először láttam. Nemzetünk történetének dicső alakja volt ő
akkor is. Már az is régen volt, a mikor ő engem méltónak tartott arra,
hogy velem szóba álljon. Fél emberélet mult el azóta is. Azután voltam
vele együtt képviselő, voltam az ő táborában törvényhozó s mindig
áhitattal hallgattam szavait, a mikor szerét ejthettem.
Ki csodálkoznék s ki ne hinné el, hogy én a mélyen figyelő emberi lélek
teljes tudatosságával vigyáztam minden szavára, minden mozdulatára,
arczának és szemeinek minden változására? Igazán tiszteltem s igazán
szerettem őt. Elméjének működése s szivének nagysága egyaránt vonzott.
És azután történelmi alak volt ő már hetven év előtt is s minden vitán
és kétségen tul emelkedő dicsőségünk az idők végeig.
Az én kis czikkeim nem a haza bölcséről, nem a nagy államférfiról, nem
az ő nagy alkotásairól, nem is nemzetünknek az ő életében lefolyt
dolgairól szólanak. Könyveket kell ezekről irni, nem apró
elbeszéléseket.
Én az emberről, az egyéniségről akartam apró jellemvonásokat gyüjteni.
Olvasóim elé az embert akartam oda állitani.
Százszor annyit irhattam volna, mint a mennyit itt közlök. Hiszen mi ez
Deák egyéniségéhez képest? De én komolyan sohase készültem iróvá válni.
Nálam az irás mindig csak mellékes foglalkozás volt s ha tollat fogtam
kezembe, mindig külső ösztönzésre tettem. Vannak nemes és jó barátaim,
de egy se akadt köztük, a ki ellenállhatlan erkölcsi erővel hajszolt
volna az irásra. Ez oka a kis eredménynek.
És mégis most, a mint végig nézem e rég megirt közleményeket, ugy látom,
kár lenne ezeket a feledés sötétségébe temetni. Ezekben is meg van
örökitve Deák Ferenczről nehány emberi és egyéni igaz vonás. S ezekben
is van itt-ott egy sugár, mely születésére, gyermekkorára s
gondolkozásának néhány vidékére egy-egy világot vet.
Ha élünk: talán még többet is tehetünk. Egyéb gyüjteményes müveimben
Deák egyéni életének talán sokkal gazdagabb és egységesebb rajzát
készithetem el.