A főrendek többségének azon terve, hogy a képviselőktől a napidij
elvonassék, mindenesetre feltünő volt az akkori napokban. Hiszen a
megyei, kerületi és horvátországi követek akkor sok egyéb illetményen
felül hat pengő forint napidijat s a városi követek is három-négy-öt
pengő forintot kaptak. A távollevők követei nem tekintettek a
törvényhozás valódi tagjainak. Kerületi ülésekben nagynéha felszólalt
egyik-másik távollevő követ, de nyilt országos ülésben a gyakorlat mind
a szót, mind a szavazatot megvonta tőlük. Ezeknek nem volt napidijuk.
Szabály szerint ezek is húztak valami javadalmat megbizóiktól, melynek
mértéke magánalku tárgya volt. Sokan maguk költségén voltak ott, mint
például gróf Andrássy Aladár, ki édes anyját özv. gróf Andrássy
Károlynét, vagy például Szlávy József, ki gróf Almássy Ernőt képviselte,
kik tehát csak jogczímet akartak szerezni arra, hogy az országgyülésnek
tagjai lehessenek. Ezek példája nem vezethette a főrendeket, mert hiszen
ezen intézményt a javaslott népképviseleti rendszer úgy is örökre
eltörölte, valamint eltörölte a királyi tábla tagjainak országgyülési
jelenlétét, a társas káptalanok követküldési jogát s a kir. adományos
apátságok közvetlen törvényhozói jogát is. De hiszen ezek se voltak dij
nélkül. A székeskáptalanok maguk fizették követjeiket. A királyi tábla
tagjai az országos pénztárból rendes fizetésükön felül külön napidijat
húztak. A bakonybéli, dömölki, szentgotthárdi, lekéri, telki, tihanyi és
zirczi apátok s a csornai stb. konvent prépostja pedig elég nagy
javadalommal birtak, melynek egyik rendeltetése az alsó táblai személyes
jelenlét költségeinek viselése is volt.
Történelmi tény az, hogy a főrendek sem az ősiség megszüntetése, sem az
úrbéri szolgálmányok eltörlése, sem a papi tized elejtése miatt akkora s
oly keserű vitát nem folytattak, mint a képviselők napidija miatt. Pedig
amott csak maguk a főrendek legalább ezer millió forintnyi értéket
vesztettek, holott a napidijaknál veszteségről szó nem lehetett.
Egyébiránt lelkük bensejére nyiltan felhozott indokaik vetnek világot.
Meg kell jegyeznem, hogy márczius 31-én mind gróf Batthyány Imre
főlovászmesternél, mind gróf Pálffy Józsefnél a Pálffy-palotában
összejött vagy ötven főrendü a törvényjavaslat előzetes megbeszélésére,
de mindkét helyen csupán a képviselők napidijairól volt szó s annak
ellenzését mindkét helyen csaknem egyhangulag megállapították. A csanádi
püspök, Lonovics József, csak arra kérte a főrendeket, ne kivánják, hogy
e kérdésben a főpapok is felszólaljanak, mert bár ők egyházi tizedeikről
nagylelkűen lemondanak, de mégis oly tetemes javadalmuk marad, hogy
hozzájuk nem lenne illő a képviselők szerény öt-forintos napidiját
ostromolni. Ezt belátták a főrendek is.
Egyik indokuk, melyet főleg báró Bánffy Pál és gróf Pálffy József
hangsulyozott, az volt, hogy az öt forint napidij s egyátalán minden
napidij keresetmóddá tenné a képviselőséget, a mit kerülni kell.
Bánffy különösen hangsulyozá, hogy Erdélyben az erdélyi követek korábban
csak öt váltó forint napidijat kaptak s napidijuk most is csak hat váltó
forint, a mi nem több két frt negyven kr. pengő pénznél, de ő még ezt is
sokallja. Lakbérre is elég kétszáz forint, mert ő közvetlen
tapasztalásból tudja, hogy Pesten kétszáz forint bér mellett egész
esztendőre lehet kapni két-három szobás lakást, ily lakás pedig untig
elég egy népképviselőnek.
Gróf Pálffy az országnak nagy terheltetését emlegette. Szerinte
háromszázhetvennyolcz követ öt forint napidij mellett négy ötszázezer
forintba kerülne az országnak, a mi pedig – miként ő vélekedik –
aránytalanul nagy kiadás.
Az a felfogás, melynek gróf Zichy József adott kifejezést, mindenesetre
eredeti. Ő azt mondá, hogy mig a követi utasitás fennállott, addig
megengedhető volt a napidij, mert a követ nem a maga nézetét, hanem
választói nézetét tolmácsolta. De most, a mikor az utasitás megszünik s
a követ a maga nézetét képviseli, elégedjék meg a népnek közbizalmával.
Legáltalánosabb volt az a vélemény, hogy képviselőnek csak gazdag ember
való, nem pedig szegény ember. Gróf Haller Ferencz kifejti, hogy csak
gazdag ember élhet a követi díszhez illőleg, Ürményi József, valamint
gróf Pálffy József is nyiltan kijelenté, hogy ha tetszik követnek a
szegény ember, adjon neki fizetést az a párt, mely követté megválasztja.
A kérdés ezen részét meglehetősen ledér felfogással érintették.
Báró Perényi Zsigmond s báró Majthényi Antal s különösen (a nem rég
elhunyt) gróf Zichy Henrik akkor mosonyi főispán azt a nézetet
állitották fel, hogy »a népképviseleti rendszerrel nem fér össze a
képviselők napi dijazása.« Hogy miért nem fér össze? Erre feleletet,
okokkal ellátott feleletet adni meg se kisértették. Csak egyszerűen
hivatkoztak az angol és franczia példára. Gróf Zichy azt mondá: ha már
behozzuk a parlamentárizmust, tegyük azt egészen, csináljunk tiszta
munkát, ne adjunk semmi napidijat.
Arra az ellenvetésre, hogy a dijazatlan képviselők majd hivatalok után
kapkodnak, azt felelték, hogy a napidij ezen nem segít; a napidijas
képviselők is hivatalba jutni törekednek.
E nézet minden egyoldalusága mellett is tartalmas. De akkor még nem
jutott a főrendeknek eszébe az, a minek később nem egy példáját láttuk,
hogy a hivatalok után való kapkodásnál is rosszabb az üzletek után a
kormány segélyével való kapkodás.
De e nézet a mi viszonyaink közt sehogyse képezhetett érvet a
parlamentárizmus és népképviselet ellen. Hiszen 1848 előtt szó se
lehetett parlamentárizmusról és népképviseletről, mégis a nemzeti
ellenzéknek fölötte sok és kitünő vezértagját hivatallal sikerült
elnémítani. A bécsi udvari kormány ehhez csakugyan jobban értett mint a
népképviselet.
A napidij ellen egyéb érvet, mint a melyet érintettem, hiába keres
akárki abban a huszonöt-harmincz beszédben, mely a javaslott diurnum
ellen elhangzott. Ez érvek pedig nyiltan bebizonyítják, hogy az 1848-ik
év márcziusának és áprilisának uj korszakkezdő mozgalmas napjaiban ily
aránylag kis kérdésnél nem az érvek, legalább nem ezen érvek sulya
vezette a főrendek többségének nézetét, hanem egészen más. Vezette a
kicsinyes bosszú s a keserüség, melynek érzetét a nagy átalakulások
rohamossága keltette föl.
De azért a követek nagy részénél fájdalmas, sőt bosszus visszahatást
szült a főrendek e vitája.
Kocsi Sebestyén Gábor, Veszprémmegye már agguló, de mindig szellemes
követe a konzervativ táborhoz tartozott s egyénileg is nyugodt
természetü ember volt, nem is gondolt arra, hogy követnek ujra
megválasztassék s mégis keserüséggel beszélt a főrendek magaviseletéről.
Sőt írt is még az napon, 1848. ápril 1-én egy szatirizáló verset, mely
kéziratban kézről-kézre járt a követek közt. E gyönge, de azért
hangulatára nézve jellemző versecske így hangzik: