Jött a muszka. Régóta szállongott már a hír, hogy jön a muszka ellenünk.
Hitte, a ki hitte. A pecsovicsok szentül hitték, az aggódó hazafiak
mindig féltek tőle, a vérmes hazafiak mindig tagadták, a rajongó
hazafiak pedig egyenesen várták. Hadd jőjjön a muszka: agyonverjük azt
is, mint az osztrákot. Nem is rajtuk múlt, hogy nem úgy történt.
Apám az aggódó hazafiak közé tartozott. Egy csomó horvát-osztrák katona
halála nyomta a lelkét. Ha jön a muszka: hátha számon kérik. Becsületes
harczban győzte le őket, de hát az osztrák mikor ismerte el a mi
harczunkat becsületes harcznak?
Pünkösd szombatján bement Veszprémbe, a megye székhelyére, megkérdezni
az alispántól, Szentkirályszabadjai Rosos Istvántól, hogy csakugyan
jön-e hát a muszka?
Az alispán mutatja a nyomtatott manifesztumot, mely május 12-én kelt.
Ebben a vérengző Schwarzenberg osztrák miniszter ily szavakat ad Ferencz
József uralkodó szájába:
»Egyesült velünk fenséges szövetséges társunk, az orosz czár ő felsége.«
»Az ő hadi seregei a mi kivánságunkra és velünk tökéletes egyetértésben
jelennek meg Magyarországon.«
»Ne tekintsétek azokat hazátok ellenségeinek, ők királytoknak barátai.«
Apám egy példányt zsebjébe tett s hajtott haza egyenesen.
Még azon az estén összehívta a nemességet s megmutatta a Manifesztumot.
Tehát jön a muszka.
Négy-öt nappal azelőtt égi öröm tombolt a honfilelkekben, hogy bevettük
Budavárát.
* * *
A nemesség gyűlésére meghívta a lelkészt is, Bózsa Lászlót. Kemény
hazafit s fegyvertársát a harczban. Szigoru, komoly arczczal hallgatta a
lelkész apám jelentését s olvasta el a császári Manifesztumot. Akkor ő
szólt:
– Most pedig urak, én adom elő jelentésemet. Én is megkaptam egyházi
fölebbvalómtól a mai napon a nemzeti kormány utasitását Debreczenből.
»Hogy a holnapi naptól kezdve minden ünnepnapon és minden csütörtöki
napon egyházi könyörgést bocsássunk az egek urához.«
»Hogy a jövő hónap hatodik napján szent bőjtöt tartsunk; ételtől,
italtól óvakodjunk.«
»Hogy naponként kétszer minden templomban minden harang megszólaljon.«
»Hogy fölkeljen és fegyvert fogjon a magyar nemzet.«
»Hogy a lelkész oda menjen a nép közé s papi öltözetében a népet a
halált szenvedett Megváltó nevében hősi harczra buzdítsa.«
– Így szól, nemes urak, az utasitás. És itt van az imádság is, melyet a
vallási és közoktatási miniszter küldött, hogy ekként imádkozzunk.
A nemes urak közül senki se szólt. Utóbb apám szólt a papnak:
– Talán olvasná fel komám uram azt az imádságot.
A pap felolvasta.
Ott volt a nemesség közt Bárdossy József is, mezőszentgyörgyi nemes,
birtokos, de katholikus vallásu. Sógora a fehérvári püspöknek. A mint az
imádság felolvasása bevégződött, a szakállába dörmögte e szavakat:
– No püspök-sógor, most az egyszer megtérdellek, most nem szabadulsz.
Többen nevetni kezdtek a furcsa eszü öreg nemes bolond megjegyzésén. De
elmúlt a nevetés, a mint a pap, Bózsa László kemény képpel közbe szólt:
– Én mindent megteszek, a mit az én nemzetem kormánya parancsol, de ezt
az imádságot a holnapi szent ünnepen megtoldom a magam imádságával.
* * *
Derüs szép nyári nap volt nálunk ötven év előtt Pünkösd napja. Ragyogott
ránk a napsugár, mint istennek szerelme. Mindenki ott volt az úrnak
szentegyházában, még a beteg is. Én is ott voltam az iskolás gyerekekkel
mint köztük való.
A pap a hazáról tartott szent beszédet. Dicső multról, dicső jővendőről,
sok kegyetlen ellenségről, sok nagy szenvedésről. Azután elmondta: jön a
muszka. Azután elmondta, mit rendel a nemzetnek kormánya. Azután
elmondta a szent imádságot, a melyet küldtek Debreczenből. Utolsó pontja
így szólt:
»Isten, ki a jóságnak és igazságnak istene vagy, ki a jókat
kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is kész vagy megbocsátani, ha
hozzád folyamodnak, hallgasd meg fohászunkat, hallgasd meg
könyörgésünket! Mentsd meg hazánkat a vad ellenségtől, áldd meg, mint
eddig megáldád, fegyvereinket győzelemmel, hogy messze űzvén őket hazánk
határaiból, szelíd béke boldogitó kebelén áldjuk és magasztaljuk szent
nevedet. – Hallgass meg atyánk, mindenható szent istenünk, a te szent
fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Ámen!«
E szavakat lassu hangon, majdnem zokogó hangon mondotta el a pap.
Akkor egy perczig elnémult, lehajtotta fejét s imára kulcsolt két kezét
rátette a szent-irásra.
De fölkapta fejét azonnal, belenézett mereven az égbe s imára kulcsolt
két kezét magasra emelte. Hangja zúgott, dörgött, harsogott, a mikor
szólni kezdett:
– Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható vagy, hallgasd meg most az én
imádságomat is. Lelkem keserüségéből és tisztaságából fohászkodom hozzád
én is. A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tett engem.
Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetne méltó a te szent igédhez?
De azért híven törekedtem teljesíteni parancsodat Uram és Istenem.
Dicsőségedet hirdettem minden időben s elvezéreltem hozzád az erőtlen és
fájdalmas sziveket. Szent házad falai közül és titkos kamarámból éjjel
és nappal elküldtem hozzád fohászomat, hogy a te végtelen hatalmad és
kegyelmed mentsen meg minket kárhozattól, dögvésztől, pusztulástól,
égnek-földnek ránk szakadásától. Most uj ellenség rohan ránk bőszen,
mint a fenevad, hogy széttépjen bennünket. Ha te elpusztulni engeded ezt
a mi hazánkat, ha te kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: az én
ajakam akkor megnémul örökre s az én szivem bezáródik. Akkor én hozzád
többé nem fohászkodom, hadd jőjjön rám a kárhozat és dögvész, a
pusztulás és égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok, egyetlen
lehelleted elfú engem a semmiségbe. Bocsásd rám lehelletedet, ha én
elvesztem hazámat és nemzetemet!…«
Szava elhalt a zokogástól. Vele sírt a szent gyülekezet örege, apraja.
Akkori tanitónk, most egresi lelkész, úgy tudom, ma is élő ember, írta
le ezt minden iskolás fiú és leány számára. Azután még sok tiltott szót
leírt apám számára is.
* * *
Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyes és derék ember. Nővére
volt Bárdossy József felesége, a ki nemestársunk és birtokostársunk volt
Mező-Szent-Györgyön. Ámbár katholikus, mégis eljött Pünkösd első napján
templomunkba s meghallgatta Bózsa László rettenetes imádságát.
A második ünnepen korán befogatott s bement Fehérvárra püspök sógorához,
a ki atyafiságos szivességgel fogadta. Szótlanul ette meg az öreg
Bárdossy az ebédet, melynél néhány városi és megyei úr s pár kanonok is
jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltak előtt azt mondotta a
püspöknek:
– Tudod-e, püspök-sógor, miért jöttem most hozzád?
– Tudom. Atyafiszeretetből.
– Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmondjam neked, hogy most vágd
már földhöz a bibliádat.
Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos eszejárását. Csak
várták mit mond még.
– Csak vágd a földhöz. Beleütött már a mennydörgő ménkő ebbe a mi
szegény, jó hazánkba. A kormány azt rendeli, imádkozzatok érte. Csak a
haldoklóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünk nincs, mint az
imádság: akkor már nincs mentségünk!
* * *
Alíg várta be a pogány szavakért a megérdemlett szemrehányást. Haza jött
s otthon nyomban elmondotta:
– No most igazán megtérdeltem püspök-sógoromat.