Egykor Kaas Ivor irótársamnak egy szép vezérczikke jelent meg a lapok
hasábjain, mely Hurbánról s pánszláv irányu ünnepeiről szól s melyben
mint furcsa dolog emlittetik, hogy Hurbánék egy most épitett és
fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejü sast tették föl.
Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb
tősgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára
oda illesztették az osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejű
sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott,
melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejü sas nyakára helyezett
lándzsahegyen csillog.
Az én szülőfalumnak, Mezőszentgyörgynek is szép sudaras kálvinista
tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejü sas ezen is rajta volt.
1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy
fehérvári ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis
sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával
lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puskagolyóval úgy
kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá.
Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyót rá lőttek, de a kétfejü
sas észre se vette. Magasan állott, erős kalapált vasból készült, a
puskagolyó semmit sem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s
akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt harminczhét esztendővel uj
tornyot csináltattunk.
Komárommegyében is csaknem így járt egyik kálvinista falu. Már nem jut
eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert
ők ágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejü sast lelőni. De sokkal
okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a
várkormányzótól kértek hozzá ágyut és tüzért. Természetesen huszonöt bot
lett a vége, oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok
valamikor makai kapitány lett volna.
A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyukkal lövöldözték le
kálvinista tornyukról a kétfejü sast.
A győriek különösen megjárták a városi őstorony kétfejü sasával.
1848-ban és 1849-ben kétszer levették önkényt, midőn a magyar sereg itt
táborozott s az osztrák sereg kétszer tétette vissza erőszakos
fenyegetéssel.
Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejü sast is.
Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellett láttam ezt. A szép
fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete
színnel fölfestve egy nagy istenadta kétfejü sas. Magassága, szélessége
lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint
mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem
tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejü sast megtűrték. 48-ban, 49-ben
elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniök.
Most azonban nem hiszem, hogy megvolna már.
Jól emlékszem, ez a sas még a régi alaku volt, a minőt Mária-Terézia és
József császár idejéből ismerünk. Az a kétfejü sas sokkal soványabb és
ritkább tollu, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mai német
császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a mult században az osztrák
császárság felállítása előtt körülbelül egy volt mindakettő.
Nem emlékszem, hogy a kétfejü sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén
láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem
jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken,
lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vén Hurbán, ha már úgy
beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejü sas helyett,
hitrokonainak ősi szokásához ragaszkodva, kakast tétet temploma
tornyára.
Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tiszamelléki kálvinistáknál se
volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán.
József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás
szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykoruak
nevezték. Ez a rezoluczió deczember 26-án érkezett és publikáltatott
Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy »e napnál nem ért Debreczen
örvendetesebb István-napját«.
Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónapjaiban az egész országban
felharsogott a protestánsok örömének vidám zaja. És az ünneplések,
lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek valának, mint 1848-ban a
márcziusi törvények ünneplése.
És ez természetes volt.
A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy
a köznemességé is.
1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot vettek el s az
iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás.
Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és
iskoláját.
A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak
a katholikus papságot, ép úgy, vagy sokkal jobban, mint maguk a
katholikusok. Ezenkívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat,
papjaikat, iskoláikat.
Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallásszabadságot.
Mindkettő tette mindezt a rendek, a nemesség, az országgyülés, a
vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy a protestáns nép, mely
szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól
nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzett szivében és demonstrált
külsőleg is, a hogy tudott.
Így kerültek a kétfejü sasok a kálvinista templomok csúcsára. – 1781-től
a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy
részére hálából odafészkelt a kétfejü sas. Jókai egyik legszebb
regényében, az »Elátkozott család«-ban leirt templomépités és
templompusztitás is ez időre esik. Az eset Komáromban történt s a
komáromi kálvinistáknak is megvolt egykor a maguk kétfejü sasuk.
A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849 óta
annyi keserü emlék támad fel lelkünkben, a mikor ezt halljuk. De 1848
előtt nem így volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista
népiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultuk és énekeltük a
»Gott erhalte« szövegét és dalát magyarul e kezdettel:
»Isten tartsd meg Ferdinandot«.
Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e
hangulatot kiverjék a magyar kálvinista nép szivéből! És a kétfejü sast
a kálvinista tornyok tetejéről. Ezt ugyan kiverték alaposan.