Nem történet az, a mit elbeszélek. Nincs abban semmi, a mi ország
figyelmére méltó, jövendő előtt megörökitésre érdemes. Szerény falusi
háznak, szerény magyar családnak ünnepi hangulata az, a mint keresztül
tör rajta a véres harczát vivó nemzet jajkiáltása. Mint mikor
estalkonyon a nyugovó nap enyhe fényét égő házak piros lángja s fekete
füstje zavarja meg.
Sok nem él már azok közül, a kik alkották azt a családot, a kik együtt
voltak annak az ünnepnek napjaiban. Régen volt, gyermek voltam akkor,
harminczhárom évnek ködös multján keresztül csak úgy csillog át az
emlékezet, mint pisla mécs a messzeségből. Nagy volt az a korszak s én
legkisebb emlékét is meggyüjtöm magamnak. Még azt is, a mi csak az én
családomnak emléke.
Vastag hó, csikorgó hideg, fényes téli nap köszöntött be hozzánk
karácsony első ünnepére. Mi gyermekek reggeli után szedtük elő
szánkóinkat, hogy megyünk ki a tópartra szánkázni. Apánk nem engedte.
»Ma nem szánkáztok gyerekek« – mondá.
Templomba kellett mennünk. Az isteni tisztelet kivételesen rövid ideig
tartott. Minket még nem eresztettek az úr asztalához, apám pedig az
napon nem vette magához az úrvacsorát. Korán haza mentünk.
Zálogos házban laktunk akkor. Az ősi kúria szemközt feküdt, de még nem
volt rá ház épitve. De gyümölcsöst már alapitott rá apám a múlt évben. A
kuria közepe szép, fiatal oltoványokkal volt tele.
Alig értünk haza: a szomszédságból átjött hozzánk a községi jegyző. Jó
komája volt apámnak s gyakori vendég nálunk. Egykor katonaviselt ember,
huszár strázsamester, iskolákat végzett, de azért hatalmasan értett a
káromkodáshoz. Gregoricsnak hívták, szerb származásu volt, sohase tudtam
meg, hogy vetődött mi hozzánk, lelkesült híve volt a magyar ügynek; óra
számra el tudta szidni a németet s lázadó szerb atyafiait. Mi gyermekek
szájtátva hallgattuk.
Most sántitott. Midőn szeptember végén Jellasich seregéből egy küldöncz
csapatot apám vezetése mellett megsemmisitettek: ő is részt vett a véres
összeütközésben s egy horvát golyó furódott át czombján. Kigyógyult
belőle, de kissé sánta maradt. Valami fontos mondani valója lehetett,
hogy karácsony első ünnepének délelőttjén is átjött hozzánk.
– Komám, – szólt apámhoz, – az éjjel nem csufitották-e meg a nyulak az
oltoványokat?
– Nem tudom, komám, ma még nem néztem meg.
– No hát nézzük meg.
Kimentek a gyümölcsösbe, én utánok. Valószinüleg azért mentek ki, hogy a
háznép ne hallja beszélgetésüket. Rám még akkor természetesen nem
hederitettek semmit.
– Komám, – mondá a jegyző, – kutya világot érünk. Jön a német, már
Győrnél jár, ma beszélte a pandur, a ki Veszprémből jött az este.
Veszprémben az a hír is jár, hogy az országgyülés szétfutott, Kossuth
pedig elszökött. Nincs már magyar sereg.
Nem volt ez mind igaz. De akkor még a faluvégen se a vasút, se a távirda
nem mozgott. Zsidó, czigány, ökörhajtsár, ezek voltak akkor a gyors
hírhordók. A hirek pedig támadtak özönnel.
Apám kedélye e napokban mindig a végleteken mozgott. Vagy túlcsapongó
reménynyel, vagy szomoru kétségbeeséssel nézte a nemzeti ügy
változásait. Most is kezdett már a kétségbeeséshez hajlani, de azért még
nem mondott le minden reményről.
– Dehogy nincs, – felelte, – van még komám magyar sereg, ott van Perczel
Mór tábora, útját állja az még Windischgrätznek.
– Nem az komám, tudom én azt már jól, bele ütött már ebbe az országba,
noha tél van, a mennydörgős ménkü.
Így folytatták a beszédet jó darabig. Egyszer aztán azt mondá a jegyző:
– Van egy kérésem is komám. Ha majd a horvátok miatt inquiziczió jön
ellenünk: engemet vesznek legkeményebben, mint afféle katonaviselt
ember. Ha sebemet megvizsgálják és kisütik, hogy golyótól kaptam, legyen
tanu édes komám, hogy én azt a sebet vadászaton kaptam.
– Ha ezzel segíthetünk magunkon: majd meglássuk. De hiszen a vármegye
talán nem teszi azt.
– Mit a vármegye? Hát még komám azt gondolja, hogy lesz ebben a mi
életünkben vármegye? Hát nem tudja azt komám, hogy császári biztos van a
vármegyében és hogy vasas németek kisérték be Veszprémbe? Hajh édes
komám, a hová a német beteszi a lábát: nem parancsol ott többé a
vármegye.
Apám a fejét csóválta. Azért-e, hogy nem hitte e beszédet, vagy azért,
mert elfogta a keserűség.
A jegyző ujra kezdte a beszélgetést.
– Van-e komám még a háznál Jellasich-proklamáczió? A mi nekem volt, azt
az asszony már mind elfütötte, most pedig ugyancsak jó lenne, ha volna.
– Talán lesz, de mire lenne az jó?
– Hjah komám, mindenre gondolni kell. Ha ide jön a német, a falu
táblájára jó előre kiragasztok egyet s a tanácsasztalra is teszek
egynéhányat. Így talán majd nem pusztítják el a falut.
Ez volt az a proklamáczió, melyet gróf Zichy Eugénnál megtaláltak, s
melyért a grófot felakasztatta Görgey.
Nálunk ebből csomagszámra volt a padláson. Maga Jellasics adta apámnak
személyesen.
Az eset úgy történt, mint másutt bővebben elbeszélem, hogy a mikor
Jellasich a szomszéd faluban, Lepsényben ütötte fel főhadiszállását, s a
mikor a mi falunk is el volt árasztva horvát katonasággal, falunk
nemessége apámmal együtt deputácziót küldött Jellasichhoz megkérni őt,
hogy rablást, gyilkosságot, gyujtogatást ne engedjen meg katonáinak.
Jellasich jó hangulatban volt, épen Kossuth Hirlapját olvasta, a
küldöttséggel magyar nyelven kedélyesen beszélgetett, megigért mindent s
a mennyire katonáinak fegyelmezettsége engedé, igéretét meg is tartotta.
De a mikor a küldöttség elbucsúzott s menni készült, egy nagy köteg
proklamácziót adott a küldöttségnek, hogy azt vigyék haza s oszszák el a
nép között.
E proklamáczió apámhoz került, ki annak szétosztását természetesen meg
nem engedte. Talán most is van még belőle a padláson.
E proklamácziót tartotta a mi jó jegyzőnk erős védbástyának a német
haragja ellen.
Miként telt el a nap: arra már nem emlékszem, de hogy miként telt el az
este, arra már jól emlékszem.
Sokan jöttek össze nálunk rokonok, jó barátok. Ott volt tanitónk is;
lelkes, derék ifju akkor, – hajlott koru, derék lelkész most. Ő tanitott
engem írni és olvasni s úgy szerettem, hogy egy-két előadását most is el
tudnám mondani csaknem szórul-szóra.
Könyvek vásárlása, szépirodalmi lapok olvasása akkor a mi kis falunkban
nem volt divatban. Nem volt még községi könyvtárunk sem s Vörösmarty és
Petőfi verseit csak kéziratban olvashattuk. A mi jó tanitónk a legszebb
költeményeket leírta annyi példányban, hogy minden előkelőbb háznak
jusson egy. Jutott nekünk is. A költemények közt legelső volt Vörösmarty
Szózata. Nekünk gyermekeknek ezt különösen, de a többit is könyv nélkül
meg kellett tanulnunk. A kis füzet aztán folyton öregbedett. Midőn vége
lett a harcznak, midőn vérbe fojtották a szabadságot és igába verték a
nemzetet: jó tanitónk akkor is elhozá a honfibánat titkos költeményeit.
Szegény apám nem is igen szerette őket olvasni. Erős, életedzett, kemény
ember volt, lelkét a mindennapi élet gondjai is elfoglalták, de ha e kis
kéziratfüzetet kezébe vette s kivált ha elolvasá azt a verset, melynek
refrainje ez: »Tánczoljatok Magyarhon leányi!« mindig mély izgatottság
fogta el s könnyei kicsordultak. Akkor nem értettem ezt a dolgot, a
pipafüstnek tulajdonitám, hogy szemeit törölgette. Most már elképzelem,
minő érzelem lehetett az, midőn Pestnek hölgyei – vajjon kik lehettek
azok? – a vértanuk sírhalmai közt tánczvigalmat tudtak tartani. Ezt a
kis füzetet pár évvel ezelőtt megtaláltam korán elhunyt Lajos öcsém
iratai közt. Ő, a ki akkor még csecsemő volt, ő mentette meg.
Vacsora után sokáig beszélgettek vendégeink. Beszélgetésük tárgya a
nemzeti ügy szomorú bukása volt. 1848 karácsonyán végkép elveszettnek
hitték az ügyet túl a Dunán. A ki Windischgrätz herczeg hatalmas
hadseregét látta, mely leverte Prágát, leverte Bécset, s mely elől a
magyar hadsereg megfutamodott, az lehetetlennek tartá, hogy ennek útját
állja valaki. S aztán egyik rémhír a másikat kergette.
Beszélgetés közben tanitónk előszólított engem, hogy szavaljam el a
Szózatot. Kiálltam a pikétre, a beszélgetők elhallgattak s én kis gyerek
módjára el kezdtem hadarni azt a fenséges költeményt.
– Lassan fiam, csak lassan mondd! – szólt hozzám egyik is, másik is.
Midőn azt a versszakot elmondtam: »Az nem lehet, hogy annyi szív – Hiába
onta vért – S keservben annyi hű kebel – Szakadt meg a honért«; midőn
ezt elvégezém és tovább akartam mondani: egy rokonunk, Kovács Antal
ráütött az asztalra, felugrott mellőle s iszonyú hangon rám rivallt:
– Megállj kölyök, ne mond tovább, ne mondd tovább!
Én ijedten elhallgattam s néztem meredt szemekkel, – mit akar velem az a
haragos bácsi. Az a haragos bácsi pedig nem akart velem semmit, hanem
ujra leült az asztalhoz, két kezére hajtá fejét és elkezdett zokogni
keserüen. És vele együtt zokogott az egész társaság.
Ez volt a mi karácsonyunk 1848-ban.
Pár nap múlva megtörtént a moóri csata, a hol Perczel tábora
megsemmisült. E csatáról csak annyit tudok, hogy az emberek mondták
egymásnak aggodalmas arczczal: ni, hogy ide hallszik az ágyuzás! És hogy
jobban hallják az ágyuszót, sokan lefeküdtek a földre s fülüket a fagyos
göröngyre fektették. Mi gyermekek is ugyanazt tettük utánuk. Úgy
tetszett, mintha egy-egy kemény lábdobbanást hallottunk volna a
távolból.
Másnap reggel vagy negyven-ötven huszár állott meg falunkban. Lovuk
átszakadva, maguk elfáradva, menekülve egész éjjel irtóztató hidegben,
melyhez hasonlót azóta sem értünk. A lovak hófehérek a dértől, az
emberek bajuszán és szemöldökén jégcsap és zuzmara.
Württemberg-huszárok valának, a szétvert magyar seregnek elszakadt,
menekülő foszlányai.
Megálltak és kérdezték: micsoda falu ez s merre járnak ők?
A feleletet megkapták s vele együtt boldog, boldogtalan sietett
hozzájuk: hívni be őket, lesegíteni a lóról s vinni nekik meleg és hideg
ételt, bort, sültet és kalácsot, maguknak és elfáradt, elgémberedett
lovaiknak. Az asszonynépség sírva rajzotta őket körül. Azt hitte,
halottaikból támadtak föl, hiszen az a hír járt már, hogy a magyar sereg
egy lábig elveszett.
Első pillanatra apám se ismerte fel a vastag dér alatt az ezredet. Egy
öreg, vastag bajuszu legénytől kérdezé:
– Micsoda ezred ez fiam?
– A Württemberg-ezred.
– Hála isten, azt beszélték már, az egész ezred el van fogva.
A vén huszár komoly szemekkel nézett le a lóról és csendes, nyugodt,
kevély hangon azt felelé:
– Nem lehet ezt föltenni a Württemberg-huszárról!
* * *
Sok gyász, sok szomoruság volt abban az időben. De annak az időnek
gyásza is fényesebb és szomorusága is vígasztalóbb volt, mint mostani
napjainknak minden dicsősége.