1849-ben husvétkor apámmal nem mentünk atyafilátogatóba sehova, a 49-iki
husvétot tehát otthon vártuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földről
látogató rokonok otthon találjanak.
Jöttek is nem egy vidékről. Szilasról a Kenessey, Boda, Laszly, Várady
családokból többen, Vasmegyéből Záborszky, Komárommegyéből Takó,
Somogyból Hodossy, Zalából Ujhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon,
osztályos atyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegényebb és
gazdagabb vegyesen.
Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemessége két részből állott. A
nemesség kétharmada volt az öregrész, egyharmada volt az aprórész. Az
öregrészen voltak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben; az
aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerint többen. Az
aprórésziek közt már voltak katholikusok is majdnem feles számmal.
Valamikor egy család volt mind a két rész, mert egy ős birtokán
osztozott.
Apám az öregrésznek volt inspektora. Azonkívül a negyvenes évek nagy
megyei harczaiban a Deák–Kossuth-párti mezőföldi nemességnek gazdája.
Mai napság az efféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fizetéssel
nem járt, hanem munkával, felelősséggel annál inkább. Ha pedig a
pecsovicsokkal össze kellet verekedni: az ellentábornak abban tellett
legnagyobb gyönyörüsége, ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez
nem történt meg, de egy vagy két alkalommal nem is volt messze tőle.
No de mindez most nem tartozik ide. A husvéti ünnepre természetesen a
helyben lakó nemes atyafiak is átjöttek, ki az első, ki a második
ünnepen, ki ebédre, ki vacsorára.
Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetett szó, pedig se a
kártya, se a czigány nem szólt. A forradalmi események elbeszélése elég
ok volt arra, hogy az urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az időt
jó balatonfüredi bor és pipaszó mellett.
Apám nemzetőri főhadnagy is volt, vagy talán százados is, harczban is
állott, ellenséget is pusztitott, de ezzel nem dicsekedett, sőt inkább
nagyon is nyomta ez eset a lelkét.
Becsületes és nyílt volt a harcz. Fegyverrel álltak szemben. A horvátok
tizennyolczan, apám tizenötöd magával. A horvát elesett mind, apám
csapatjából is súlyos sebet kaptak ketten. Szemrehányást ő maga ebből
magának nem csinálhatott.
Hanem csinálhatott az osztrák.
Windischgrätz még Budán volt. A tuladunai városokban és megyékben még
mindenütt az osztrák parancsolt. A Tisza és Pest körüli harczok híre
csak nagyon szakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyei atyafi
tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogymegyei atyafi tudta,
hogy a horvátok ott a Dráva körül ugyancsak fenekednek. A vasmegyei
atyafi pedig szentül állította, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor
bennünket a német előbb-utóbb. Sőt már el is tiport.
Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban. Valami nagy bizalommal
senki se volt a nemzet véggyőzedelméhez.
Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól
elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig
elveszett a moóri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt
mondta: jó éjszakát!
Ha pedig végkép győz a német: akkor a tizennyolcz horvát katona bőrét
rajta fogják keresni s annyit tudott a számtanból, hogy tizennyolcz
katona bőréért egy ember bőre még nem is lesz igen sok. S ismerte
annyira az osztrákot is, hogy az nem fogja mentő körülménynek tekinteni,
hogy az a tizennyolcz katona ellenségként jött ránk, mi pedig csak a
hazát és az alkotmányt védtük.
Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazát és az alkotmányt
védtük.
Máskor husvéti szent ünnepen délelőtt az egész család az összes
vendégekkel együtt elment a szentegyházba s részesült az úrvacsorában
is. Délután az ólak, lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések
megtekintése vette el az időt. Mivel mással mulassa magát
ötven-száz-kétszáz holdas ember?
Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábas jószágnál fontosabb
volt az ország ügye. Ezt kellett tárgyalni.
De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadt vidám adoma is.
A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte Csapó József fehérmegyei
alispán:
– El kellett ezt a csatát veszteni barátom?
– El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük meg a németet,
mindjárt hazafut. De ha becsalogatjuk az ország közepébe: onnan egy se
menekül.
Ez már világos!
Mikor a piskii hídtól viaszaverték az osztrákot, akkor báró Kemény
Farkas azt mondta Bemnek:
– Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni?
– Mit?
– Uj mappát csinálunk Európának.
Ez már önbizalom!
Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya Pápán vonúlt keresztül
és egy Hännel nevű őrnagy Bezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt
elszállásolva. Ebéd alatt az őrnagy egyebet se tett, csak a
honvédsereget gyalázta.
– Egy becsületes csatában se lehet megverni ezt a nyúllábú sereget. Csak
fut, csak fut, sehol meg nem áll.
Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázó beszédet. Nagy
pecsovics volt, de jó magyar. Egyszer aztán nagyot ütött öklével az
asztalra s oda kiált a németnek:
– Addig imádkozzál az istenhez német, míg a magyar meg nem áll, mert ha
egyszer meg talál állni: no hiszen futsz te majd vissza lelked
szakadtáig.
Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kardjuk után kapkodtak,
hogy az öreg házi gazdát összekaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s
kegyetlen humorral oda szólt:
– Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápát akkor is útba ejtsék s
vendégeimül akkor még szívesebben látom az urakat.
Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül.
Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a husvéti ünnepen.
Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó
volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint
nyolczvan éves öreg nyugdíjas honvéd.
Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle
ostobaságot meg akart tanúlni az én időmben. A mindenféle tantárgy
mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más
egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete színű
gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában
néhány jó magyar dalt kisérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam
oktatgatott.
De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszer vakácziókor egy
lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szivesen.
Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom
után a czigányok összevesztek az osztozásnál s a Ferkó az én
gordonkámmal agyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze,
hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én
gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt
kedvem s így az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre.
Nos hát a Ferkó czigány épen husvétra jött haza. Ott volt a piskii
harcznál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva keményen.
Mit csináljon már most?
– Igyál havat.
– Vizet se örömest.
De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii híd mellé a jeget beverni
és sapkája segélyével vizet inni.
A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy
az osztrákok czélba lövöldöztek arra, a ki lement a mederbe jeget törni,
vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó
mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is.
Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült hazajött s épen husvétra
jelentkezett apámnál. Nagy szíves üdvözléssel fogadták s ezer kérdést
intéztek hozzá: Mi ujság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl?
Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht,
muszkát, szászt, – hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel
Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye. Ő ott hagyta
el Debreczennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott.
Ez már jó hír volt, akár hitték, akár nem.
Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy Tómics nevű rácz volt
valahonnan Kalocsa vagy Baja vidékéről.
Őseim Ráczkevéből származnak, nagy rokonságom pedig Dunaszentgyörgyön
bír a Duna mellett. Ez a körülmény hozta magával, hogy nagyapám idejében
még családom egy csomó rácz családdal ismeretségben állott. Ilyen volt a
Tómics család is Budán, Pest- és Bácsmegyében. Ez a látogató ugyan
apámat nem ismerte, de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annak
ajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk; abban az
időben a ráczokat nagyon könnyen agyonverhették a mi vidékünkön, mert
kegyetlenkedésük rossz hírbe hozta őket, kapva-kapott tehát az alkalmon,
hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon.
Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott az erődöket Perczel Mór
ostrommal elfoglalta. Ötven év előtt ápril nyolczadikára esett husvét s
ekkorra épen hozzánk ért el.
Ez azután jó híreket hozott.
– Elvesztünk mi szerbek – úgymond – egészen. Zsivány volt az, a ki
minket a magyarok ellen felbújtogatott. Nem birunk mi azokkal. Én magam
láttam őket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is emberek voltak,
hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk. Egy sógoromat Perczel generális
Deszpot-Szentivánon saját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a
szegény. Ott Szent-Tamásnál leöltek tízezer szerbet, magam is alig
menekültem. Most pedig kihajtanak bennünket egész Bácskából és Bánátból.
Istentelenség az, a mit a német mivelünk kezdett. Én magam is szerb
vagyok, de kimondom nyiltan, hogy én ezentúl a magyarsággal tartok.
Könnyei hullottak a rácznak, míg ezt hosszan, részletesen elbeszélte.
De a rokonok husvéti társaságát ott apám házánál ez a Tómics úgy
felvillanyozta, hogy mindenki poharat emelt s harsányon kiáltott éljent
Tómicsra és a magyar-szerb békességre.
Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz.
– Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy unokatestvérem halt
meg Esztergomban mag nélkül, oda igyekszem. De én azt hittem, hogy
útközben mégis csak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyen jó
szívvel fogadnak.
De bizony nem verték agyon.
Még az örökségét is biztosíthatta Esztergomban s visszajövet is
ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt is vitt magával.
Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, ezt már csakugyan nem
tudom.
A következő évben apám engem felhozott Budára s a szerb nyelvet
megtanúlni ennek a Tómicsnak egy rokonához, Tómics nevű gazdag szűcshöz
adott. Tanított is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel.
Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a Sárosfürdőtől. Óriási
pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebben ötvenháromezer új ködmen egy
rakáson. Sohase születik többé ember a föld kerekén, a ki egy csopron
lásson ennyi ködment.
A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családja is kihalt végképen. De
kihalt az én szerb tudományom is. Egy aszu bodzafabokor él ott, a hol
egykor szerbül tanultam, de tudományomból is csak egy szó maradt meg. Ez
a szó: zbogom.
Magyarul azt teszi: isten velünk!