Jegyzeteim közt néhány érdekes dolgot találok a napidijakról, melyek
fölött nemcsak 1848-ban, hanem 1848 előtt is folyt már vita nem egyszer.
Folyt az országgyülésen, de folyt különösen a vármegyéken 1834 óta, a
mikor egész komolysággal vitatták a vármegyék nemesi rendei, hogy az
illendőség azt hozná magával, hogy a vármegyék követeit ne a házi
pénztárból fizessék, hanem azok fizetését egyedül a nemesség vállalja
magára.
Mindenki tudja, hogy a nemes ember adót nem fizetett s a békés idők
közterheit nem hordozta. És azt is tudja mindenki, hogy az úgynevezett
»házi pénztár« – domestica cassa – a jobbágyokra és úrbéres telkekre
kirótt közadókból telt meg. És végül az sem titok senki előtt, hogy a
haladás szabadelvü bajnokai már Széchenyi első irodalmi föllépése óta
arra törekedtek, hogy a közteherviselés alkotmányunkba behozassék s a
nemesség »szűz vállai« is viseljék aránylag a közterheket.
A bécsi udvar konokul ellenezte az efféle javitást. Ő minden áron
országgyülési többséget akart a követek tábláján is s arra számitott,
hogy a »nem adózunk« kecsegtető jelszava alatt a nemesség átalában az
udvar törekvéseit támogatja, mert hiszen követválasztási joggal csak a
nemes ember birt.
Az ország jobbjai két javaslattal törekedtek a közteherviselésnek
legalább elvét elfogadtatni. Az egyik volt a budapesti lánczhid épitése
akként, hogy ennél a nemes ember is köteles legyen hidpénzt fizetni. A
másik volt a napidij kérdése, melynél a politikai tisztesség, sőt egyéni
illendőség is azt parancsolta, hogy miután más nem lehetett megyei
követ, csak nemes ember, s másnak nem is volt követválasztási joga, csak
nemes embernek: tehát a nemes által választott nemes követnek legalább
napidiját ne a »szegény adózó nép« fizesse, hanem maga a nemesség.
Hiszen egyéb illetményei még igy is a jobbágyság és városi polgárság
nyakába estek, ezek közterheit növelték.
Minden követ mellé adtak tiszti hivatalszolgát, úgynevezett megyei
katonát. Ennek díszes ruházata, utazási, élelmezési és lakásköltséggel
ellátása a jobbágyság filléreiből került ki. És minden követ mellett
volt egy iródeák, rendszerint jurátus fiatal ember, kit házi pénztárából
szintén a vármegye fizetett. Végül az a város, legtöbbször Pozsony
városa, hol az országgyülés tartatott, köteles volt ingyen lakást adni a
követeknek s az országgyülés egyéb tagjainak. E terhet a városi
polgárság viselte. E teher pedig nem volt kicsiny.
Lássuk csak a számitást.
A nádor számára kellett ötven szoba. Az ország birája és a személynök
számára külön-külön húsz szoba. Az országgyülés egyéb tagjai számára
külön-külön négy szobás lakás konyhával és fakamarával. A nádornak hat
konyha, tíz kamara, három pincze, hat fakamara, tizenkét kocsiszin s
negyven lóra való istálló.
Az országgyülés tagjai közül a távollevők követei nem kaptak ingyen
szállást. De a többi mind kapott.
Ezek száma pedig nagy volt.
Az utolsó rendi országgyülésen volt huszonöt egyházi főrendü, kilencz
zászlós ur, harminczkét főispán, százkilenczven világi főrendü, egy
horvát főrendü, huszonhárom királyi táblabiró, két horvát táblai követ,
harminczöt egyházi követ, százhárom megyei, hét kerületi és hetvenkét
szabad királyi városi követ. Mindez összesen vagy ötszáz ember,
ugyanannyi külön lakással s a nádori, országbirói és személynöki
szobákat is ideszámitva, legalább kétezerkilenczven szobával.
A szoba pedig nem lehetett csak akármilyen. A főlovászmester válogatta
meg a lakásokat s minthogy a rossz lakásokért ugyancsak sokat kellett
hallania, tehát elég szigoru volt a válogatásban. Az 1848-iki
országgyülés Pozsonyban ugyan nem tartott sokáig s ekkor már mérsékelt
lakbért fizettek is a törvényhozók, de már az 1832–36-iki országgyülés
öt éven át tartott s el lehet képzelni a pozsonyi jó városatyák
keserveit, kiket négy-öt éven át megszokott kényelmes lakásukból ingyen
kizavartak. Igaz azonban, hogy a legtöbb főrendü és sok megyei követ
önkényt és szivességből fizetett némi lakbért a magáéból, sokan pedig
épen nem vették igénybe a városi polgárok lakásait.
Nos hát a napidij kérdése a harminczas évektől kezdve a nemesi előjogok
megszüntetésének, a rendi alkotmány megifjításának s demokratikus alapon
való korszerű átalakításának kérdése volt. A bécsi udvar s az ifjodó
magyar nemzet a fölött is vívta azt a harczot, mely a 48-iki törvények
meghozatalával végződött.
Kossuth és elvbarátai 1848. márcziusban szerkesztették meg az
»országgyülési követeknek népképviselet alapján választásokról« szóló
törvényjavaslatot. Ennek 56. §-a rendeli azt, hogy ezentúl minden követ
öt pengő forint napi dijat s negyven pengő forint évi lakbért kapjon az
állam pénztárából. Ez óriási fontosságu javaslat a márczius 28., 29. és
30-iki kerületi ülésekben vitattatott meg.
Hatalmas vita volt ez. Részletei mind máig nem látták meg a sajtó
napvilágát. E vitában a konzervativ udvari párt tagjai szélesebb alapra
törekedtek fektetni a választói jogosultságot, mint maga Kossuth. De
indokaik se tiszták, se nemesek nem valának. Boszu és demagóg számitás
vezette őket.
Nem ide tartozik e vita részleteit ismertetnem. A napidij kérdése nem
támasztott nagyobb vitát. Nem arról volt szó, hogy a napidij akár
behozassék, akár emeltessék. Hiszen a megyei követek túlnyomó részének
akkor egyéb illetményen túl hat pengő forint volt napidijuk. A
törvényjavaslat inkább leszállítá az akkori fizetést. Hanem arról volt
szó, hogy ezentul ne a vármegyék, kerületek és szabad királyi városok
külön, hanem az ország kincstárából egyenlően fizessék a napidijakat.
Ezt ellenezni lehetetlen volt, mert hiszen azon túl nem a megyék mint
olyanok küldötték a követeket. Az alsó tábla márczius 31-én tárgyalta s
fogadta el a törvényjavaslatot alig egy óra alatt. A napidij kérdésében
senki fel sem szólalt. Nem, még Somssich és Paczolay sem, a kik pedig a
kerületi ülésben ugyancsak kemény harczot folytattak egyéb kérdések
fölött Kossuthtal.
A főrendek másként viselték magukat. Negyvenkét beszédet tartottak e
kérdésben. Lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a
szabadelvüség, magyarság és demokráczia összes vivmányai ellen. De
egyúttal nagy tájékozatlanságot is árultak el. Inditványaik sokfélesége
bizonyítja ezt.
Az egyik inditványt gróf Zichy József tette. Ő minden napidijat és
szálláspénzt el akart törölni. Őt támogatták a tisztavérü föltétlen
aulikusok: báró Bánffy Pál, gróf Széchen Antal, gróf Pálffy József, gróf
Forgách Antal, gróf Zichy Henrik mosonyi főispán, gróf Cziráky János,
gróf Andrássy György sárosi és Ürményi József tolnai főispán, gróf
Barkóczy János és báró Sennyey Pál.
A vita kezdetén gróf Pálffy József azt inditványozta s a mellett
bizonykodott, hogy a követek két forint napidijat kapjanak. E miatt gróf
Batthyány Kázmér, de mások is keményen megtámadták. Batthyány azt
mondta, hogy ily napidij csak béresnek vagy inasnak való. Gróf Pálffy
Móricz akként érvelt a két forint mellett, hogy ha a követ vagyonos,
akkor öt forintra nem szorul: ha pedig szegény: akkor érje be két
forinttal.
A másik inditvány volt gróf Batthyány Kázméré, ki a törvényjavaslat
szerinti öt forint napidijt és négyszáz forint lakbért helyeselte. Még
szebben s igazán magas politikai érvekkel támogatta ez inditványt gróf
Károlyi György, békési főispán s némi habozás után gróf Teleky László.
Ez inditvány mellé sorakoztak: báró Vay Miklós koronaőr, báró Majthényi
László barsi s Hertelendy Ignácz torontáli és Marczibányi Antal
trencsényi főispán is. Utóbbi azt a furcsa módositást tette, hogy a
választók maguk fizessék a képviselő napidiját és lakbérét.
A harmadik inditvány volt ifju Majláth György baranyai főispáné, ki azt
kivánta, hogy az alsó táblát figyelmeztessék a javaslott összeg magas
voltára s minden összeg megjelölése nélkül követeljék annak
leszállítását. Hozzá csatlakoztak br. Perényi Zsigmond, gróf Pálffy
Móricz, gróf Haller Ferencz, báró Wenckheim Béla, gróf Károlyi Lajos
nyitrai főispán, báró Majthényi Antal liptai főispán, báró Jeszenák
János, gróf Péchy Manó, gróf Batthyány Imre főlovászmester s id. Majláth
György országbiró.
Egyik-másik szónok kétszer, sőt háromszor is felszólalt s oly hevesen
folyt a szóváltás, hogy gróf Batthyány Lajosnak, akkor már megbizott
miniszterelnöknek, a főrendek csillapítására föl kellett szólalni.
Alig érthető, hogy oly kiváló szabadelvü férfiak, mint Perényi,
Jeszenák, Wenckheim a napidij eltörlését vagy leszállítását
javasolhatták. Elvégre is győzőtt ifj. Majláth György inditványa s ez a
következő izenetben közöltetett az alsó táblával:
»A méltóságos főrendek, tekintve más alkotmányos országoknak példáját s
a parlamentáris kormányzási rendszernek természetét, legczélszerűbbnek
látnák, hogy az országgyülési követek semmi dijjal se láttassanak el;
azon esetre pedig, ha a t. rendek a hazánkban jelenleg fenforgó
körülmények közt elfogadhatónak nem tartanák, a napidijaknak s lakbérnek
javaslatba tett mennyiségét – tekintve az országos pénztárra háromló
tehernek tetemesebb voltát – aránylag nagynak vélik s ezért lejebb
szállíttatni kivánják.«