Kilenczedik már a mai szent karácsony, a mióta nem láttam Simonyi Ernőt.
Mert nyolcz karácsony telt el azóta, a mikor őt a Kerepesi-temetőbe
kivittük s tőle örökre elbúcsuztunk.
Beteg volt már régen. Rég nem hallotta már hangját az országgyülés.
Zordan köszöntött be a kora tél s ő a tél elől elköltözött az enyhe
Abbáziába.
Utána mentem, hogy meglátogassam.
Nálunk förgeteges, havas, kemény tél uralkodott; az Adrián, a tengerre
néző lejtőkön szelid, langyos meleg, vidám napsugár.
Egy napig Fiuméban voltam, hogy az utat kipihenjem s a város
nevezetességeit megszemléljem. Másnap kora reggel akartam hozzá menni s
már este a kocsit megrendeltem.
Este beborult és esni kezdett, éjjel ránk jött a kegyetlen Bóra s
reggelre havas volt a tengerpartok csúcsa. Havas volt az út is, melyen
Voloska és Abbázia felé koczogtunk.
Egy villája volt még akkor Abbáziának, de telelő betegjei már akkor is
sokan valának. A kertek magánházaiban, szegény tengerészek egyszerű, de
csinos lakásában huzódtak meg.
Ily lakása volt Simonyi Ernő barátomnak is. Tágas kert közepén, mely
ritka lombu fákkal és cserjékkel volt tele, állott egy kis emeletes
villaszerű épület. A bemenetnél jobbról-balra cziprusfa. Az út mellett
rózsák. Alattuk hó volt, levelük is havas volt, de a rózsák teljes
virágzásban voltak. Sohase láttam még eddig nyiló piros rózsát hóesés
közben. Igazán meglepett a nyiló rózsa a hófuvat tetején.
Fölmentem Simonyi Ernőhöz. Már akkor fenn volt, hálókabátban a szobában
maradásra öltözködve. A kandalló előtt üldögélt, melyet a fűtést nem
ismerő lakásba ő készittetett. A kandallóban vígan lobogott a tűz.
Mikor meglátott, egy kis vidámság sugározta be fonnyadó beteg arczát.
Fölkelt, karon fogott, üdvözölt s rendes ülőhelye mellett a kandallónál
egy karosszéket mutatott ki számomra.
– Nagyon örülök, – úgymond, – hogy meglátogattál, senki sem jön hozzám.
Messze vagyok, hiába.
Lassu hangon, nehezen beszélt, mintha rettenetes testi munka után
teljesen ki volna fáradva. A kor és a betegség együtt okozta a nagy
erőtlenséget.
– Lásd, már írni akartam neked, – folytatá – egy dolgot akartam rád
bízni, valamire meg akartalak kérni.
– Ugyan mi lehet az?
– Ha haza mégysz, menj föl lakásomba, keresd össze irományaimat, azok
közt találsz egy papirban egy chamaeciparist és egy aster alpinust, küld
el ezeket nekem gondosan, de úgy, hogy össze ne törjenek.
– Megkeresem és elküldöm, légy nyugodt. De hiszen, majd haza jösz te,
miért küldjem én azokat ide az idegen földre?
– Csak tedd meg te az én kérésem. Mikor megyek haza, én nem tudhatom.
Addig nem megyek, míg egészségem teljesen vissza nem tér s ujra erőhöz
nem jutok. Nem lehet ez a késő tavasz előtt. S nekem becsületbeli
kötelességem azokat a virágokat rendeltetésük helyére juttatni.
Most tudtam meg, hogy az a chamaeciparis egy virág. Azt gondoltam,
valami tengeri kagyló. Nem egyszer hallottam barátomtól, hogy ő, mikor
bujdosó volt s Angliában tartózkodott, egy szép és gazdag gyüjteményt
állított össze kagylókból. Mikor haza jött, egyelőre ott hagyta
becsomagolva egy jólelkű angol családnál, hogy őrizzék csak, majd
egyszer eljön érte s haza hozza Magyarországba.
Az a jólelkű család talán most is őrzi, talán ezentúl is őrzi, de a
szegény magyar bujdosó nem megy el többé azért Angliába. Ott pihen már
nyolcz év óta a temetőben.
Nem kérdezősködtem tovább, átmentünk egyéb tárgyra. Pártról,
politikáról, a sötét jelenről és a fényes jövendőről beszélgettünk. De
mikor már a villásreggeli ideje eljött, elméje megint csak visszatért a
chamaeciparisra.
– Lásd pajtás, én egy nagy mulasztást követtem el. Feledékeny ember
vagyok, de ebben én magamra nézve nem találok egész mentséget. Sok
esztendő mulva ez a dolog most jutott eszembe. Nekem ezt a mulasztást
minél előbb helyre kell hoznom. Úgy sem tudom már egészen helyrehozni.
Csak arra kérlek, mihelyt Budapestre mégysz, azonnal tedd meg nekem ezt
a szivességet.
Határozottan megigértem, mihelyt hazamegyek, azonnal felforgatom minden
irományát s kikeresem s elküldöm neki azt a két virágot. El nem
gondolhattam, miért okoz ez néki oly nagy nyugtalanságot.
Ismét beszélgettünk egyéb tárgyról. Nagy terveket alkotánk, hogy ha majd
ő egészséges lesz és hazajöhet, összefogva mily nagy dolgokat viszünk mi
véghez.
Alkonyat felé vissza akartam menni Fiuméba. Mikor készülődésemet
észrevette, ujra visszatért a két virágra. Ujra lelkemre kötötte, hogy
megbizását el ne felejtsem. De már ekkor bántott a kiváncsiság s
megkérdeztem őt aggodalmaskodásának oka iránt.
– Lásd barátom, – felelé, – bolondság az egész. Mindenesetre nagy
kicsiség. El ne itélj érte, ha megtudod, de azért mégis elmondom neked.
Az én lelkemet rideggé tette már a sors, de ily dologban még tudok
érezni s tudom más érzését méltányolni.
S alig pihegő tüdővel elkezdett beszélni.
– Ismerted Dietrich Ignácz barátunkat. Tüzes lelkü jó hazafi volt s
igazi ellenzéki ember. Mikor ezelőtt tizenkét, tizenhárom évvel a
birósági törvényjavaslatot tárgyaltuk, ő használatra elkérte Vidacs
Jánostól ennek Corpus Jurisát s ez egy parlamenti szolgát egy levélkével
haza küldött s a Corpus Jurist azonnal elküldötte, a nélkül, hogy látta
volna, Dietrichhez.
– Ditrich nem sokáig élt ezután, mikor az a betegség rájött, mely
halálát okozta, engem elhivatott magához s ekkor tudatta velem, hogy ő
Vidacs könyvében két száraz emlékvirágot talált, hátha kedves tárgyai
Vidacsnak, én azokat vegyem át s adjam oda barátunknak. Én babonás
sejtelmet láttam ebben, vigasztaltam Dietrichet és rábeszéltem, hogy
csak tartsa magánál a virágokat, majd ha meggyógyul és fölkel, adja át
személyesen. Úgy illik az.
– Rábeszélésem meggyőzte s talán megnyugtatta őt. De bizony meghalt
nemsokára. De halála előtt két nappal a virágokat egy papirkuvertbe
tette s elküldötte lakásomra. Akkor a »Nádor« vendéglőben laktam.
Vidacscsal nem találkozhattam hamarjában. Később más lakásba
költözködtem s a málházás közben a papircsomag elkeveredett és utóbb én
az egészet elfelejtettem.
– Szegény Vidacs barátunk nyolcz év előtt meghalt. Legszebb,
legerőteljesebb férfikorában önmaga oltotta ki életét. De sötét
elhatározása előtt három nappal lázasan kérdezősködött Dietrich örökösei
után. Egy kedves emléktárgyat szeretne – úgy mondá – visszakapni.
Bizonyára azt akarta, hogy sírjába tegyék hideg szive fölé.
– Ezt is csak később tudtam meg. Leirhatlan fájdalmat és szemrehányást
éreztem, hogy az én mulasztásom minő gyötrelmet okozott a haldoklónak.
Talán ha látta volna azt a két hervadt virágot, elrepült volna agyából
az a sötét elhatározás s még most is élne, örülne és küzdene velünk
együtt.
– Mikor megyek haza, – fordult ekkor hozzám, – nem tudom. De te vedd
magadhoz azt az emléket s küldd el nekem. Barátunk már elporladott, de
hátha én megtalálom azt a nőt, kinek nemes szive s gyöngéd kezei egykor
megajándékozák ezzel barátunkat. Mátul fogva keresni fogom s legalább
neki visszaadom.
Kereste-e: nem tudom. Megtalálta-e: nem tudom. De nem is hiszem. Oly
beteg volt már, hogy pár nap mulva ágynak esett s mielőtt a szép tavasz
igazán beköszöntött volna: át kellett őt adnunk a sírnak.
Az emléket én később megtaláltam.
Egy száraz, halvány sárga aster alpinus virágboga az egyik. Még megvan
minden szirma, de illata már nincs meg.
Egy örökzöld chamaeciparis ágának két száraz tört darabja a másik. Amaz
talán a vidám barátságnak, emez talán egy szomoru, de jól megérdemelt
dicsőségnek a szimboluma.
S egy fehér atlaszra gyönyörüen hímzett két szőlőlevél s két babérlevél
a harmadik. A három együtt alkotja az emléktárgyat.
Egy szép és ifju lelkes hölgy adta egykor ezeket Vidacsnak, egy
diadalmas honvédütközet után örök emlékül. A csatában sebet kapott s a
sebet ez az édes és gyöngéd figyelem gyógyitá meg. Hogyne nyugodott
volna meg zaklatott szive ott a sírban, ha ez édes és dicső kis emléket
oda temetik vele a koporsóba.
Most már a száraz virág ott porlad az én gyüjteményemben. Mind
elköltöztek már azok, kiknek egykor joguk volt hozzá. Most már az én
örökségem, én nem adhatom senkinek.