Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség.
Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és
Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a főváros felé.
A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór, a vakmerő, a
rettenthetetlen honvédtábornok.
Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyuja s jött ellene huszonkétezer
ember és hatvan ágyu. S az ő serege fázott és napok óta hátrált s
ellenfele győző volt és büszke. Neki volt hat század lovassága s
ellenfelének harmadfél ezrede.
A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és
sebesülten a sziklává fagyott havon.
Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész
honvédtábort a visszavonulásnál.
* * *
Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnél egy csapatban állott
Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal főhadnagy volt a
parancsnoka.
A főhadnagynak Kun Béla volt neve.
Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a
veszprémi alispánnak.
A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt
elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész este fejét czirógatta, meleg
étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak
könyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy még
csatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegény sváb
jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán,
hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét.
– Így parancsolta az ország – mondá a főhadnagy a sváb asszonynak.
– Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak!
Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek
fejénél és sírva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.
Reggel csatára készültek.
A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta,
hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elől s másnap
elviszi haza Veszprémbe édes anyjához.
A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért mielőtt lovára ült
volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt.
– Estére visszajövök, – szólt s kiugratott legényeihez.
* * *
Elmondtam másutt már egyszer a fiu történetét. Csak röviden ismétlem
most. Csak föltámadásának csodáját beszélem el.
Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak
parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak.
Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a
honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté
ki lovasságát az üldözésre.
A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegőn át az
ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas
fejlődött ki széles hadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő
honvédsereget.
– Fiaim, – szólt huszárjaihoz, – ezt a vasas ezredet nekünk fel kell
tartóztatnunk.
Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán
másfélszázan.
Egy vén huszár megcsóválta fejét.
– Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk.
E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a
huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért,
különben elvész minden.
A gyermek legényei előtt megállott s kardjával a közelgő ellenségre
mutatott.
– Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre!
A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az
ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása.
A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelőtt a huszárok sorába
s azután elhajítá kezéből. S harsány hangon rivallta hozzájuk:
– No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni.
Baljával összerántá a kantárszárat és sarkantyuit belevágta a ló
oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek.
Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az, vitéz
katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S
szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek.
Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté
hasítá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett
le lováról.
A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a
szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük s vadállat bőszült
haragjával ordítva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a
gyermeket, az ő főhadnagyukat.
Késő volt.
A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S
keresztül robogott rajta az egész ezred.
A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettő menekült meg.
Valamennyi: sebbel.
S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez oda ment
egy hű szolgája és sírva fakadva holt ura fölött, midőn e mellett
meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lőtt.
– Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat.
A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat
festett a fehér hóra.
* * *
Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utczaajtóba s ott
lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az ő vendégjük.
Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzérek, lovasok, az
egész táborkar, maga a vezér is. Az ő vendégjük nem jött.
A sváb asszony sírva kérdezett meg minden futó honvédet, hova lett a
veszprémi alispán fia.
Nem felelt neki egy se.
Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás után, véresen,
foszlott ruhával, szakadozottan.
A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár
meghallotta s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre.
A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért
a város közepére, már a vasas ezred jött rá szemközt tömegben, győzve,
trombitahang rivallgása mellett.
Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az
ő vendége.
Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt, másszor imádkozott.
Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol
a hóban rejtőzik, bizonyosan meghül, megbetegszik, fel kell azt keresni.
Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére s elment a
csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A
csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a
hold is világított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak
egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az ő vendégje az
egyik.
De még akkor se hitte, hogy meghalt.
Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybeliért. Ő maga addig
melengette, ápolgatta, siratgatta.
Haza vitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra
ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarcz hogy
össze volt vágva!
De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek. Orvost hivtak rögtön s az
bekötözte a sebeket.
Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el
a gyermek.
A sváb asszony kezén magához jött s szemeit felnyitotta épen Szilveszter
reggelén.
* * *
Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért
végig harczolta a függetlenség harczát.
Tizenöt esztendő mulva jöhetett haza Olaszországból s első útja volt a
vén svábot és feleségét fölkeresni.
Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetőben. Még sírjukat
se találta meg.