Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták, s különösen az úrbéri
szolgálmányokat eltörölték, s a jobbágyságot felszabadították: a
nemesség nálunk Veszprémvármegyében is aggodalommal volt eltelve, vajjon
a szabadság nem idéz-e elő pórlázadást?
Voltaképen nem az uj törvényektől s nem is a szabadságtól félt a mi
nemességünk. Hanem még nem volt távol az idő, a mikor Galicziában a
kormány által fellázított tudatlan nép rettenetes vérengzést követett el
a lengyel nemesek ellen. E vérengzés egyes részleteiről iszonyu
szinekben, túlozva beszéltek mi nálunk is s itt is eszébe jutott sok
embernek, hogy ugyanazon osztrák kormány nálunk is megkisérthetné
ugyanazt, a mi oly jól sikerült Galicziában – az ellenzék leöletését
vagy megrémitését.
S e fölött annyival többet tünődtek, mert apám is, ki a zalavármegyei
tisztujitásokban és követválasztásokban is folyton részt vett, szentül
hitte, hogy például a Deák Ferencz elleni véres jelenetek, melyeket
Forintos vezetett, egyenesen a bécsi kormány pénzéből és sugalmazásából
eredtek.
De volt az aggodalomnak másik, igen sajátságos oka is. Akárhogy és
akármint történt, nálunk a szegényebb kis nemességnél, melyhez apám is
tartozott, a 48-ik év elején sem Kossuth, sem Petőfi nem volt valami
nagyon népszerű név. Pedig a mi nemességünk a szabadelvü ellenzékhez
tartozott, minden fegyverbiró tagja el is ment honvédnek s később
rajongott Kossuthért úgy, mint csak az ország bármely vidékén. Hanem hát
kezdetben nem volt ez így.
Különösen Petőfit és Táncsicsot nem szerették. Petőfinek az »urak«
viszkető nyakáról szóló költeménye s Táncsicsnak kommunisztikus és
földosztó iratai közkézen forogtak s bizony e dolgokban a nemes atyafiak
nem nagy gyönyörüséget találtak.
De azért mi mezőszentgyörgyiek ott a Mezőföld közepén legkevésbbé
féltünk.
S bátorságunk oka abban állott, hogy mi volt jobbágyainkat már 1842-től
fogva rendesen elvittük a tisztujitásokra és követválasztásokra, csak
úgy, mintha nemesek lettek volna.
Veszprémvármegyében kisebbségben volt a liberális ellenzék. A
bakonyvidéki és mezőföldi nemesség ellen mindig győzött az a nemesség,
melyet gróf Eszterházy Károly tolnai főispán, gróf Zichy Domokos
veszprémi püspök és a győri püspökség aulikus érdekben vezetett és
pénzelt. Mi tehát úgy akartunk magunkon segiteni, hogy a hol lehetett, a
szebb, vagyonosabb, értelmesebb jobbágyokat felvettük soraink közé s a
tömeges szavazásnál igen jó hasznukat vettük. Csak arra kellett
vigyázni, hogy valahogy a kormánypárti nemesség fel ne ismerje őket,
mert akkor bizony jaj lett volna ártatlan fejüknek.
A mezőszentgyörgyi jobbágyok között különösen sok volt az ily lappangó
nemes szavazat. Öregeink hat éven át együtt mulatva és restaurálva
velük, lehetetlennek tartották, hogy most, épen most, mikor a jobbágyság
különben is eltöröltetett, épen ezek fellázadjanak s volt földesuraikat
és úgyszólván nemes társaikat megrohanják. Becsületes, értelmes és
vagyonos magyar emberekről ezt fel nem tehették.
Baj nem is történt, hanem azért valami mégis történt.
Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egy nemes atyafi
lélekszakadva átizen apámhoz, hogy a nép korcsma előtt, házak előtt,
templom előtt gyanusan csoportosul s különösen apám nevét gyakran
emlegeti; vigyázni kell, mert különben baj lehet.
Apám átmegy a nemes atyafihoz s ott megtudja, hogy cselédek hozták a
kósza hírt. Apám valami családi tisztviselője volt a nemességnek s a
hírre rögtön összehivja a falu házához az összes nemeseket.
Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorra a jobbágyok is
összegyültek a templom előtt. Egyik vezetőjük, a hosszu nyaku Szente
Péter, nagy tűzzel magyarázott nekik valamit s gyakran mutogatott a falu
háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve, hanem azért egész
komolysággal tanácskozott a netaláni összeütközés esélyei felett.
Fegyvereik ugyan voltak, de épen arról volt a szó, hogy baj esetén
miként lehetne a fegyver használatát elkerülni.
Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu háza elé, nézték a
csoportosulást s hallgatták az oda vetődő hangokat. A templom a falu
házától alig volt kétszáz ölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az
áthallatszó hangból leginkább apám nevét lehetett kivenni.
Apám elgondolkodott. Végig gondolt a múlt napokon és éveken s keresett
valamely esetet, hogy egyik vagy másik jobbágyot mikor, mivel bánthatta
meg s esetleg miként haragíthatta magára. Olyan esetet nem talált.
Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű jobbágyának fülét hosszu
fuvar alkalmával gyakran megránczigálta, mert annak az a furcsa szokása
volt, hogy úton lovait megitatni nem szerette s a nyomorult pára lovak
majd eldőltek a szomjuságtól s gyakran, ha kutat láttak úton vagy
útfélen, még a kocsit is készek voltak feldönteni, hogy oda rohanjanak.
Egy alkalommal apámat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért
szokta fülét megránczigálni. És Szalay János uram szintén a templom
előtt, a zendülők közt volt és szintén nagy hangon beszélgetett.
De apám azért nem ijedt meg, sőt inkább azt mondá a nemes atyafiaknak,
hogy ő egyedül, egy maga oda megy a tömegbe a templom elé; ha az ő nevét
emlegetik, ő majd megkérdi, kinek mi baja van vele. A nemes atyafiak
aztán ám segítsék, ha netalán baj lesz.
Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjen a tömegbe s utóbb azt
is kijelenték, hogy ők ugyan még segitségére sem mennek, nehogy a falu
elpusztuljon.
Apám gondolkodott. Java idejebeli, erős férfi volt: Tolna-, Veszprém- és
Zala-vármegyében minden restaurácziónál gyakorolta jogát tíz év óta; sok
ártatlan nemes ember halálát szinről-szinre látta, a politikai
szenvedély sok viharos kitörésének szemtanuja volt: ő csak megmaradt a
mellett, hogy elmegy a templom elé, de ő miatta a nemességnek baja ne
legyen. Azt az engedményt azonban megadta magának is, a nemes
atyafiaknak is, hogy kézi fokosát letette kezéből és puszta kézzel
indult el a »zendülők« felé.
A »zendülők« lehettek vagy háromszázan s midőn látták, hogy apám feléjük
megy, valamennyi arra nézett s a tanakodást is abban hagyták.
Apám bátran, de nem kihivólag közelített feléjük, s midőn két lépésre
volt már, szokott hangján mondá:
– Jó reggelt és jó munkát kivánok atyafiak!
– Adjon isten az úrnak is. – Így fogadták el a köszönést egész
tisztességgel.
De azután kiugrott a tömegből saját jobbágya, Szalay János uram s oda
állva orra elé, nagy önérzettel elkiáltá:
– Tudja-e az úr, hogy most szabadság van?
– Tudom ám hejh, te nem is tanítasz engem arra.
– Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem parancsol?
– Azt is tudom János, mi kifogásod ellene?
– De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor itatom meg a lovaimat,
mikor nekem tetszik?
– Tudom ám, de azt is látom, hogy te János most is csak olyan bolond
ember vagy mint eddig voltál.
– De az már igaz! szólt közbe a hosszu nyaku Szente Péter s megfogván
Szalay János uram dolmányának gallérját, elhúzta őt apám elől.
De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülő tömeg. A nemes atyafiak
csak ekkor vettek nyugodt lélegzetet a falu házánál.
Azonban Szente Péter állt apám elé s komoly erős hangon mondá:
– Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz.
– Meghallgatom Szente Péter, mi lesz az?
– Oda adja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel?
– Micsoda zászlót?
– Azt a zászlót, a mi ott van az úrnál az első szobában, a mit Kossuth
Lajos küldött, de nem az úrnak, hanem nekünk.
Csakugyan volt a házunknál egy zászló. Gyönyörü fehér atlasz-selyem,
vastag aranybetűkkel ráhímezve: »Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadság.« Ez a
zászló védegyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti szín több,
csakis két boklyója. Ez volt házunknál, mert apám vidéki kis védegyletet
akart alapítani, ezért szerzé a zászlót.
– Hallja kend Szente Péter, azt a zászlót nem Kossuth Lajos küldte
kelmeteknek, hanem magam szereztem harmincz ezüst forinton. Mit akarnak
azzal a zászlóval?
– Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabadság van!
– No ezért odaadom, jőjjenek kendtek velem!
Elindult az egész zendülő tömeg. Az öregek komoly arczczal, a fiatalok
éltetve Kossuth Lajost és a szabadságot. Oda jöttek udvarunkra, anyámnak
egyik-másik fiatal ember kezet is csókolt; néhány percz alatt oda hívták
a muzsikus czigányokat s zeneszóval elvitték a zászlót s kitűzték a
torony ablakába.
Minő igaz öröme volt ez annak a jó népnek. Hat-hét éves gyermek voltam,
de élénken emlékszem e jelenetre.
A zendülésnek vége lett. Igazi magyar nem tudja azt bántani, a ki őt nem
bántotta. Bár volna ridegebb, boszúállóbb, igazi ellenségéhez
engesztelhetlenebb!
Azt a zászlót később, a katona-uralom és üldözés éveiben, el kellett
dugdosnunk. Idő, nedvesség, penész, csak rongyait hagyta meg.
De e rongyokat, mint becses emléket, kegyelettel őrzöm.